A kincskeresők

I. rész

Ez a történet egy Margitka nevű árva lánykáról, távoli unokabátyjáról, Istvánkáról, Istvánka tisztes, megbecsült életet élő családjáról, és végső soron egy gyári lakótelep életét felrázó eseményről szól.

Kezdjük hát a főszereplőkkel.

Margitka tejföl-szőke, hét éves, csendes, félénk tekintetű lányka volt. Korábban nagyon távoli városban élt, szüleit elveszítve először árvaházba került, s ott vált visszahúzódóvá. Rövidke élete során hamar megtanulta, hogy árva gyereknek hogyan kell észrevétlen maradnia, mert az rá nézve a lehető leginkább szerencsés, ha senki nem fordítja az irányába a tekintetét. Mikor végre családra lelt, már szokásává, sőt, természetévé vált csendben meghúzódni, halkan élni a mindennapokat. Sok idő telt el, mire a születésekor kavargó időkben a keresztanyaságát vállaló távoli rokona végre megtalálta, és magához tudta venni. Akkoriban ugyanis még nem létezett a számítógépek világa, a hivatalok pedig komótosan, lomhán tették a dolgukat. A lányka keresztanyja szigorú, de felelősségteljes, becsületes, kötelességtudó asszony volt, a gyermek számára még idegen, hiszen a nyár elejéig, mire a dolgok elrendeződtek, a kislánnyal alig párszor találkoztak.

Ami a történetünk napjáig elmúlt két, együtt töltött hónap legfőbb előrelépése volt, hogy tanításait Margitka szem előtt tartotta. Hamar megtanulta, hogy a pontosság nem csupán a királyok erényeként jegyzendő, hanem a kisleányoknak is figyelemmel kell lenniük annak fontosságára. Egyszer történt csak meg, hogy Margitka késve ért az ebédlő asztalhoz, éppen akkorra, amikor a gőzölgő levest már keresztapa is és Istvánka is kimerte a tányérjára, és az elmarasztaló szavak menten előtörtek keresztanya szájából. Szerencsére ilyen szóáradat alkalmával a fakanál csak, mint karmesteri pálca járt keresztanya kezében fenyegető táncot. Nem, keresztanya soha sem bántotta, de azért azt meg kell hagyni, Margitka számára már az dorgáló szavak is eléggé ijesztők voltak!

No de nem így volt ez Istvánkával, aki az édes gyermeke volt keresztanyáéknak. Istvánka elevensége sokszor odáig vitte a dolgokat, hogy bizony az ő hátát olykor meg is járta a fakanál. A fiúcska meglehetősen sokszor, mondhatni lépten-nyomon tört borsot a felnőttek orra alá, legyen az rokon, barát, távoli ismerős vagy ismeretlen. Bizony, olyan galibákat okozott, hogy hét utcával odébb is hallani lehetett a fizetséget, amit ezekért kapott. A fiúcskának is jutott ejnye-bejnye egy-egy ilyen késésért, ám a nagyobb csínytevései akkorák voltak, hogy akár szíjat lehetett volna hasítani a hátából azok miatt. Pedig hát soha nem akart ő semmi rosszat.

Tehát, míg Istvánka, vagy ahogyan a barátai szólították, Pisti, meglehetős gyakran kerített izgalmas órákat a való életben, addig Margitkánk kis szívében a kalandok csupán álmokban éltek, ébren szőtt izgalmas, regénybe illő történetekben. De jól is volt ez így. A kisleányoknak ez a dolguk. Helyes magatartással példát mutatva, engedelmes gyermekként, szorgosan élni, és közben álmodni a jövőt. Megálmodni egy jövőt, majd megteremteni egy valóságot. Az álmok változnak, formálódnak, kiteljesednek, ahogy a gyermek növekszik. Aztán szépen letisztulnak, és felnőtt korra tervekké válnak. Tervekké, szépséges jövőképekké. Margitka kicsiny volt még a felnőttes tervezgetéshez, ő még a tündérek, lovagok, királyfiak és királylányok mesés világában élt. Mivel különösen jó is volt ez az árvaházban a mindennapok szebbé varázslásához, így a képzelete egyre színesebb felhőkön repült. Minden álmában ő volt a kis hercegnő, az elvarázsolt kastély úrnője. Az a kastély, persze, nem akármilyen volt ám! Csipkés tornyai nem voltak felnőtt szem számára láthatók! Út vagy ösvény oda nem vezetett! Volt azonban keresztanyáék hálószobájában egy faragott láda az ablak alatt. A hálószobába a kisleánynak nem volt bejárása. Csak az ajtó nyílásakor láthatta, és csak egy-egy röpke pillanatra. A díszes faragványok olyankor ében feketén csillantak meg a redőny résein át beszűrődő napsugárban. Ez a látvány ragadta meg ezekben az időkben a leginkább Margitka képzeletét. Álmaiban a láda fedele halkan nyikorogva nyílt fel, és annak fenekén ott volt a rejtekajtó! Az ajtó mögött lépcsők, hosszú, szűk alagút, egészen az elvarázsolt várkastélyig.

Amikor nyári vasárnap délutánokon Istvánka elkószált a barátaival, keresztapa a kaszinóban volt diskurálni, sakkozgatni, keresztanya belefeledkezett a kézimunkába, sőt, picit el is szundikált a hintaszékben, és a kora esti napmeleg elsimult a kert fáinak levelein, amikor csend volt, lusta, puha csend, olyankor megnyílt Margitka képzeletében az a rejtekajtó. Kis kezét köténykéjébe ejtve bámulta a felhőfoszlányokat az égen, és bejárta álombirodalmát.

Persze Istvánka is gazdag fantáziával bírt, mint minden gyermek, aki már a bölcsőben is meséket hallgat. Mint fentebb írtam, említett csínytevései nem gonoszságból fakadtak, hanem abból, hogy míg Margitka a kerti hintán vagy a lugasban ülve álmodozott, de amikor az kellett, tette a dolgát, ahogy egy rendes gyermeknek illik, addig Istvánka minden ébren látott álmot valóságként könyvelt el. És ebből lett a legtöbbször a baj. Nem gondolt ugyanis sokat azzal, milyen következményei lehetnek egyes tetteinek. És mivel az a képzeletbéli világ nem egyezik a valóval, hát mindig akadt valami konfliktus a gyári lakótelepen, ahol a kis család élt. Az ifjú legényke feje hősi küzdelmekkel, ismeretlen földek nagy felfedezésével, de leginkább meglelni való kincsek kutatási tervével volt telis-tele. Minden zug, minden rejtelmesnek tűnő sarok, minden bozótos alja rejthet varázslatos kincset! És Istvánka olyan nagyon biztos volt abban, hogy az a valóság, amit annak vél! Margitkával nem sokat foglalkozott, kisebb is volt, lány is volt, a fiúcska biztos volt abban, hogy semmit nem ért az ilyen férfias dolgokhoz, mint amilyen a kincskeresés is. Két igaz barátjával, Zsoltival és Dodikával töltötte legtöbb idejét. Ők hárman minden eshetőségre felkészültek. Nem volt a nagy kincsvadászok élete szervezetlen! Istvánka a priccs alatt lévő cipős dobozában gondosan összegyűjtött minden fontos eszközt, s mikor mire volt nagy szükség, az a holmi került pillanatokon belül az elmaradhatatlan oldaltáskájába. Elemlámpa, édesapa horgászfelszerelésének egyes darabjai, azaz horog, zsineg, faragott festett fanyéllel bíró bugylibicska, több saját gyártású csúzli, hozzá U szögek és ólomnehezék. Ez utóbbiak az állandóan elkobzott, ezért mindig újonnan készült csúzlikhoz elengedhetetlen munícióként kerültek a dobozba. Na és persze mindezek a jószágok igen nagy gyakorlati haszonnal bírtak.