Lalika

1971.

A kályha dobjára cseppent fűtőolaj fojtó szaga és Marika néni Krasznája Moszkva kölnijének párája lengte be az osztálytermet. Hol egyik, hol másik táncolt el a fitos orrok előtt, és az idő múlásával egyre inkább összesimulva, eggyé válva töltötték ki a terem légterét. A harmadik tanóra javában folyt, a kályha már egészen jól adta a melegét, duruzsolása volt a zenei aláfestés az orrokat piszkáló légi tánchoz. A nebulók ebben a sajátos előadásban lassan-lassan feloldódva, a szünet zaját már elfeledve ültek a helyükön; volt, aki a tábláról szorgosan körmölve követte a tanári magyarázatot, és akadt, akinek figyelme egészen máshol járt.

Mert Paja leginkább a vénséges iskolapadon éktelenkedő pacát bámulta, amely ki tudja, hány évvel korábban került oda egy ügyetlenkedő diák töltőtollából. A sötétkék tinta úgy fröccsent a padra, s a repedezett lakk mögé úgy szivárgott le, mintha egy szárnyát vesztett bogár művészi ábrázolására törekedett volna a töltőtoll elpöttyintője. A padra vésett, titokzatos G. M. monogram talán azt a diákot leplezte le, aki ezt a foltot vétette? Ez a kérdés igazából nem izgatta annyira, mint az, hogy a borongós időjárás délutánra esősre fordul-e, vagy inkább naposra? Merthogy a számára az a legfontosabb, hogy a rút szürke felhők eltakarodjanak, hiszen erősen húzta a szíve a focipályára.

Jozsót is ez foglalkoztathatta, egyre másra lesegetett az ablak irányába. Tanító néni is észrevette, szóvá is tette a dolgot, aztán visszafordult a táblához, és lelkesen magyarázott a melléknevek fokozásáról, meg hasonlókról, amik – Jozsó szerint – legföljebb a lányokat érdekelték.

Na, igen, a lányok. Juckó kimondottan kedvelte a nyelvtan, értette is, és a helyesírással sem volt gondja. Nem úgy a külalakkal! Most is elkeseredetten bámulta a füzetét, amelyben az a három oszlop is kusza lett, amelyet másolt. Aggódó tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy az anyukája ki fogja tépni a ronda lapot, és újra kell majd körmölnie az egész oldalt.

Pár perc elteltével Marika néni rakoncátlan fürtjeit igazgatva a tanulók felé fordult, és a kissé tátott szájjal, táblára szegezett tekintettel ücsörgő Lalika felé lépett.

– Lalika, tehát mi a középfok jele a magyar nyelvben? – érdeklődött a tanárnő mosolyogva, és reménykedve abban, hogy a helyes válasz hamar érkezik; hiszen a táblán gyöngybetűkkel ott sorakoztak a melléknevek, csoportosítva, s minden egyes leírt szó végződése színes krétával kiemelve.

Lalika azonban már nem tudott választ adni. Szeme elrévedt, tekintete üvegessé vált, látszott, hogy sehová sem fókuszál. A feje apró, bólogató mozdulatokkal lassan jobb válla irányába fordult.

A kérdés könnyű volt, hát páran majd’ kiestek a padból, úgy jelentkeztek választ adni: Tanárnéni kérem! Tanárnéni kérem! – hallatszott innen is, onnan is.

Juckó némán jelentkezett, és közben Lalikát figyelte, az üres tekintetű szempárt, amely általában olyan meleg pillantású volt. A mindig csendes, rendezett öltözetű, sötéthajú fiú az osztály azon tagja volt, akinek létezése általában csak akkor tűnt fel társai számára, amikor – mintha bármely elhangzó, egyszerű tanári kérdés letaglózta volna – üvegessé váló tekintettel révedt a semmibe. Még a fekete keretű, vastag szemüvege sem tudta elfedni, Lalika elutazott. Juckó már nem is emlékezett a kérdésre, bár kezét jelentkezésre emelve tartotta. Azon tépelődött, vajon mi ez az egész a Lalival? Miért, hogyan lett ez a baja? S ha nem lennének ezek a fura figyelemkiesései, vajon milyen tanuló, milyen fiú volna? Már több éve osztálytársa, a jelenet jó pár alkalommal megismétlődött, de eddig nem nagyon gondolkodott az okokon. Sajnálta Lalit, és úgy vélte, az osztály minden tagja együttérző, figyelmes, türelmes vele. Nem is lehet ez másként!

Miközben az osztály zsongott, és a potya jópontért a gyerekek java része azon ügyködött, hogy a tanári figyelmet magára vonja, Lalika kobakja lassan, aprókat bólintgatva irányt váltott.

– Várjuk meg Lalikát, gyerekek! Várjunk, míg felébred – intette az osztályt nyugalomra Marika néni. – Had válaszoljon, ő is meg tud felelni.

A zsivaj elült, Lalika finoman bólogató feje hirtelen megrándult, a tekintete fölélénkült, figyelme visszatért. Marika néni ismételten föltette a kérdését, majd a táblán mutatta a választ, és ha lassan is, de végül Lalika felelte azt meg.

 

Laczka doktor félig lehunyt szemmel ült kedvenc karosszékében. A televízió halk duruzsolással valami szellemi vetélkedőt sugározva, mint altató már meglehetősen elbágyasztotta. Nehéz munkanap volt, a rendelésen a sok taknyos, csicsergő kisgyerek, délelőtt meg Kocsisné… Ó, az az asszony! Hogy üvöltözött Lakatos bácsival, hogy sáros cipővel lépett a váróterembe. Hiányzott neki ez a falusi élet? A sebészkarrier helyett a körzeti orvosi lét? Tulajdonképpen igen. Hiányozna már a sok kis lurkó, és Kocsisné is, aki egyszerre asszisztens, ápolónő, és aki ma tisztasági referenssé is előlépett. No meg Lakatos bácsi is, aki nyolcvanhoz közel képes fölmászni az almafára, s aztán a karját töri.

Itt tartott, amikor a nyelvtan füzet ominózus lapjának átmásolásán frissan átesett Juckó kizökkentette a gondolataiból.

– Apuciii! Kérdezhetek valamit? – kezdte éneklő hangon mondandóját.

– Ki vele, ne kímélj!

– Csak azt szeretném megtudni – húzta tovább Juckó a felvezetőt –, hogy az osztályomból a Lalika valójában beteg? És mi a baja? Ma is olyan furcsán csinált. Nyitott szemmel volt, de mégis, mintha aludna. Marika néni kérdezte, de nem válaszolt, csak úgy… bólogatott. Ki kellett várni, hogy fölébredjen – magyarázta Juckó körülményesen, közben Lalika fejmozgását is utánozni próbálta.

Laczkó doktor nem sokszor beszélt otthon a rendelőben történő eseményekről, kiváltképpen a betegekről. Hirtelen nem tudta, mit, mennyit mondjon, de azzal tisztában volt, hogy a Lali gyereknek is érdeke, hogy az osztálytársai valamennyire tisztában legyenek azzal, mennyire sérülékeny a fiú, tehát egy keveset kell róla beszélnie.

– Nos, amit meséltél, az olyan dolog, ami lehet, hogy az életében jó párszor meg fog még esni, sajnos. Ti csak legyetek türelemmel, hagyjátok, hogy magához térjen. Így kell elfogadni, és vigyázni kell rá, rendben? Olyan szelíd, jó gyerek. Szerencsére megkapja a megfelelő gondoskodást, szépen föl fog ő is növekedni, és remélhetőleg ki fogja nőni – magyarázta. – És mennyi ideig tartott a dolog, Juckó? – fűzte még hozzá.

– Háát, olyan jó fél perc biztosan volt. Szerintem mindenki vigyáz rá, apa. A tanárok is emlékeztetnek erre, valahányszor elalszik a Lalika – nyugtatta Juckó az apját.

A következő pillanatban megszólalt a csengő. Laczkó doktorért egy nagykendős idős asszony jött, hirtelen rosszulléthez hívta őt. Amíg a beteghez sietett, a Lalika esetén gondolkodott. Az absence rohamok, amelyek leírását a szülők sokszor megtették már, mintha hosszabbodnának, rapidabb lefolyásúvá válnának. Vagy csak Juckó túlzott? Gyerek, akinek az időérzéke messze nem olyan kifinomult, mint amilyen gazdag a fantáziája.

 

1976.

– Jaj, Lalikám! – sopánkodott nagymama a kezét tördelve. – Hát miért kerékpárral, fiacskám!

– Mama, ne idegeskedjen, tudok magamra vigyázni – nyugtatta Lali, miközben a biciklit a kerítéshez támasztotta.

Mindig ez a jelenet játszódott le, amikor Lali a mamához kerekezett; Mama sopánkodott, Lali mosolyogva győzködte. Mikor aztán a szertartáson túlestek, a kormányról Lali leakasztotta a szatyrot, benne a kilós kenyérrel, és befelé ballagott. Soha sem adta oda a kenyeret csak úgy, kutyafuttában, minden esetben maga vitte be, és tette a konyhaasztalra. Apró kis feladata volt kétszer egy héten elvinni a kilóst. Megtehette volna más is a családból, de édesanyja így gondolta helyesnek. Lalikának is szüksége van egy feladatra, egy fontos, felelősségteljes dologra, amit a családért tesz. Lalika, amikor csak módja akadt, apukája biciklijét használta. Szerette, amikor a levegő az arcát simítja, mintha angyal szárnya legyintgetné a bőrét.

Miközben nagymama a párnát igazgatta a hokedlin, amelyiken Lalika szokott ücsörögni újra előhozta a kerékpározás dolgát.

– Drága kisfiam, de ha mégis rosszul leszel, oszt’ fölesel avval a biciklivel – folytatta azon a bársonyos, meleg tónusú hangján az aggódást – nagyon összetöröd magadot, meg a szívünket is!

Lalika nem győzte nagymamáját nyugtatgatni, meg az almás rétest tömni a szájába.

– Mink má’ csak ilyenek vagyunk, aggodalmasok, hiába, no. Ilyen a szülő meg a nagyszülő – adta föl végül a zsörtölődést nagymama.

A fiú úgy fél óra múlva indult haza, a falu túlsó végére. Az út kicsit lejtett arrafelé, a kerekek vígan szaladtak. Az öreg kétkerekű halkan kattogott. A kora tavaszi szellő a szántó illatát sodorta végig a falun. A lenyugvó Nap az ég alját narancsba borította, a tiszta égbolton csupán pár lila felhőfoszlány libegett, búcsút intve a község házainak. A kerekek ütemes, egyenletes kattogása, a települést ölelő hegyre kapaszkodó autóbusz zúgása egyre tompább zajjá olvadt össze, és Lalika szájában megjelent az a furcsa íz; az almás rétes édes emléke egyre távolabbra került. Volt még pár száz méter, amit meg kellett volna tennie, de érezte, hogy jön, már jön az a megmagyarázhatatlan nyugtalanság is, ami gyakorta jelzi a bajt. De a feszültséget más is okozhatta. A távolban föltűnt az a két kellemetlen alak, Jozsó és Paja, akik olyan gúnyosan vigyorogtak rá, ahányszor csak az iskolán kívül összefutott velük.

– Nem, nem lehet! – motyogta a fiú, miközben megállította a kerékpárját.

Az nem derült ki, hogy mi okozott nagyobb riadalmat? A közelgő roham, vagy a két huligán látványa? Vagy valami egyéb?

Lali a biciklit szinte hagyta eldőlni, ő maga az út és a vizesárok között húzódó fűsávra rogyott. A világ már el is tűnt, magatehetetlenül zuhanva elterült az árok partján. A rángások, a remegés, a grimasz, a lassan elkékülő arca, lélegzetének elakadása, a szájában felhabzó nyál, ijesztő és szívszorító jelenség volt. Mintha gonosz és őrült démonokkal viaskodna ott, abban a másik világban, küzdve levegőért, életért, önkívületben és magányosan, kiszolgáltatottan, magatehetetlenül.

Az odaérkező két suhanc szeme összevillant.

– Mi van, te balfék! Te idegbolond, idióta hülye – vetette oda a rohamával küzdő, magánkívül lévő Lalinak Jozsó.

– Azt sem tudja, mi van vele! Azt csinálhatsz ezzel a maflával, amit akarsz – toldotta meg Paja, azzal belerúgott a biciklibe, meg is taposta, s egy küllőt elpattintott. – Úgy sem tudja, ki volt az! - röhögött, majd egyre csak ismételgették: mafla, idióta! Felbátorodva, nagy egyetértésben Lalikát is rugdosni kezdték, ahol érték. Bordáit, csípőjét, lábát.

Hirtelen ötlettel az árokszéli fűből jókora marokkal téptek, s a porral vegyes fűszálakat Lalika világos ingére szórták. Aztán találtak egy kopár, homokos foltot, s már csak a homokot szórták a tehetetlen fiúra. A szemébe is került, a dús, fekete hajába is tapadt a homokból, a szájából kihabzó nyállal keveredő kosz az ajkát mocskos barnára festette, a vonásait tovább torzítva. Ahol a fiú nadrágszára fölcsúszott, ott valamelyik gazember bakancsa a bőrét is fölsértette, s a kiserkenő vére lassan a földre cseppent.

Aztán, ahogy a roham véget érni látszott, a két tettes vihorászva, vissza sem nézve elrohant.

Az árok szélén, úgy egy kőhajításnyira öreg fűzfa állt. A svihákok nem vették észre, hogy a fa mögűl a Lalikáék szomszédjában lakó aprócska Editke kukucskál. A kislány közbelépni, vagy rászólni a két vad fiúra nem mert; felnőtt, aki segítségre siethetett volna, közel s távolban nem volt. A lányka csak akkor bátorkodott elő, amikor Paja és Jozsó már meglehetősen távolra kerültek.

Lalika lassan tért magához, értetlenül nézte koszos ruháját, a testén keletkezett horzsolásokat. Abból, ami vele történt, semmire sem emlékezett, nem emlékezhetett. A szemét szúrta a por, miközben lelke és teste sebei elindították könnyeit, a füvet tapogatva kereste a szemüvegét. Csodával határos módon legalább az nem esett ennek az aljas támadásnak áldozatául. A kislány egy papírzsebkendőt, nyújtott felé:

– Töröld le az arcod, maszatos – mondta, aztán segített Lalikának föltápászkodni, a kerékpárt fölállítani.

Nem beszélt arról, amit látott, mit is mondhatott volna. Ő is félt ezektől a vademberektől, Lalika is csak félne, s tenni ellenük nem tudna. Majd otthon, az anyukájának elmeséli, a felnőttek dolga, hogy igazságot tegyenek.

Lalika sajgó testtel, koszosan, lehangoltan tartotta a biciklit, s ahogyan járművére támaszkodva ballagott, minden mozdulatán látszott, hogy élete tizenkét évével annyi terhet cipel, amennyit szerencsésebb emberek nyolcvan év alatt sem hordanak.

 

Lalika huszonhét évet élt. Akkor aztán, egy ködös novemberi napon elhagyta ezt a világot, amelyben bár sokan szerették, sokan aggódtak érte, de amelyben durva, érzéketlen, kegyetlen támadások is gyötörték. Másik hazába költözött, oda, ahol együttérzés és jóság lakik, ahová a gonoszság nem kap soha bebocsájtást.

 

Salgótarján, 2025. november 12.