Az őzgida

A hatalmas tölgyajtó mennydörgő hangjára a fényes hátú legyek délutáni lustálkodásukból felriadtak, és rémülten, cikázva menekültek a világ négy sarka felé. A robajjal nem zárult le a riadalom. Bodonn uram olyan hévvel rontott végig a tornácon, hogy félő volt, a lépcsőn legurulva a nyakát szegi. Pedig nem volt az olyan véznácska, csibenyakforma, mint Franciska asszonyé. Franciska remegve futott végig a fogadószobán, miközben már nem is tudta, hogy mi történt valójában. Fakó arcát könny áztatta, elhomályosult szeme, megtört és kétségbeesett pillantása lelke teljesen összetörődött, zavarodott állapotáról nyújtott képet. Elgyöngült lábbal, botladozva ért az ajtóhoz, megtántorodva tapadtak vézna ujjai annak lapjára. Erős köhögési roham rázta meg a testét, és szorongva, nyüszítve, tenyerét az ajtó lapján csúsztatva kuporodott a földre.

A délidő olyan szépen indult. Bodonn úr a vadászatból megtérve, kicsit mámoros fejjel és nagy lelkesedéssel mesélte kalandjait.

– Azt a nyulat, meg a fácánkakast senki le nem tudta volna lőni! És az őz! No, az volt csak a valami! Az én erdőmben, az én őzem, és nézett rám a buta szemével. Jól megnézett, jól tette. Többet nem lát, a mindenségit! A bolond, ő akarta! Most a gida valahol ott botorkál, anyja vesztetten! De kit érdekel! – fűzte hozzá dölyfösen. - Nem érdekli még az Úr Jézust sem! Csak az, hogy milyen fondorlatosan sikerült becserkésznem az anyát. Hiába, no! Aki tud, az tud!

Így folytatta Bodonn úr, vége nem akart szakadni az elégedett szóözönnek. Franciska nem tudta meglassítani ennek a dicsőségnek az áradását. De az utóbbi időkben úgy volt az már, hogy nagyon meg sem próbálta. Ezen a délidőn is csak félrefordulva köhögött olykor-olykor egy kevéskét. A télen nagyon meghűlt, amikor a Zagyvába odalenn, a parlag aljában itatáskor belecsúszott, s az a köhögés nem akart elmúlni, pedig már igencsak benne voltak a tavaszban.

Mire a desszerthez jutottak, Bodonn úr kifogyott végre a szóból. Törékeny felesége a tekintetét a húsvéti kalácska maradékra szegezte, és elérzékenyült hangon megszólalt.

– Édes uram, hát nagyon izgalmas lehetett a vadászat, bizonyosan el is fáradt. Büszke vagyok magára igencsak! De az a kis őzike... Annyira sajnálom, hogy elárvult szegény. Hanem arra kérném, ha megtalálná, hogyha hazahozná, én nevelgetném, anyja helyett a gondját viselném.

– Ugyan már Franci! Csak a bajnak hoznám! Mindene megvan, eljöhet velem a losonci vásárba, majd kap új szalagot a hajába, meg veszünk, amit akar. Mit törődik egy őzgidával! – fojtotta belé a mondandóját az ura.

– Aztán meg, itt van a Boris – vette vissza az asszony a szót. - Már lassan kihirdeti őt Jánossal Sándor atya. Azért a lakodalom előtt a kelengyét csak megnézné édes uram. Hogy milyen szép, hogy elég-e?

– Majd megnézem, majd máskor! Most nem érek rá! No – hangzott a türelmetlen válasz.

– Nekem ez olyan nagy jó volna, ha megnézné! Már újévtől kérem, de soha nincs ideje. Pedig csak pár perc volna.

Miközben minden bátorságát így összeszedve mondta az ő kis panaszát, az asztal szélét két kezével úgy szorította, hogy az ujjai kifehéredtek. De Bodonn úr sem ezt, sem az esdeklő tekintetet nem volt hajlandó meglátni.

– Fontos, hogyne! Én elhiszem! Hát kit stafírozna ki, Franciska! Mást nem lehet, csak aki van, azt a rongyos Borist!

Ahogy Bodonn odavágta ezt, fölszegett fejjel, szája sarkában pökhendi, ironikus mosollyal, Franciska sápadt arca szinte kigyulladt.

– Aki van! Hát azt, aki van! Mindent megtettem, hogy Cilike életét megmentsem. A kolera erősebb volt. Ebbe a kelengyébe meg beleszőttem, belevarrtam minden szálát a szívemnek, és már vagy négy hónap óta csak kérem kendet szépen, vessen rá egy pillantást, de ideje soha nincsen.

– Egyszer sem vetettem a szemére Franci, hogy a lyány a temetőben, gyereket meg nem tudott adni nekem. Dédelgesse csak a Borit. Majd megnézem, ha lesz időm – vágott oda Bodonn, s azzal fölpattanva, s a széket maga alól kirúgva indult az ajtó irányába.

Franciska asszony megrémült a bátorságától, amivel az ő okos, jó, dologgal mindig elfoglalt urát így megmérgesítette.

– Bocsásson meg nekem, drága uram! – fogta könyörgőre az asszony. – Rettenetesen sajnálom, hogy így lett az életünk. Az én hibám, hogy nem, lett fia. Hogy a lyányunkat elvitte a kolera, az is. Csak kérem, ne haragudjon ezért rám! Én mindent jól akartam csinálni!

Ahogy Bodonn úr mellette ellépett, az inge ujjába kapaszkodott, hogy visszatartsa.

– Beszéljük meg, tegyük rendbe a szívünket, drága uram! – kérlelte. – Fontos az, hogy a lelkünk békében legyen! Beszéljük meg! Fáj ez nekem nagyon!

Bodonn meg sem állt, dühösen elrántva karját, a foga hegyéről vetette oda:

– Az a maga baja Franci, hogy fáj a lelke. Tegye magának rendbe. Nekem ugyan mi közöm hozzá?

Azzal feltépte az ajtót, és kicsörtetett. Akkor vágta be azt olyan istentelen módon, hogy a falak megremegtek bele. A düh majd’ szétvetette a fejét, és csizmáját úgy csapta az ámbitus padozatjához, hogy a sarka szinte belefájdult. Kis híján orra bukott, ahogy egy kiálló kőben megakadt a lába. Ám, mire a lépcsőn lekeveredett, a haragja elszállt. Ő már el is rendezte magában a történteket. A kapuba érve a Boris jött vele szembe éppen. Mint aki soha nem becsmérelte a kis szolgálólányt, bizalmaskodóan, gyöngéd mozdulattal simította le a kendőt a szöszke fejről.

– Te! Boris! Hát azt a kenderszőke fejedet ne bugyoláld má’ el a kendőbe! – incselkedett.

Boris zavarodott, kényszerű mosolyra húzta a száját, és csak arra tudott gondolni, hogy jaj, Istenem, még egy hónap, mire szabadulok innen a János oldalára. De mi lesz akkor az én asszonyommal?! A választ azonban csak a jó Isten tudta, a Boris nem. Ő csak azzal volt tisztában, hogy dolga van. Így hát sietősen távozott az istállókhoz, hogy a kötelességét teljesítse.

 

Franciska sokáig sírt az ajtó mögött kuporogva. Először erővel, kétségbeesett és tehetetlen módon kiabálva fel az ég felé, hogy mennyire fáj. Minden fájt. A távol élő testvére hiánya, az örök álmot alvó szülői, az elvesztett gyermeke, és a szavak, amik jobban sebzik a szívet, mint a tőr. Aztán, úgy fertály óra múltán, ahogy meghallotta a Boris közeledő lépteit, valahogy föltápászkodott. Némán, hüppögve szedni kezdte az asztalt, de ott belül még mindig sírt.

 

A Borist a plébános egy júniusi szombat délutánon adta össze Jánossal. Azon a napon délelőtt esős idő volt, de aztán felhő nem maradt az égen, csak egy kis hűvösség érződött. Franciska az esküvőre egyedül ment el. Az ura akkor Füleken volt, a terményadózás alól való mentesség ügyében. Mehetett volna egész hónapban, de azt mondta, a gazdaság csak azon a hétvégén engedi őt, a Boris meg majd férjhez megy magától is.

Franciska a kelengyéjét is csak maga adta oda, az ura soha nem vetett arra egy pillantást sem. A templom utáni lakodalomba a kis szolgálója, meg János igen nagy szeretettel invitálta. Jó volt, szép volt, de az ura hiányzott. Amikor már a menyasszonytáncot is eljárták, szépen hazasétált.

Az éj friss és ragyogó volt. Messzire el lehetett látni, kirajzolódott a Medves-fennsík vonala is, hiába, hogy csak csonka Hold világította be az éjszakát. Az ámbituson a faragott pad csalogatóan sötétlett, két karfája, mint nagyanyóka gyöngéden, ölelő karja, hívta Franciskát magához. Leült, a Bodri is a lábához telepedett, és együtt gyönyörködtek a Hold sarlójában, meg a ragyogó csillagokban.

– De jó volna, ha olvasni tudnék belőlük! - sóhajtott föl az asszony. – Az a nagy csillag, azt mondják, a Vénusz. De szerintem inkább a szűzanya koronája fénylik ott, nem csillag! Jaj, Boris, drága fogadott lyányom! Csak legyen úgy minden, ahogy a szíved szeretné! Édes Istenem, kérlek, vedd oltalmadba őket.

Gondolatai ide-oda csapongtak, sokáig ücsörgött a pad sarkában, észre sem vette, milyen sebesen lépdel az idő. Amikor aztán az Őr-hegy irányában a vén diófa lombja mögé bújt az éjszakai vándor, a feketeség is elömlött a vidéken. A Bodri nagyot nyújtózott mellette, és mint aki végképp az álomnak akarja adni a fejét, az állát két mellső lábára engedte. Franciska a kutya fészkelődésére felocsúdott. Utánanyúlt a Bodrinak, hogy a kobakját megvakargassa, és akkor érezte, hogy a hűvösség átjárta a tagjait. Megborzongott, a nagykendőt a vállán összehúzva felállt, és belépett a házba.

 

Egy év telt el. A Nap már rég kicsalogatta a rügyeket, és szétbontotta melegével a tölgyfák levelét. A fű is kisarjadt, lassan a kaszálást kellett már intézni. A Bodonn kúriájában, - ahogy ő a szép oszlopos ámbitusos házát hívták, nagy volt a csend. Oda volt mindenki, aki volt, hogy a dolgát végezze. Bodonn úr éppen a füleki kőfaragónál járt.

– Bodonn Cseppelszky Franciska élt 35 évet. Elhunyt 1842. május 18. Ezt vésse oda. – utasította a mestert.

Hvicsek úr, a kőfaragó összecsapta a kezét.

– Nagyságos uramnak ilyen fiatalka volt asszonykája, jajj, édes Isten, hogy elment. Miben méltóztatott meghalni mélyen tisztelt felesége, ha szabad megkérdeznem nagyságos uramat?

– Tüdősorvadás. Egy hét múlva jövök, addigra meglegyen – intézte kurtán Bodonn úr a megrendelést, és közben az erszényt az ajtó melletti asztalkára tette. – Aztán még a neve elé vésse oda azt is, nemes. NS. No, Isten áldja – s azzal kifordult az ajtón.

A kocsi mellett megállt, egy darabig szórakozottan igazgatta az istrángot, aztán fejét megemelve a tér túloldalán közeledő, tízévesforma leánykára lett figyelmes. A gyerek kötélvégen sete-suta báránykát vezetett. A kicsiny állat minden pillanatban megtorpant, hogy az árok partján zöldellő fűcsomókból kóstolgasson. A lányka szelíd szavakkal noszogatta. Bodonn nézte, nézte a jelenetet. A lányka pont olyan halk szavú, törékeny teremtés volt, mint Franciska. A kocsira felkapaszkodott, és közben a szeme elhomályosult.

– Azt az őzgidát, legalább azt hazavittem volna neki.

 

 

Epilógus:

Nemes Bodonn Cseppelszky Franciska sírköve a zagyvarónai temetőben, a Szent András templom előtt áll. Emlékeztet arra, hogy 180 éve egy asszony itt élt, itt szeretett itt reménykedett. És elmúlt.