A kincskeresők

IV. rész

Margitka is el volt szontyolodva. A hiába való keresés miatt keresztanya egyre elkeseredettebb, keresztapa egyre idegesebb lett. Keresztanya arcán legördültek az első könnycseppek. Próbált elfordulni, ne lássa rajta az ijedt kétségbeesést a kislány se, a párja se, de Margitka észrevette, ahogyan keresztanya a zsebkendőjét gyürkészelgeti, minduntalan az orrát törli, és tudta, hogy a válla az elfojtott zokogás miatt remeg. Páran, a család tagjai és néhány szomszéd – köztük a hajlott hátú Jóska bácsi is, akinek a kamráját az a bizonyos inzultus érte – az élelmiszer bolt előtt ácsorogtak, töprengtek, merre induljanak, ne értesítsék-e már a rendőröket a gyermekek eltűnéséről?

– Mintha a föld nyelte volna el a büdös kölyköket! – dühösködött keresztapa – de kapjam csak el, azt a hétördög, bajkeverő fiamat, úgy vágom nyakon, hogy még a kecske is lökött lesz, amelyik a sírjáról legel!

– Édesem, ne mond már ilyeneket! – kérlelte keresztanya. – Majd meglátod, minden rendben lesz! Majd meglátod! – mondta, de abban a pillanatban ő maga hitte ezt a legkevésbé.

Margitka lelkében a keresztanyja fájdalma miatt érzett szomorúság már igencsak tanyát vert, és valljuk be, dobogott a szíve Istvánka miatt is. Mert Istvánka őt – ha nem is sokat foglalkozott vele – soha nem is bántotta, és ez az ő számára már igen nagy jelentőséggel bírt, ez ajándék nyugalom volt, amiért hálás szeretetet érzett. Míg aggodalommal volt eltelve a lelke, addig fejecskéjében keresztapa szavai jártak. Nem annyira az atyai dühkitörés és ama bizonyos legelésző kecske fölemlegetése, hanem az, hogy a fiúkat a föld nyelte volna el. És erről eszébe jött az alagút. Hogy hátha a varázslatos láda titkát ő maga tényleg kitalálta, Istvánka meg egyenesen tudta, ismerte, és a fiúk a titkos alagúton át keresik az álom-palotát! De jaj, az az alagút teli van csapdákkal, ismeretlenbe vivő elágazásokkal. Aki járatlan abban, az biztosan odavész! Jaj, csak nehogy bajuk essen!

Margitka rémült szemmel, izgatott kis mozdulatokkal rángatta meg keresztanyja szoknyáját.

– Keresztanya! Keresztanya, kérem szépen! Az is meglehet, hogy a fiúk a titkos alagútban vannak! Az is lehet! – motyogta Margitka elfehéredett arccal.

– Ugyan már, Margitka! Miféle alagút! – csattant fel keresztanya türelmetlen hangon.

Jóska bácsi csak erre figyelt fel, mert kicsit amúgy nagyot is hallott már.

– Nem mond ez a lyányka butaságot! – vetette közbe az öreg – Van itt alagút elég! Csak a bányai kisvonaté is, ott ment ni, ahun tért be a hegy alá! Amott, az alsó út mentén, ahol az az új feljárat is lett, oda meg a Mátyás lejtes akna vetett ki!

– Arrafelé indult-e valaki? Mert az már eléggé a gyárnak megy, de ezek a fiúk, ezeknél soha nem lehet tudni, hogy merre csavarognak, és ha a telepen kószáltak csak, akkor már hallaniuk kellett volna, hogy a sodrófa is be van ígérve vacsorára, nem csak a vajas kalács! – elmélkedett tovább Dodika apukája.

A keresők ezen csapata végül úgy döntött, elindulnak a telepről kifelé vezető úton. Hamarosan az új lépcsősor közelébe értek. A hívó hangok közeledtek, a fiúk meg egyre fáradtabban és csendesebben kucorogtak a vágatban, így végre rájuk lelt a szó. Lelkesen kiabáltak visszafelé, azonban a föld alól nem hallatszott a válaszuk. Bár hallani nem lehetett a legények hangját, de akkor látta meg Istvánka édesapja, hogy a lépcső mentén a gazos igencsak le lett taposva, mintha vadmalacok tiportak volna a korlát túloldalán. Erről eszébe jött egy lehetőség. Kicsiny korában bizony ő is szívesen csúszkált korláton ülve, és feltételezte, a gézengúz gyermekeket is ilyen fából faragták, hátha ők tiporták végig a korlát mentén a csanalast? Mi több. Ismerve fiának előéletét, feltételezte, ha az ő gyermeke járt arra, akkor nem volt ott zökkenőmentes a csúszkálás. Tudjuk, csaknem hibátlanul megfejtette a rejtélyt.

– Emberek, kicsit szétnézek én a lépcsőnél, frissen van ott letaposva a fű. – mondta, majd átvágott az úton, és további, még biztosabb nyomok után kémlelt.

A többiek már arrébb jártak, de Margitka izgatottan toporgott a járdán, mikor keresztapja kiáltott, és széles mozdulattal intett felé.

– Margitka, szaladj csak az emberek után! Van itt valami! Nagyon frissen van szétdúlva, még tegnap, mikor hazafelé ballagtam műszak után, akkor a lépcső ki sem látszott a fűből, most meg olyan, mintha újra igazították volna a földmunkát! Itt biztosan történt valami!

Margitkának több sem kellett, szaladt keresztanyjáék után. Mire visszaért velük, már egyértelmű volt, hogy itt egy friss omlás, ami mögül hangok is jönnek! Megkerültek végre! A férfiak együttes erővel nyitották és tágították a nyílást, a fiúkat kicsit hátrébb parancsolva a lyuk száját tágították, a földet meg az omladékot a vágatba befelé tolták, ezzel lejtős kijárót alakítva ki. Jó fél órát dolgoztak a férfiak, mire elég széles lett a nyílás, elég használható a földhányás ahhoz, hogy ki tudják segíteni azon az elveszett bandát. Addigra bizony ott volt már a telepen élők apraja, nagyja. A fiúk szerszámnyélbe kapaszkodva, négykézláb, kúszva-mászva kerültek elő börtönükből. Első pillanatban a megkönnyebbülés és a büszkeség, hogy ilyen nagy kalandot éltek át, mosolyt rajzolt a szájukra. Istvánka édesanyja szeme sarkában boldog könnycseppek csillogtak, fiát magához ölelve, csak ezt hajtogatta:

– Hála neked, édes jó Istenem!

Édesapja is fellélegzett, de nem a csoda miatt érzett hálával telt meg a szíve, egyáltalán nem. A nagy feszültség, a vállát nyomó teher alól felszabadult ugyan, ám egy szem fiának szavak nélkül, de annál érthetőbben elmagyarázta, milyen felelőtlen, veszélyes játék volt, ami ezt a vasárnapot örökké emlékezetessé tette. És ami Istvánkának a leginkább fájt, történt mindez a kíváncsiskodók szeme láttára.

Hamar felmérte, hogy nem annyira nagy az ő dicsősége, mint ahogyan azt a napfényre kiérkezvén először gondolta. Erre a kalandra jó pár napig igen erősen emlékezhetett is, mert térde a négykézláb küzdelemtől, hátsója pedig édesapja tenyerétől volt igen érzékeny, napokig. A bajtársak is hasonlóan jártak, butaságukért a méltó jutalmat mindannyian elnyerték. Sem Zsoltika, sem Dodika ki nem tudta magyarázni magát.

Végül, az este beálltával a hangulat lassan elcsitult, a család kimerülten zuhant ágyba. Másnap délután megint sütött a nap, éles fényében boldogan fürdőzött a kert. A délelőtti főzés melege is bent lakott még az erős napsütés is rátett egy lapáttal, hát hamar túlhevült a konyha levegője. Keresztanya behúzta az árnyékoló függönyt. Most már csak egy résen át beosonó, kósza sugár pásztázta végig a konyha kövét. A kis sugár az útjába eső, lustán bolyongó apró porszemeket megvilágította. Margitka a padon kucorgott, elmélyülten figyelte a portáncot. Keresztanya a konyhaszéken ült, kezét az ölébe ejtve, fáradtan, elgondolkodva. Kisvártatva felállt, odalépett a padhoz, leült Margitka mellé, átölelte, szöszke hajába temette arcát, és csak ennyit mondott:

– Édes kicsi lányom, drága gyermekem! Köszönöm!

Istvánka – lévén, hogy ismételten az alaposan kiérdemelt szobafogságát volt kénytelen tölteni – unalmában nassolással töltötte az időt, hát éppen pogácsa utánpótlásért lépett a nyitott előszoba ajtóhoz, onnan figyelte a jelenetet. Azon töprengett, a következő kincskereső expedícióba be kellene vonni az unokahúgát is. Olyan jó ötletei vannak…..