Húsvéti hó A lankás kocsiút már mélyen bemaródott a laza, homokos talajba. Az út mentén a kökénybokrok áttörhetetlen sűrűje most hófehér csipkeszalagként díszlett. A kökényesen túl a sovány talajon kapaszkodó fűfélék gyenge legelőt adtak, ritkán járta az oldalt a juhnyáj, s ha legeltetve nem volt, sokszor hajladozó finom fűszálakkal rajzolta az őszi szél az üzenetét a hegyoldalra. Jégről, hóról, fagyokról mesélt a szél, és meséje mindig igaz volt. A tél rendben megérkezett, tornyos lila felhői lerakták terhüket. A hódunyha lefektette a fakó füvet, és ilyenkor, tavasszal sokáig aludt a föld a hátrahagyott sárga szőnyeg alatt. A földút kanyarodva övezte a hegyoldalt. A kanyarba érve a táj kicsit változott. A kökény hófehér habos ágbogai között öreg vadkörtefa vaskos törzse magasodott, vén ágai, Isten által épített hófehér kupolaként borultak a poros földút fölé. Húsvét vasárnapja volt. A Nap az élénk kék égbolton még fölfelé kapaszkodott. Bár a naptár vidám langyos meleg,
Bejegyzések
Gyertyaláng December volt. Végre készen állt a szoba-konyhás kis lakás, az asszonyt és az ötéves kisfiát várta, akik éppen a havat taposva a salgói erdőn át igyekeztek új otthonuk felé. Ahogyan a homály rátelepedett a hegyekre, a háború űzte vadak megkezdték pihenőjüket, de most nyugtalan, felszínes álmukból a léptek hangjára felriadva menekülőre fogták magukat. A szürkeségben hol itt, hol ott villant fel egy-egy riadt szempár. Őzek, nyulak, szarvasok mozdultak, s közülük sok éppen a Zagyva-patak medrét át-átszelő földutat keresztezve rohant a sűrűség túlsó oldala felé. – Anyuka! Tetszett ott látni? Meg ott is? – suttogta félénken a gyermek, mutatva hol erre, hol arra valamely sejtelmes árny irányába. – Jobban félnek azok a szegény állatok tőlünk, mint mi őtőlük, Jenci. – nyugtatta az asszony a gyereket. – Nem bántanak ők senkit. A kis Jenci hamar megnyugodott, hiszen ez semmiség volt az elmúlt hónapokban átéltekhez