A kincskeresők

III. rész

Mindeközben az idő lassan uzsonnára hajlott. Ez volt a nap azon időszaka, amikor Istvánka rendszeresen jelentkezett az ebéd maradékára, kiváltképpen szobafogság, vagy mondjuk így porta fogság idején, s főképpen vasárnap, amikor tudva levő, hogy ínycsiklandozó falatok is akadnak. Azonban a csend most gyanúsan nagy volt. Istvánka anyukája aggodalmas tekintettel pásztázta végig a kertet. Csak Margitkát látta, aki elmerülten öltögetett egy kiérdemesült, öreg blúz hátából szabott kisszoknyát a Sári babára.

– Margitkám, nem láttad valahol Pistit? – kérdezte keresztanyja.

Margitka az izgatott hangra föltekintett. Szőke fürtjei röpültek, amint aggodalomtól tágra nyílt szemmel csóválta a fejét.

– Nem, mostanában nem láttam őt. De arra emlékszem, hogy ebéd után a táskájába rakott mindenféle kacatot a diófa alatti padnál. – válaszolta, tőle szokatlan bőbeszédűséggel.

Az anyai szív rosszat sejtett. Sejtése hamar beigazolódott. Istvánka sem a házban, sem a kertben nem volt. Hamarosan fény derült arra is, hogy a három jóbarát egyike sincsen meg. A telepen lakók apraja nagyja a keresésükre indult. Még Margitka is keresztanya mellé szegődött. Ő csak az élelmiszer botig vezető utat ismerte, nem is gondolt senki arra, hogy a kutatásban segítségül lehet. De Margitka igencsak ragaszkodott új családjához, kiváltképp keresztanyához, mint kölyökkutya a csonthoz. Keresztanya a szigora mellett is juttatott annyi szeretetmorzsát, amennyi reményt adott, hogy gyermekévei során jut majd morzsa helyett falatka is a leánykának. Félt, rettegett attól, hogy elvész a kis biztonsága, amit keresztanyja személye és új családja nyújt. Esti imáiba ezért nem csak elhunyt szülei nevét foglalta bele, hanem következetesen kérte Isten áldását keresztszüleire is. A kereső csapathoz is azért társult, mert ha nem is volt teljesen tudatos, de a szíve vágya volt, hogy ezzel viszonozza azt a törődést, amit keresztanyjáéktól kapott.

Igen, a keresés. A telep népe már vagy fél órája kutatta az utcákat. A hegyoldal zengett, ahogyan szólítgatták az elcsatangolt fiúkat. Mind a három utcára jutott bőven a gyerekeket keresőkből.

A fiúk erről mit sem tudtak, a hangok nem jutottak el hozzájuk. Ők hárman a lyukba szorulva tanakodtak. Mitévők legyenek? Hogyan fognak innen kikerülni? Ezen az útszakaszon nagyon kevesen járnak így vasárnaponként, a lakóházak is messzebbre esnek. Szemük lassan megszokta a félhomályt. Ekkor látták, hogy itt nem rabolták teljesen vissza a bányafát, a vágatot tartó ácsolat egy része még mindig áll, a kevéske beszűrődő fényben a nyirkos fa meg-megcsillan. A vágat vége nem látszott, de az jól kivehető volt, hogy ezen a szakaszon a tömedékelés az idő elteltével megroskadt, annyira, hogy ha olykor szűkösnek tűnik is, de számukra járható a vágat. A fiúkban felmerült a kérdés, hátha van itt másik kijárat is! No és egy másik kérdés is szöget ütött a fejükben. Hátha az ácsolat megtartásának meg az oka az, hogy azzal egy elrejtett kincsesláda megközelítését akarta biztosítani annak eredeti tulajdonosa. Mert hát lehet, hogy a kincs, amit keresnek, nem is az akácosban van, az emlékmű mögött! Vagy, hogy ez a vágat pont oda vezet, az emlékmű alá. Igen, ez sokkal kézenfekvőbb, egy elhagyott bánya mélyén elrejteni a vagyonkát. Ott, ahol ásni sem kell, és ahol senki sem háborgathatja.

– Beljebb kellene húzódni, fiúk! – javasolta Istvánka.

– Sötét van, ha beljebb mászunk, nem látunk semmit majd! – aggodalmaskodott Dodika.

– Ne izgulj, fel vagyok készülve, itt van édesapa elemlámpája! – nyugtatta meg Istvánka.

Azzal görnyedve, négykézláb, hol hogyan tudtak, haladtak a vágat belseje felé. Az elemlámpa fényében meg-megcsillant a nyirkos ácsolat, egy-egy szénrög, vagy a vasgyári meddő, amivel tessék-lássék tömedékeltek. Bár ilyen fémes ötvözetmaradvánnyal a környéken gyakorta lehetett találkozni, annak csillogása mindig elvarázsolta őket. A fiúk mindent gondosan megvizsgáltak, megkapartak, és közben szép lassan haladtak a lejtaknán egyre mélyebbre. A kis oldaltáska, a nadrágzsebek egyre inkább duzzadtak a gyűjteménytől.

Már vagy tíz métert haladtak, amikor valami morajló hangja ütötte meg a fülüket. Egy pillanatra megálltak, de nem estek kétségbe, nem is nagyon találgattak azzal kapcsolatban, mert éppen egy nagyon érdekes lelet került a kezükbe. Ez pedig nem volt más, mint egy ácsolatba vert szögön ottfeledett ütött-kopott bányászkobak, és nem is akármilyen! A sildje fölött lámpás díszelgett. Igaz, látszott már, hogy az idő vasfoga erősen kikezdte, pontosabban az arról porló rozsda sejttette ezt a fiúkkal.

– Ejh, de sötét van itt, gyerekek! – morgolódott Zsolti.

– Várj, tekerek az elemlámpán egyet. – buzgólkodott Istvánka. - Érdekes, nem megy erősebben. Biztosan lemerülő félben van az elem.

– Vissza kellene fordulnunk, amíg van mivel világítani! – javasolta a mindig óvatoskodó Dodika.

A három barát ebben kivételesen egyetértett, és hozzáláttak a visszavonulásnak, megfordulni a szűk járatban. Közben ismét hallani lehetett azt a morajlást, amelyre az előbb még szinte fel sem figyeltek. Ez bizony a fellazult talaj beomlásának hangja volt. Az egyre nagyobb sötétség a nemrégen nyílt és felfedezett bejárat beomlásából, ezzel annak szűküléséből fakadt. A fiúk kezdtek ráébredni, hogy mekkora slamasztikába kerültek! Természetesen, miközben egymást lökve tülekedtek visszafelé, a lyuk szája irányába, mindenki a másikat okolta, vádolta a kialakult helyzet miatt.

– Pisti, te vagy az oka mindennek! Hogy nem tudtál vigyázni! Hogy lehettél ilyen két ballábas, hogy az első dolgod volt beesni ide? – ordította torkaszakadtából Zsoltika, azonban jobb lett volna, ha meg sem szólal, mert rögtön kész volt a válasz.

– Én? Mi az, hogy én vagyok az oka, hogy itt vagytok? Ketten együtt nem bírtatok kisegíteni innen, nagyokosok! Mert egy darab kötelet sem vagytok képesek elcsenni otthonról! Ügyefogyott népség vagytok! Egy csepp gógyitok sincs!

– Félek a sötétségben, egyre jobban! Inkább a megoldáson törnétek a fejeteket, mint hogy itt kiabáltok, agyalágyultak! Mind a ketten hibásak vagytok, és kész! – vetette közbe Dodika.

A hangja azonban nagyon elhaló volt, a másik kettő rá sem hederített. Dodika már vacogott a földalatti hűvös levegő és a félelem hatása alatt. A három gézengúz egyre inkább szűkösnek érezte a helyet, mind nagyon meg voltak már szeppenve. Szerencsére azonban a föld beomlása alábbhagyott.