A
dédi
A nagy öblű, párnázott fotel a dédié volt. A magas karfák
ölelő karéjába bújva egy gyermek szinte elveszett. Igazából két csenevész
hétéves is elfért abban. Vagy egy gyerek, és vele a baba, a mesekönyv, a
kincses ládika. A kiszuperált, kisebb fotel is kényelmes volt, az igaz. De ez! A
bordó és szürke halszálka mintás, erős bútorszövet és a robosztus és gömbölyded
formák örökre beégtek az emlékezet könyvének képei közé. A dédi este ebben az
ülőalkalmatosságban pihent meg. A házban ezt a bútort mindenki tisztelte, sőt,
a helyet nap közben sem bitorolta senki. A fotel becses darab volt, csak úgy,
valahogyan a házhoz került, és az óta várta, csak várta, hogy este majd
szolgálatot nyújthasson a ház legidősebb, legtiszteletreméltóbb asszonyának.
A dédi számára a félhetes személy zakatolásával
kezdődött a nap. Elmondta a reggeli üdvözlő imát, és miután a szűzanyát szíve
mély szeretetével köszöntötte, komótosan felöltözött, botjára támaszkodva
kicsoszogott. A korlát deszkájába kapaszkodva lépegetett le a széles,
kényelmesebb, külső lépcsőn. A házat megkerülve az alagsori konyhába tartott, közben
meg-megállt, kicsit nézelődött, meg a kutyát hessegette. Bolondos boxer, a botját
ugatta. Az eb kitartóan követte, időről időre elébe vágott és szembe fordulva
vele, a mellső lábaira támaszkodva, hátsóját magasra emelve ugatta a kopogós
botot. Csonka farkincája ide-oda járt közben. Ez gyakorta előforduló, vicces,
kedves jelenet volt.
A dédi ilyenkor, ha a Nap élénk sugarai a gyümölcsfák
lombjai közt fogócskáztak, bizakodón, meghatottan hunyorgott a kert irányába. Nem
látott rendesen, mert egyik szemébe még fiatalasszony korában mész fröccsent, a
fájdalmasan maró anyag örök sebet égetve zárta be a látás kapuját. Mégis, ha
csak fél szemmel látta is, amikor ilyen játékosan ragyogta be a kertet a
napfény, élvezte a színek kavalkádját, a fények játékát, és boldog megnyugvás
töltötte el a lelkét. Otthon volt, otthona volt, és a béke kék ege ölelte körül
ezt a világot. Egy pillanatra ilyenkor elfeledte mindazt, ami ezen kívül van, és
nem érezte a sebeket, melyeket magával és magában hordozott.
Dédi hozzálátott a reggeli malátakávé főzéséhez, aztán
jött az ebéd varázslása. A Kanizsán töltött ifjúkor idején tanult receptek
szerint készült minden étel. A felejthetetlen ízű borsóleves tejesen, sósan és
mégis édesen. A könnyű szilvásgombóc, a zsenge tökfőzelék, és a rántott
csirkeszárny, amelynek hóna alá volt a máj rejtve. Dédunokái évekig kutatták
egyik-másik étel titkát, mire sikerült úgy-ahogy elővarázsolni azokat a mennyei
ízeket.
Ebéd után a nagymama segített az alagsori tisztaságot
és rendet helyreállítani. Amikor elcsendesedett a konyha, a dédi ott, a piros
műbőrrel bevont padon ülve, fáradt karját az étkező asztalon megtámasztva
elővette rózsafüzérét, és elmondta az imákat szépen, sorban. Hiszek egy…, Mi
atyánk…, Üdvöz légy… Mire végzett, már rendszerint ott nyüzsögtek a dédunokák.
Uzsonnára vágytak. És akkoriban jó volt a vajas kenyér kristálycukorral
megszórva. Vagy a puszta kenyér is, egy karika párizsival. A nagyobbak folyton
évődtek egymással, a kicsiket meg kihagyták a játékból. A legkisebbet ringázni
kellett még. A dédi halkan énekelgetve mozgatta a babakocsit, míg a pici lány
el nem szenderedett. Olykor, ha sokallotta a zsivajt, zsörtölődött kicsit.
– Te! Te Laci, vagy Géza, vagy no, mi vagy, Péter,
halkabban játszódj! – méltatlankodott.
S hát, ha még az utcabéli vagány kislegények is
ellepték a drága, féltve gondozott kertet! Aggodalma olyankor haragba fordult,
és komolyan eligazította a pernahajdereket.
A gyerekek megszeppentek, egy időre megcsendesedtek, sőt,
más kihívás után néztek inkább, mint a cseresznyefa meghódítása. Mert a dédiben
volt valami, valami nagyon méltóságteljes. Tekintete és fejtartása egyenes,
határozott volt, és racionalitást, következetességet tükrözött. Ahogyan
elsimultak a hangok, dédi a babakocsihoz fordult ismét.
– Megy a gőzös, megy a gőzös... – dudorászta tovább.
Amikor a Nap kezdett kicsit elpihenni, komótosan
fölballagott a házba. A kutya persze ilyenkor is rendíthetetlenül ugatta a
botot, amivel a dédi arrébb-arrébb terelte a pimasz ebet.
Amint aztán abban a bizonyos, öblös fotelban elhelyezkedett,
feketekeretes szemüvegét orrára biggyesztette, és nekilátott az olvasásnak. A
Magyar Nemzetet az első betűtől az utolsóig minden este átnézte. Azon a napon,
1974. szeptember 7-én is így volt ez.
Egy szón megakadt a szeme: felszabadulás. Bulgária 30
éve szabadult fel. Igen. Mi is 30 év, ha várni kell, milyen töménytelen idő. S
ha egyszerűen csak élni kell, semmi sem, csak egy mély lélegzet.
Ó igen. Harminc év, vagy nagyjából annyi lepereg.
Kicsit több, párral kevesebb? De úgy harminc év múltával valami változik. A
lapot az ölébe ejtve eltöprengett.
1909-ben, amikor az első urához feleségül ment, még
semmit sem sejtett mindabból, amit a jó Isten osztályrészül kínált neki. A
korpavári gyermekévek, a szántás, vetés, aratás, a homlokon gyöngyöző verejték,
a frissen szántott föld illata után ott, Kanizsán a búcsú az első urától.
Karján a kislány, Marika, jobb kezében az elsőszülött Istvánka puha kis mancsa,
szíve alatt a magzat. A József Főherceg Laktanya kapujánál bámészkodva várták,
hogy a magyar királyi 20. honvéd gyalogezred I. zászlóaljának 4. kompániája
kivonuljon. Köztük masírozott az ő őrmester ura. Aztán elkísérték a bakákat
arra a bizonyos kanizsai állomásra. Esteledett már, s egészen sötét volt, mire
a vonat elindult a messzi Galíciába. Vérző szívvel búcsúzott el akkor az
urától, de abban a hitben, hogy mire a magzatát a világra hozza, újra együtt
lesznek mindahányan. Hiszen azt mondták, és a lapokban azt írták! Karácsonyra
tán itthon is lesz az ő férje, s együtt várják a legkisebb érkezését. Jandó
István őrmester azonban még 1914. október 27-én valahol a San folyónál örökre
lecsukta a szemét. Alig múlt 33 éves. A harmadik gyermek, a Laci 1915 januárjában
született meg.
A nélkülözés és sötétség évei jöttek, remény nélküli
évek, amelyeken a család, a testvérek jobbkeze segítette át őt, s a maga ereje
és akarata, amely a gyerekeiből áradó szeretettel töltekezett.
1918. december 27-én kötött házasságot Ruzsits István törzsőrmesterrel.
Őt hazavezette a jó Isten a nagy háborúból, és adta neki, Herczeg Rozáliának
kárpótlásul. Hálás volt, hogy a három gyermeket nem kell egyedül fölnevelni.
Még most is hallja a második ura hangját:
– Rozika, megleszünk mi szépen, míg élek, gondoskodom
arról – és amíg mondta, mosolygott a szeme.
És Ruzsits ura valóban, míg élt, gondoskodott. Csak az
élete volt már rövidre szabva. A frontról hozott teher, a tüdőbaj 1921 júniusának
egy csendes reggelén megtörte, s lelke visszaszállt teremtőjéhez. Tüdőgümőkór. Akkoriban
sokan nem tudtak megküzdeni vele. 35 évet élt meg.
– Többé nem próbálkozok a házassággal. Elég volt két uramat
elveszíteni – jelentette ki, s tartotta is magát ehhez a fogadalomhoz.
Teltek az évek, a gyerekek cseperedtek. Már a
legkisebb is középiskolás volt. A Nagykanizsai Kegyesrendi Római Katolikus
Gimnáziumba járt. A dédi ekkor már tudta, hogy az örökségét, a cséplőgép árát,
s a jó korpavári földért kapott pénzét is a gyerekei taníttatására fogja
fordítani. István fia katonai pályára készült. A terve az volt, hogy pilótaként
keresi a betevőt. Mária pedig Pápán a Pauli Szent Vincéről nevezett Irgalmas
Nővérek Pápai Tanítóképző-Intézet és Polgári Iskola növendéke volt. Szép jövőt
remélt neki. A tanítónő úrinő, kényelmes az élete, és ha egy jó házasságot is
ad mellé az Isten, az volna az igazi áldás.
Amikor aztán 1930-ban szülőanyját is elveszítette,
felszámolt mindent, ami Kanizsához kötötte. Pápán volt a két nagyobb, s a
következő tanévben a kis Laci is ott folytatta tovább a tanulmányait. A Laci,
hát ő aztán nem volt olyan komoly, kicsit el is kényeztették. A színjátszás, az
iskolai kórus, a verselés volt az ő világa. De aztán valahogyan csak
megkeményítette magát. Ha azt is szem elé veszi, hogy a Lacinak diákmunkát is
kellett vállalnia, tanulmányi segélyért és díjmentes menzáért kellett is
folyamodnia, s így is igen szűkösen tudta csak fenntartani magát, akkor aztán
mondhatni, nagyon szép eredménnyel végezte el Sopronban a Magyar királyi József
nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet. Erdőmérnökként, 1942-ben valétált.
Valétálás, az hát! Mondta a Laci, annyit tesz: Éljetek boldogul. S őneki, az ő kisebb
fiának mennyi volt az a boldog élet? 1943 telén ott volt a Don-kanyarban, s többé
már nem élt boldogul, hanem halt boldogtalanul. Talán éppen 28 éves volt azon a
napon, amikor örökre lehunyta a szemét? Vagy még a születésnapját sem érte meg?
Soha sem derül ki már. Urivnél? Scsucsjénél? Hol lehetett? Ha nincs szemfödél
és koporsó, nincs sír, nincs egy hely, ahol a szülő letérdepelhetne elveszett
gyereke mellé, nincs a halálnak kézzel fogható, tapintható valósága. A halvány
remény a mai napig ott lebeg 32 évnyi várakozásban. Nehéz volt elhinni a
dédinek, nehéz volt Máriának is. Ha a valamiféle sajtótermékben feltűnt egy
hasonló kiállású, elmosódott alak, izgatottan fordult az anyjához: „Nem lehet,
hogy az ott a Laci?” Ők ketten soha sem tudták elfogadni, hogy nem lehet.
Még két év is alig telt el, aztán jött a rémísztő hír.
István 1945. január 5-én Szany község határában elhunyt. Mi volt? Mi történt?
Soha, senki nem tudta biztosan. Azt mondták, gyakorlatozás közben. Nem a gép
hibája volt, nem ellenséges támadás. Lezuhant, mert szívbénulást kapott? Mi
történt, nem mondta el soha, senki. De a téli hideg ellenére nem várták meg őt,
az elhunyt gyermekéhez igyekvő anyát, nem vehetett búcsút. István fiát január
7-én ott, helyben, Szanyban elhantolták. A sírhant s a kőkereszt, ha távol is
van, bizonyosság. Fia soha többé nem tudta magához ölelni már.
Ekkorra amúgy a család szétszóródott. Mária Nógrádban
kapott nevelőnői állást, s mellé hamarosan férjet. Varjasy tanító személyében olyan
párt adott mellé a jó Isten, aki hordozott és képviselt minden emberi értéket
és erényt, ami ahhoz kell, hogy az életet mindvégig emelt fővel élhesse az
ember. Mária a második világháború előtt két bájos kislánynak adott életet. Ám
ahogyan a dédi az első világégés idején még a három gyermekkel a testvéreire és
anyjára tudott támaszkodni, abban a messzi Nógrádban úgy nem volt Mária mellett
senki. A zárdában megtanult szép hímzések, a festegetés, meg a csipkevarrás
tudománya nem oldotta meg a kis család ellátását. Egy falatka földjük sem volt,
a falu népe segítette olykor ezzel-azzal a tanítóékat, de dédi dolgos keze
nélkül felkopott volna az álluk. Legalábbis dédi ezt így érezte. Tette hát,
amit megtanult a korpavári évek alatt, s bölcsen fordította a kis családra mindazt
a tudást is, melyet megtanított számára az élet.
Mária és az ura a falusi iskolában nagy odaadással,
mérhetetlen türelemmel, időt nem sajnálva plántálták a gyermeki fejekbe a
tudományt és gyomlálták onnan a butaságot. Dédi pedig átvette a család hétköznapjainak
szervezését. Gondozta a tanítóék kicsit kertjét, s a két, szépen cseperedő
unokát.
– Ezeket az életre nevelem, és az életnek, nem a
halálnak – mondta egyszer a lányának.
Nem fejtette ki, hogy mire gondol, és többé nem is
hozta szóba ezt a témát. De a két kislányt olyan ösvényre terelte, amelyik
széles, erős, köves útba torkollott, amelyikre rálépni az erényesség érdeme, s
amelyiken végighaladni dicsőség. Tudta, bármi történjen, unokái azt az utat el
nem hagyják, azon járva – ha még egy világégés nem rombolja szét az életet s az
álmokat – az élet bármely területén kiválóan teljesítenek majd. Remélte, hogy a
háború után született angyali szöszke kicsi lány is ezt az utat járja majd, és
a két idősebb a húgát mindig úgy támogatja és vezeti, ahogyan arra őket
nevelte.
Gondolatai visszakanyarodtak a kissé már meggyűrődött
sajtótermékre. Harminc év körüliek voltak mind, és mind elmentek. De lám,
Mária, és az unokái itt vannak, és már a dédunokák is mind itt, körülötte. A
legkisebbnek a szuszogása hallik amonnan a kiságyból. De jó is a tejillatú pici
baba finom kezecskéjét megsimítani. Dédi is elszunyókált ott a fotelben,
ahogyan átélte napjának ezt az édes percét. A fotel pedig óvva, védve
karfáival, mintha lágyan kissé magához ölelte volna.
Úgy tíz óra táján komótosan, csendesen éjszakai
nyugalomra hajtotta fejét. A redőny résein át bekukucskáló reggeli napsugarak
azonban nem ébresztették fel. Terheit letéve és hátrahagyva, odaát ölelte már
magához azt a négyüket, akik olyan fiatal korukban távoztak mellőle az égi
hazába.
Igen, az a fotel a dédié volt. S a dédié volt még a
bölcsesség és a szilárdság, az egyenes gerinc és a XX. század asszonyainak
ereje, küzdőképessége.
Salgótarján, 2023.03.08.
Nagyon szép,megható történet.
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :)
TörlésGyönyörű lett!
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :)
TörlésEgyre érettebb a stílusod. Nagyon szép maga a történet. És igen: az erős asszonyok hordozzák el a világ terheit. Gratulálok!
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :) Kicsit az erős asszonyok nevében is! :)
TörlésMegdöbbentő milyen szépen ír a családja történetéről. Vajon a fotel merre lehet, vagy már a Dédi ül benne odafönt, ahonnan mindent látni lehet?
VálaszTörlésKöszönöm szépen. :) Bizonyára azért írok így, mert szeretnék egyszer én magam is olyan emberré lenni, mint azok akikről mesélek. Ettől meglehet, kicsit negédes, túlzó is némelykor a stílusom. A fotel pedig... már valahol az enyészeté. Elsodorta valahová a történelem. De ha a tárgyak számára létezik az odaát, akkor igen, a dédi ott pihen benne. :)
Törlés