A kincskeresők

II. rész

           Ez a nyár, amikor történetünk játszódik, sajnos nem volt olyan igazi, az a tikkasztóan meleg, mikor minden fűszál vízért könyörög. A június hiába volt a naptárban az ősi rendnek megfelelő helyére sorolva. Ebben az évben Medárd a rendesnél is rendesebben meghozta az esőt, s igazolta, amit a néphagyomány tart, vagyis esett bizony 40 napig minden áldott délutánon, de mintha dézsából öntötték volna. A gyári lakótelep az Avgya-hegy oldalában épült, három párhuzamosan futó utcából állt. Egyforma kis családi házak sorakoztak csinosan az utcák mindkét oldalán. A kerteket a lakók mind nagy gondossággal művelték, a tavaszi ásástól az őszi betakarításig sok jószomszédi beszélgetés, baráti segítség szőtte-fonta a kapcsolatokat szorossá. Ebben az évben azonban a kicsik és nagyok beszorultak házaikba, szomorúan kémlelték a nehéz terhüktől szürke felhőkkel borított eget, s ha bezártságukat nem bírták tovább, és közösen szerették volna múlatni az időt, a gyár melletti kaszinóig már el sem mertek ernyő nélkül indulni. Amikor aztán végre egy vasárnap délután elállt az eső, az emberek felszabadult szívvel nyitották a bejárati ajtót, mentek a vadul burjánzó kiskerteket megszemlélni, az esővíz elvezető árkokat kicsit megigazítani, élvezni a természet üde illatát és napfényben szikrázó színeit. Keresztanyáék is csak így tettek, és hamarosan vidám beszélgetésbe elegyedtek a kertszomszédokkal. Rég nem találkoztak már, sok volt a mondanivaló, bele is feledkeztek eléggé. Margitka a teraszon babázott, a kapu meg tárva-nyitva. Istvánka, akit most nem annyira érdekelt a felnőttek beszéde, sokkal inkább a kerítésen túlról a kertkapun át csalogatón kukucskáló szabadság, ki is használta az alkalmat, feltöltötte oldaltáskáját és azon nyomban útnak eredt.

Zsolti alig pár házzal lakott arrébb. Most kint ült a kerítés szélén, és unottan válogatott az eső mosta kövek között. Ami nem tetszett a szemének, azt a ház előtti pocsolyába dobta, ami tetszetős volt, a keze ügyébe kupacolta. Istvánka vidáman szólította meg:

– Szevasz, barátom! - kiáltotta.

– Szia, Pistyu! - fogadta Zsolti. - Mi a manó hozott erre? Már azt hittem, soha nem jövök az eszedbe!

– Jól van, no! Büntetésben voltam, a múltkor, hogy az édesapa horgászdobozából elemeltem az ólomnehezéket. Nem is az volt vele a baj, hogy elcsentem, hanem, hogy a csúzlival rögtön kipróbáltam. Ki gondolta volna, hogy olyan jól viszi az új csúzli, és a púpos Jóska bácsi kamrájának menten kilövi az ablakát. Jóska bácsi meg pechemre éppen akkor lépett ki a tornácra. Kegyetlenül dühös lett rám. Pedig a kamrában nem lakik senki, az eresz is széles ott, az eső nem is esett be az ablaküveg helyén! Ülhettem otthon, büntetésben három napig egyfolytában.

– No de hát ez péntek este szürkületben volt, most meg még alig múlt vasárnap dél! Hol volt ez három nap, alig több mint másfél! Még le sem töltötted a büntetést! – replikázott Zsolti.

– Na ja, de az már kicsivel több, mint a fele! És a felétől többnél felfelé kell kerekíteni! Biztosan azért volt már nyitva a kapu, mert édesanya is úgy gondolta, le van már az töltve! – védte Istvánka a mundér becsületét.

Zsolti nem firtatta tovább a dolgot, inkább odébb dobott egy tekintélyes, arrafelé macskakőnek nevezett bazaltkő kockát, ami szétfröccsentette a pocsolya vizét, rá a csupasz lába szárára.

– Te Zsolesz! – váltott témát Istvánka, mert csak érezte ő, hogy a magyarázata némileg sántít. - Nem szólunk Dodinak? Megszereztem anyuka rövid nyelű virágültető ásóját, elmehetnénk az akácoshoz. Az emlékmű mögött én úgy sejtem, van a földhalom alatt valami. Meg kellene azt bontani. Most vizes még a fű, nem megy ki oda senki, aki megzavarna bennünket a keresésben!

Zsoltika zsebre vágta azt a kupac tetején lévő, tetszetős, gömbölyű sárga kavicsot, amit a zúzott kő és macskakő darabok között lelt, és azzal elindultak a triumvirátus harmadik tagját felkutatni. Nem kellett sokáig keresni az alsó úton lakó Dodit, aki mint más szabadba vágyó, barátjuk szintén az udvaron volt már. A fecskéket figyelte éppen. A villás farkú szorgos madárkák fáradhatatlanul hordták a szúnyogokat a kicsinyeiknek. A sok eső után volt bőséggel táplálék, szépen cseperedtek a fecskefiak, már alig fértek a fészekben. Ideje is volna már a kiröpülésnek, a második fészekalj rakásának. Dodika nagyon szerette a madarakat, a fecskecsalád volt a legkedvesebbje, de a rozsdafarkú famíliát is igen kedvelte. Ők a fáskamrában vertek tanyát. Esős napokon őket nézegette, és mert folyton esett, Dodi majdnem lemaradt a kisfecskék kirepüléséről.

– Dodi! Hékás! Idefigyelj! – zavarták meg barátai kiabálásukkal az elmélyült fecske lesést. – Végre kisütött a nap, ideje mennünk az akácosnál lévő emlékmű mögött szétnézni!

Dodikának kétszer sem kellett mondani, szívesen szegődött a barátai mellé. Egy izgalmas felfedező út még a fecskefigyelésnél is jobb szórakozás!

Ahogy végigtrappoltak a fiúk az alsó úton, már egymás szavába vágva tervezték az akciót. Mert mindig kell egy jó és pontos terv. A beton tövében kell megbontani! Alatta lesz a kincs, egy elfalazott üregben! Vagy inkább a hegy felől közelíteni egy hosszú alagúton át? Aztán jöttek az aggályok. Nem lesz elég nagy az ásó! Nem elég puha ott a föld! Sok lesz a gyökér, kellene fejsze is! Ezeken tanakodtak. Útjukat egy nem oly rég kialakított lépcsősoron át akarták lerövidíteni, mely a lakóteleptől a gyár irányába vezetett. Végigvezetett a hosszú lépcsősor egészen a felső utcáig, s az alsó út végétől ugyanannyi volt lefelé, a gyár kerítéséig. Ezen a lenti részen a lépcsőszakasz bal oldalát jókora gazos rézsű támasztotta. A félúton lévő pihenőnél, ahol, ha kisebb termetű gyerek meghajolt, leguggolt, a gyári betonkerítés felől fölfelé nézve, már látni sem lehetett. A sok eső miatt az aljnövényzet hamar megerősödött, pár hét, egy hónap elég volt, és már nyoma sem látszott a tereprendezésnek. Itt vezetett el a fiúk útja, és ekkor történt egy kis baj. A nagy beszélgetésbe feledkezve Zsoltika elővette a szép, csillogó sárga kavicsot, és szórakozottan játszadozni kezdett vele. Balból jobbjába, Jobból baljába dobálgatta. Hanem pont ott, a lépcsőnél elvétette a dobást, a kavics a rézsű szélénél landolt, és a lendület vitte is tovább, lefelé. Zsoltika már indult is utána. A két jóbarátja azonnal felajánlotta a segítséget, elvégre az egységben az erő, és több szem többet lát, meg ilyenek. Minél előbb lelik meg, annál hamarább jutnak ki az akácoshoz. A keresést tudományosan szervezték meg. Három sávra osztották a rézsűszakaszt. Alsó, középső és felső kereső sávra. Eldöntötték, hogy a munkát a sávja aljától felfelé indítja mindenki, két karnyújtás szélességben. A gyorsaság kedvéért a lépcsősoron indultak le, a korlát alatt készültek átmászni a gazosba. A gaz itt méteres csalán, vadkomló, szederindák szövevénye volt, átlátni sem volt egyszerű rajta, nem hogy haladni benne. Az alsó sáv volt a Zsoltikáé, a középső sáv az Istvánkáé, a felsőt Dodika vállalta. Ahol Istvánka mászott át a korláton, ott nagyon egyenetlennek tűnt a terep, és kopárabbnak is látszott. Hopp! Egy kis bemosódás! Nicsak, ez milyen laza!

– Fiúk! Gyertek csak ide! Itt van valami lyuk! – kiáltott fel Istvánka.

Míg barátai küzdöttek a pucér lábuk szárán is megtapadó vadkomló- és szederindákkal, addig Istvánka leguggolt a gödör szélénél, és pár fürge és izgatott mozdulattal megkotorta azt. Kíváncsian tágította a lyuk peremét, szerette volna meglátni az alját. Ott guggolva azonban a laza, agyagos talajon megcsúszott a lába, és akár akarta, akár nem, bele próbálta magát a gödör szájába. A lyuk mögött egy jókora üreg tátongott, ami menten el is nyelte őt. A nedves omladékon lecsúszva valójában egy elhagyott bányavágatban találta magát. Ezen a vidéken a visszahagyott bánya nem volt ritka. Amikor a szénkincs elapadt, a bányák fölhagyásra kerültek, a biztonságot nyújtó ácsolatot kibontották, a vágatot betömedékelték a lejtaknákat lezárták, másként mondva az úgynevezett tárók a fölhagyás során kirablásra kerültek. Ahol ez hanyagul sikerült, vagyis a behordott tömedéket nem tömörítették kellőképpen, akkor az megroskadt, és ott beszakadások, kisebb-nagyobb üregek keletkeztek. Amúgy a bányászat mellett az anyag meg személymozgatáshoz is sok földalatti vágat lett a környéken kiépítve. Néhány nyugalmazott bányász, páran, akik már nagyon idősek voltak, még tudták, hogy merre ment a keskeny nyomtávú vasút, hol bújt a hegy alá és hol bukkant föl, meg merre volt bányatáró. Bizony, ahogyan az idő múlt, egyre kevesebben voltak azok, akik még emlékeztek, és lassan a felhagyott vágatok a feledés homályába merültek. Ilyen, elfeledett bányavágat volt ez is. Nem volt különösebben tágas, vagy öblös ezen a szakaszon a bemosódás miatt nyílt üreg, de éppen eléggé mély volt ahhoz, hogy egy ekkora fiúcska számára a kijutás gondot okozzon. Istvánka az üreg aljáról a csúszós és laza talajon visszakapaszkodni nem tudott.

– Ide! - kiabált kifelé Istvánka – Fiúk! Hahó! Gyertek! Segítsetek! Valahogy ki szeretnék jutni, de folyton visszacsúszok, és nagyon mély ez a gödör. Ekkorra a két barátja is odaért már.

– Ó, hogy az a… - dühösködött Dodi. – Mi a búbánatost csinálsz te ott! Miattad folyton bajba kerülünk! A drága jó dugdelpusztai vénséges öreg nénikédet, te!

– Add a kezedet! – ajánlkozott Zsolti. A gödör szájához hasalt, nyújtotta lefelé a jobb karját, már egészen válltól bent tapogatott, és Istvánka is küzdött fölfelé, de hiába igyekezett, nem érte el a segítő kezet.

– Nem lesz ez így jó, Zsolesz!– aggodalmaskodott Dodika. - Majd inkább én, elvégre egy évvel idősebb, meg egy fél fejjel magasabb is vagyok, no meg az én karom hosszabb, mint a tied. Pistyu! Nyújtsd a kezed! – próbálkozott Dodika is, előbb a jobbját, majd a balját nyújtva. - A radai rosseb! Nem érlek el én sem! Ó, a bánatosba!

Zsoltika ismét nekidurálta magát. Mind a két kezével nyúlt lefelé, vállával már nem bírta megtámasztani magát, a nyílás szája is omladozott tovább. Már szinte billent is befelé, Dodika ült a hátsójára nehezéknek. A két gyerek ujjai egy pillanatra összeértek, de hiába. Egymásba kapaszkodniuk nem sikerült sehogyan sem.

– Kötél kellene, azzal talán ki tudnátok húzni. – okoskodott Istvánka. – Zsolti, édesapádtól biztosan tudnál hozni. Egy olyasmi hosszú, mint a magasságod, elég is volna.

– Mit képzelsz, te, te lükepék! Apa otthon van, kint a műhelyben. Hogy tudnék én észrevétlen kilopni bármit is onnan! Az hiányzik csak, hogy kiderüljön neki, hogy megint bajba kerültünk! Inkább megyünk utánad, és valahogy kitolunk, ha már húzni nem tudtunk! – ajánlkozott Zsolti.

– Nem lesz ez így jó! – tépelődött Dodika. – Akkor sem tudjuk kitolni, mert süppedős itt minden! Nézd meg, egyre jobban nő a távolság köztünk, ahogy tapos!

Zsolti váltig állította, ez lesz a jó megoldás. Ha mást nem, majd a kis ásóval kupacot hánynak a lábuk alá. Addig-meddig győzködött és érvelt, hogy a lelkesedése Dodit is magával ragadta. A két barát egymás után huppant be a vágatba. Hamarosan nem az volt a kérdés, Istvánka hogyan jut ki, hanem az, kijut-e bármelyikük? Tolták, nyomták egymást, de sehogy sem ment a dolog, és a kis ásó sem segített, mert amit nagy ügybuzgalommal felkupacoltak, földmunkához tudásuk nem lévén, pillanatok alatt szét is taposták. Végül fáradtan, sárosan, elkeseredetten kuporodtak le egymás mellé.