Tarkatinta

  A selyemkendő Nóri a megfakult füvön heverészett. Nyár volt, tikkasztó hőség. Szomjaztak a virágok, a zöldséges ágyásban soroló répák levelei petyhüdten terültek el a földön. Az öreg barackfa mellett, sárgult vézna fűszál tövében hangya pihegett. A rovarok egytől egyig mélyen a málló kéregdarabok mögé, vagy a poros föld felszíne alá húzódtak már. Csak ez a kis hangya, ez szorgoskodott az idő múlását nem érezve. Munkájába feledkezvén a déli napsütés perzselő erejére későn figyelt föl. Most kémlelt feszülten. A figyelmét a hangyaboly mellett, a porban heverésző Bodri kötötte le. S mert a Bodri kölyökkutya még, hát soha nem lehet tudni, hogy mikor fogja pöckölni, lökdösni a szorgos hangyanép jeles fiát. Pedig a bolyig el kell jutni valahogyan! Nóri erről az izgalmas bújócskáról nem vett tudomást. A fák, a virágok, a kerti ágyások poros földje – mindez ugyanúgy nem érdekelte. Az égen, a messziségben egy sötétebb, lilás-kékes felhőfolt látszott. A kis haragos színű felhőpamacs azonban