Lola gazella története

 

A végtelen szavanna fakózöld, poros füvét kecses gazellák csordája legelték békésen. Vacsoraidő volt, a fényes napkorong bejárta napi útját az égi pályán, narancsszín takarót húzott magára, aludni készült valahol távol, a Kilimandzsáró fehércsipkés szirtjei mögött. A bájos, könnyűléptű jószágok java része vidáman habzsolt, míg egyikük, most éppen Nonak, a legerőteljesebb növésű, rangidős gazella gyanakvó tekintettel fürkészte a határt. Különösen a közelben fekvő, bozótos, bokros területet, amelyet követően, úgy egy iramodásnyira, egy kis időszakos patak mentén fák sűrűje magasodott. Alig fél órája a zsiráfok arról a területről riadtan vágtattak a nyílt pusztaság felé. Csak nem valami veszély leselkedik rájuk? Egyszerre Lola, a fiatal, alig egyesztendős kis gazella lépdelt Nonak mellé nagy büszkén, önbizalommal telve.

– Hé, Nonak! – szólította meg őt, meglehetősen közvetlen hangnemben. – Nézd, ott, a patak irányában, a bokrok között mennyivel zöldebb a fű! Dúsabb, laktatóbb, majd’ kicsattan az élettől! Miért nem megyünk át arra oda?

– Hogy te milyen szemtelen jószág vagy! – korholta Nonak dühödten, s némileg sértett hangon, merthogy a tiszteletlen hangvétel nem kerülte el a figyelmét. – S mi több, mily esztelen! Telis-tele veszéllyel a bozótos – oktatta, most már engedékenyebb hangon. – Jobb félni, mint megijedni, Lola. A bokrok alatt gepárd, párduc húzódhat meg, netán oroszlán. No hiszen, az kellene még csak! Hogy egy falka oroszlán rontson nekünk, s a mi húsunkból táplálják a kölykeiket!

– Gyáva vagy, Nonak – tromfolta le neveletlenül Lola. – A mi népünk gyorsabb akár még egy gepárdnál is! Ráadásul a gepárd ritka erre, mint a fehér holló!

– Hogy merészelsz így beszélni velem, te pimasz csitri! Mennyi butaságot hordtál itt össze! A gepárd igencsak szereti ezt a vidéket, ha nem tudnád. S ráadásul gyorsasága, mint az égen cikázó villámé. De mit beszélek én! Menj, ne is lássalak! Lakasd jól a gepárdot, ha akarod! Bolond jószág!

Szó szót követett, a kis Lola nem fogadta el az idősebb érveit, és megengedhetetlen szavakkal illette folyvást. Végül Nonak sértődötten elfordult, jelezve, nincs több mondanivalója. Lola duzzogva, hetykén fordított hátat a csapatnak, s farkával a pimasz legyeket dühödten csapkodva, fejét magasra emelve, egymaga vette az irányt az akácia cserjékkel tarkított, bozótos felé.

Az útja során megfáradt Nap éppen akkor nyugodott le párnájára valahol a távolban, és Afrika kék egét az est lassan beszőte sötét fonalával. Mire Lola a ropogós, friss füvet majszolva jóllakott, már a csillagok hunyorogtak odafönt. Lola teli gyomorral, elégedetten, laposakat pislogva nézett körbe. Megrakott pocakkal, eltompultan már teljes bizonyossággal úgy látta, hogy veszély közelből, sem távolból sem fenyegeti. A Hold, az éjszaka égi vándora magasan járt, a bokrok halvány árnyékát hívogatóan rajzolta a földre. Az ifjú gazella lelkét a harag még mindig mardosta, semmi kedve sem volt csatlakozni a társaihoz. Kiválasztott egy nagyobbacska bokrot, melynek ágai alatt, mint egy kis barlangban, kényelmes pihenőhelyet talált.

– Még, hogy veszély! Még, hogy gepárd! Nem én vagyok a bolond, hanem Nonak! Bölcsnek képzeli magát, de szerintem inkább gyáva, mint egy manguszta – dohogott még, majd békés álomba szenderült.

A Nap első sugárnyalábja, mint incselkedő kisgyermek, sorra piszkálta a gazellák orrát. Prüszkölve mozgolódott, ébredt a nyáj. A csorda készülődött a vándorút folytatására. Nonak volt az egyetlen, aki gondolhatott volna arra, hogy Lola után nézzen, aki sejthette, hogy a kis pimasz valahol a cserjésben szunyókál. De ő most azzal volt elfoglalva, hogy a csapatot egyben tartsa. A többiek nem tartották számon Lolát, nem kedvelték hetvenkedő modora miatt. Mire az égi vándor beragyogta a szavannát, a csorda már jócskán eltávolodott éjszakai pihenőhelyétől. Csak Lola maradt le, ott, az éjszakai táborhelytől úgy egy kőhajításnyira, nyugodtan szunyókálva az este általa kiválasztott bokor aljában.

 

Amikor a Nap már magához ölelte az egész síkságot, kecses mozgású, puhaléptű alak közelített a cserjéshez. Lenón volt az, a leopárd, aki az utóbbi időkben – köszönhetően folyamatos vadászszerencséjének – már szépen kigömbölyödött, s aki a reggeli ellenőrző körútját megtéve már éppen a patakparti nagy akáciára felcibált zsákmánya dézsmálására ballagott vissza. Azt a prédát messze, a patakon túl még akkoriban ejtette el, amikor Nonak a zsiráfok futására figyelt föl. Lenón lassan, tagjait nyújtva gerincét ellazítva megállt. A délelőtti napsütés jóleső melegét élvezte, s meg is gondolta magát; ráér a falatozás, kicsit még sütteti foltos bundáját, élvezi a délelőtt még lágy melegét. Éppen egy bokorral odébb, mint ahol Lola a legnagyobb nyugalomban szunyókált, leheveredett a dús fűre. Szemét hunyorgatva hatalmas fejét a jobb válla felé fordította, s bundáját kezdte gondosan tisztogatni, pont úgy, mint ahogyan Cirmi cica szokta azt tenni a kandalló előtt.

Ekkor finom szellő támadt, és az a szellő valami üzenetet hozott. A szél már csak ilyen, szerte a világon. Amikor itt, mifelénk színes, őszi levelet libbent az ablak elé, amikor az út porát szórja a fák zöld lombjára, s ilyenkor is, amikor a szavanna felett szagot hordoz, fontos munkát végez. A szellő, a szél a világ postása. Most pedig Lenónhoz meleg, finom, friss üzenetet hozott. Egy tapasztalt, nagytestű leopárd számára ez kétséget kizárólag így hangzott: Könnyű, szerencsés vadászat ígérkezik, ne légy rest!

Lenón érzékeny orra szélesre tágult, befogadva a hírt a forrás irányát kereste. Zajtalanul, lassan fölállt. Óvatos, puha léptekkel elindult a szagok irányába. Az ínycsiklandó szagok erősödtek, érezhetően közel voltak. Minden izma, minden idegszála megfeszült. Érzékszervei már csak egy dologra, arra a szél hozta hírre összpontosítottak. Fejét előre nyújtva figyelt. Teste szinte teljesen belesimult a környező, olykor lágyan ringó fűbe. Lassította lépteit, mozdulatai csigalassúvá váltak. Már látta a mit sem sejtő áldozatát. A szél iránya neki kedvezett, és barna foltos bundája is segítette rejtőzködését; tudta, nagyon-nagyon türelmesnek kell lennie. Egy hirtelen mozdulat, egy apró zaj is elegendő ahhoz, hogy a potya prédát elhibázza. Most megállt. Már csak egy ugrásnyira volt a bokor, a bokorban a mit sem sejtő Lola. Lenón szinte kővé dermedt. Ugrásra készen állt, bár Lola még mindig a kelleténél távolabb, a bokor túlsó oldalán feküdt. Hosszú-hosszú percek teltek így el. Lenón úgy vélte, jó lenne még közelebb kerülni, de kapkodni sem szabad. Lassan, nagyon lassan emelte föl jobb mellső mancsát, hogy kiszemelt áldozatát még inkább megközelítse, azonban Lola ekkor fölnyitotta szemét, s tekintete éppen Lenón kitágult orrcimpáira esett.

A gazella a másodperc töredéke alatt fölmérte a helyzetet. A lendülettel, amellyel fölállt, a leopárdnak azonmód hátat fordított. Mint a nyílvessző, kivágódott az akácia bokorból. A leopárd utána vetette magát. Hatalmas ugrással a bokornál termett. Elkésett. Lola túlságosan gyors volt, a bokros, bozótos területen is könnyedén, fürgén mozgott, Lenónt pedig – Lola nagy szerencséjére – nem gyötörte annyira az éhség, hogy utána iramodjon.

A gazella szíve összevissza kalimpált, ahogyan a csapat után vágtatott, s még percek múltával is beleadta minden erejét a menekülésbe. Csak nagysokára vette észre, hogy már nem fenyegeti semmi és senki.

Lenón a sikertelen vadászat miatt kissé bosszankodva csapott egyet a farkával, aztán úgy döntött, délelőtti pihenőjét folytatja még. Kényelmesen nyújtózkodott, majd a tengelye körül fordulva egyet, azonmód a vadászata színterén leheveredett. Képét a nap felé fordítva, az iménti izgalomtól és a napmelegtől kissé még lihegve lustálkodott tovább, mintha semmi sem történt volna.

 

Lola akkor érte utol a csordát, amikor a Nap már jócskán túl volt útjának legmagasabb pontján. A legelészve bandukoló gazellacsapat közé vegyül, tekintete Nonakot kereste. Lola, a fölényeskedő, pökhendi ifjú most lehajtott fővel, pironkodva állt Nonak mellé. Csak ennyit tudott mondani:

– Bocsáss meg, Nonak. Igazad volt.

Nonak csendesen bólintott:

– Rendben, Lola. Remélem, ezek után tiszteletteljesebb és bölcsebb leszel.

 

Salgótarján, 2026. február 14.