Tarkatinta

  Az őzgida A hatalmas tölgyajtó mennydörgő hangjára a fényes hátú legyek délutáni lustálkodásukból felriadtak, és rémülten, cikázva menekültek a világ négy sarka felé. A robajjal nem zárult le a riadalom. Bodonn uram olyan hévvel rontott végig a tornácon, hogy félő volt, a lépcsőn legurulva a nyakát szegi. Pedig nem volt az olyan véznácska, csibenyakforma, mint Franciska asszonyé. Franciska remegve futott végig a fogadószobán, miközben már nem is tudta, hogy mi történt valójában. Fakó arcát könny áztatta, elhomályosult szeme, megtört és kétségbeesett pillantása lelke teljesen összetörődött, zavarodott állapotáról nyújtott képet. Elgyöngült lábbal, botladozva ért az ajtóhoz, megtántorodva tapadtak vézna ujjai annak lapjára. Erős köhögési roham rázta meg a testét, és szorongva, nyüszítve, tenyerét az ajtó lapján csúsztatva kuporodott a földre. A délidő olyan szépen indult. Bodonn úr a vadászatból megtérve, kicsit mámoros fejjel és nagy lelkesedéssel mesélte kalandjait. – Azt a nyu

  A kincskeresők IV. rész Margitka is el volt szontyolodva. A hiába való keresés miatt keresztanya egyre elkeseredettebb, keresztapa egyre idegesebb lett. Keresztanya arcán legördültek az első könnycseppek. Próbált elfordulni, ne lássa rajta az ijedt kétségbeesést a kislány se, a párja se, de Margitka észrevette, ahogyan keresztanya a zsebkendőjét gyürkészelgeti, minduntalan az orrát törli, és tudta, hogy a válla az elfojtott zokogás miatt remeg. Páran, a család tagjai és néhány szomszéd – köztük a hajlott hátú Jóska bácsi is, akinek a kamráját az a bizonyos inzultus érte – az élelmiszer bolt előtt ácsorogtak, töprengtek, merre induljanak, ne értesítsék-e már a rendőröket a gyermekek eltűnéséről? – Mintha a föld nyelte volna el a büdös kölyköket! – dühösködött keresztapa – de kapjam csak el, azt a hétördög, bajkeverő fiamat, úgy vágom nyakon, hogy még a kecske is lökött lesz, amelyik a sírjáról legel! – Édesem, ne mond már ilyeneket! – kérlelte keresztanya. – Majd meglátod, minden

  A kincskeresők III. rész Mindeközben az idő lassan uzsonnára hajlott. Ez volt a nap azon időszaka, amikor Istvánka rendszeresen jelentkezett az ebéd maradékára, kiváltképpen szobafogság, vagy mondjuk így porta fogság idején, s főképpen vasárnap, amikor tudva levő, hogy ínycsiklandozó falatok is akadnak. Azonban a csend most gyanúsan nagy volt. Istvánka anyukája aggodalmas tekintettel pásztázta végig a kertet. Csak Margitkát látta, aki elmerülten öltögetett egy kiérdemesült, öreg blúz hátából szabott kisszoknyát a Sári babára. – Margitkám, nem láttad valahol Pistit? – kérdezte keresztanyja. Margitka az izgatott hangra föltekintett. Szőke fürtjei röpültek, amint aggodalomtól tágra nyílt szemmel csóválta a fejét. – Nem, mostanában nem láttam őt. De arra emlékszem, hogy ebéd után a táskájába rakott mindenféle kacatot a diófa alatti padnál. – válaszolta, tőle szokatlan bőbeszédűséggel. Az anyai szív rosszat sejtett. Sejtése hamar beigazolódott. Istvánka sem a házban, sem a kertb

  A kincskeresők II. rész               Ez a nyár, amikor történetünk játszódik, sajnos nem volt olyan igazi, az a tikkasztóan meleg, mikor minden fűszál vízért könyörög. A június hiába volt a naptárban az ősi rendnek megfelelő helyére sorolva. Ebben az évben Medárd a rendesnél is rendesebben meghozta az esőt, s igazolta, amit a néphagyomány tart, vagyis esett bizony 40 napig minden áldott délutánon, de mintha dézsából öntötték volna. A gyári lakótelep az Avgya-hegy oldalában épült, három párhuzamosan futó utcából állt. Egyforma kis családi házak sorakoztak csinosan az utcák mindkét oldalán. A kerteket a lakók mind nagy gondossággal művelték, a tavaszi ásástól az őszi betakarításig sok jószomszédi beszélgetés, baráti segítség szőtte-fonta a kapcsolatokat szorossá. Ebben az évben azonban a kicsik és nagyok beszorultak házaikba, szomorúan kémlelték a nehéz terhüktől szürke felhőkkel borított eget, s ha bezártságukat nem bírták tovább, és közösen szerették volna múlatni az időt, a gyár me

  A kincskeresők I. rész Ez a történet egy Margitka nevű árva lánykáról, távoli unokabátyjáról, Istvánkáról, Istvánka tisztes, megbecsült életet élő családjáról, és végső soron egy gyári lakótelep életét felrázó eseményről szól. Kezdjük hát a főszereplőkkel. Margitka tejföl-szőke, hét éves, csendes, félénk tekintetű lányka volt. Korábban nagyon távoli városban élt, szüleit elveszítve először árvaházba került, s ott vált visszahúzódóvá. Rövidke élete során hamar megtanulta, hogy árva gyereknek hogyan kell észrevétlen maradnia, mert az rá nézve a lehető leginkább szerencsés, ha senki nem fordítja az irányába a tekintetét. Mikor végre családra lelt, már szokásává, sőt, természetévé vált csendben meghúzódni, halkan élni a mindennapokat. Sok idő telt el, mire a születésekor kavargó időkben a keresztanyaságát vállaló távoli rokona végre megtalálta, és magához tudta venni. Akkoriban ugyanis még nem létezett a számítógépek világa, a hivatalok pedig komótosan, lomhán tették a dolgukat.