Tarkatinta

  A dédi   A nagy öblű, párnázott fotel a dédié volt. A magas karfák ölelő karéjába bújva egy gyermek szinte elveszett. Igazából két csenevész hétéves is elfért abban. Vagy egy gyerek, és vele a baba, a mesekönyv, a kincses ládika. A kiszuperált, kisebb fotel is kényelmes volt, az igaz. De ez! A bordó és szürke halszálka mintás, erős bútorszövet és a robosztus és gömbölyded formák örökre beégtek az emlékezet könyvének képei közé. A dédi este ebben az ülőalkalmatosságban pihent meg. A házban ezt a bútort mindenki tisztelte, sőt, a helyet nap közben sem bitorolta senki. A fotel becses darab volt, csak úgy, valahogyan a házhoz került, és az óta várta, csak várta, hogy este majd szolgálatot nyújthasson a ház legidősebb, legtiszteletreméltóbb asszonyának. A dédi számára a félhetes személy zakatolásával kezdődött a nap. Elmondta a reggeli üdvözlő imát, és miután a szűzanyát szíve mély szeretetével köszöntötte, komótosan felöltözött, botjára támaszkodva kicsoszogott. A korlát deszkájába