A dédi

 

A nagy öblű, párnázott fotel a dédié volt. A magas karfák ölelő karéjába bújva egy gyermek szinte elveszett. Igazából két csenevész hétéves is elfért abban. Vagy egy gyerek, és vele a baba, a mesekönyv, a kincses ládika. A kiszuperált, kisebb fotel is kényelmes volt, az igaz. De ez! A bordó és szürke halszálka mintás, erős bútorszövet és a robosztus és gömbölyded formák örökre beégtek az emlékezet könyvének képei közé. A dédi este ebben az ülőalkalmatosságban pihent meg. A házban ezt a bútort mindenki tisztelte, sőt, a helyet nap közben sem bitorolta senki. A fotel becses darab volt, csak úgy, valahogyan a házhoz került, és az óta várta, csak várta, hogy este majd szolgálatot nyújthasson a ház legidősebb, legtiszteletreméltóbb asszonyának.

A dédi számára a félhetes személy zakatolásával kezdődött a nap. Elmondta a reggeli üdvözlő imát, és miután a szűzanyát szíve mély szeretetével köszöntötte, komótosan felöltözött, botjára támaszkodva kicsoszogott. A korlát deszkájába kapaszkodva lépegetett le a széles, kényelmesebb, külső lépcsőn. A házat megkerülve az alagsori konyhába tartott, közben meg-megállt, kicsit nézelődött, meg a kutyát hessegette. Bolondos boxer, a botját ugatta. Az eb kitartóan követte, időről időre elébe vágott és szembe fordulva vele, a mellső lábaira támaszkodva, hátsóját magasra emelve ugatta a kopogós botot. Csonka farkincája ide-oda járt közben. Ez gyakorta előforduló, vicces, kedves jelenet volt.

A dédi ilyenkor, ha a Nap élénk sugarai a gyümölcsfák lombjai közt fogócskáztak, bizakodón, meghatottan hunyorgott a kert irányába. Nem látott rendesen, mert egyik szemébe még fiatalasszony korában mész fröccsent, a fájdalmasan maró anyag örök sebet égetve zárta be a látás kapuját. Mégis, ha csak fél szemmel látta is, amikor ilyen játékosan ragyogta be a kertet a napfény, élvezte a színek kavalkádját, a fények játékát, és boldog megnyugvás töltötte el a lelkét. Otthon volt, otthona volt, és a béke kék ege ölelte körül ezt a világot. Egy pillanatra ilyenkor elfeledte mindazt, ami ezen kívül van, és nem érezte a sebeket, melyeket magával és magában hordozott.

Dédi hozzálátott a reggeli malátakávé főzéséhez, aztán jött az ebéd varázslása. A Kanizsán töltött ifjúkor idején tanult receptek szerint készült minden étel. A felejthetetlen ízű borsóleves tejesen, sósan és mégis édesen. A könnyű szilvásgombóc, a zsenge tökfőzelék, és a rántott csirkeszárny, amelynek hóna alá volt a máj rejtve. Dédunokái évekig kutatták egyik-másik étel titkát, mire sikerült úgy-ahogy elővarázsolni azokat a mennyei ízeket.

Ebéd után a nagymama segített az alagsori tisztaságot és rendet helyreállítani. Amikor elcsendesedett a konyha, a dédi ott, a piros műbőrrel bevont padon ülve, fáradt karját az étkező asztalon megtámasztva elővette rózsafüzérét, és elmondta az imákat szépen, sorban. Hiszek egy…, Mi atyánk…, Üdvöz légy… Mire végzett, már rendszerint ott nyüzsögtek a dédunokák. Uzsonnára vágytak. És akkoriban jó volt a vajas kenyér kristálycukorral megszórva. Vagy a puszta kenyér is, egy karika párizsival. A nagyobbak folyton évődtek egymással, a kicsiket meg kihagyták a játékból. A legkisebbet ringázni kellett még. A dédi halkan énekelgetve mozgatta a babakocsit, míg a pici lány el nem szenderedett. Olykor, ha sokallotta a zsivajt, zsörtölődött kicsit.

– Te! Te Laci, vagy Géza, vagy no, mi vagy, Péter, halkabban játszódj! – méltatlankodott.

S hát, ha még az utcabéli vagány kislegények is ellepték a drága, féltve gondozott kertet! Aggodalma olyankor haragba fordult, és komolyan eligazította a pernahajdereket.

A gyerekek megszeppentek, egy időre megcsendesedtek, sőt, más kihívás után néztek inkább, mint a cseresznyefa meghódítása. Mert a dédiben volt valami, valami nagyon méltóságteljes. Tekintete és fejtartása egyenes, határozott volt, és racionalitást, következetességet tükrözött. Ahogyan elsimultak a hangok, dédi a babakocsihoz fordult ismét.

– Megy a gőzös, megy a gőzös... – dudorászta tovább.

 

Amikor a Nap kezdett kicsit elpihenni, komótosan fölballagott a házba. A kutya persze ilyenkor is rendíthetetlenül ugatta a botot, amivel a dédi arrébb-arrébb terelte a pimasz ebet.

Amint aztán abban a bizonyos, öblös fotelban elhelyezkedett, feketekeretes szemüvegét orrára biggyesztette, és nekilátott az olvasásnak. A Magyar Nemzetet az első betűtől az utolsóig minden este átnézte. Azon a napon, 1974. szeptember 7-én is így volt ez.

Egy szón megakadt a szeme: felszabadulás. Bulgária 30 éve szabadult fel. Igen. Mi is 30 év, ha várni kell, milyen töménytelen idő. S ha egyszerűen csak élni kell, semmi sem, csak egy mély lélegzet.

 

Ó igen. Harminc év, vagy nagyjából annyi lepereg. Kicsit több, párral kevesebb? De úgy harminc év múltával valami változik. A lapot az ölébe ejtve eltöprengett.

 

1909-ben, amikor az első urához feleségül ment, még semmit sem sejtett mindabból, amit a jó Isten osztályrészül kínált neki. A korpavári gyermekévek, a szántás, vetés, aratás, a homlokon gyöngyöző verejték, a frissen szántott föld illata után ott, Kanizsán a búcsú az első urától. Karján a kislány, Marika, jobb kezében az elsőszülött Istvánka puha kis mancsa, szíve alatt a magzat. A József Főherceg Laktanya kapujánál bámészkodva várták, hogy a magyar királyi 20. honvéd gyalogezred I. zászlóaljának 4. kompániája kivonuljon. Köztük masírozott az ő őrmester ura. Aztán elkísérték a bakákat arra a bizonyos kanizsai állomásra. Esteledett már, s egészen sötét volt, mire a vonat elindult a messzi Galíciába. Vérző szívvel búcsúzott el akkor az urától, de abban a hitben, hogy mire a magzatát a világra hozza, újra együtt lesznek mindahányan. Hiszen azt mondták, és a lapokban azt írták! Karácsonyra tán itthon is lesz az ő férje, s együtt várják a legkisebb érkezését. Jandó István őrmester azonban még 1914. október 27-én valahol a San folyónál örökre lecsukta a szemét. Alig múlt 33 éves. A harmadik gyermek, a Laci 1915 januárjában született meg.

A nélkülözés és sötétség évei jöttek, remény nélküli évek, amelyeken a család, a testvérek jobbkeze segítette át őt, s a maga ereje és akarata, amely a gyerekeiből áradó szeretettel töltekezett.

1918. december 27-én kötött házasságot Ruzsits István törzsőrmesterrel. Őt hazavezette a jó Isten a nagy háborúból, és adta neki, Herczeg Rozáliának kárpótlásul. Hálás volt, hogy a három gyermeket nem kell egyedül fölnevelni. Még most is hallja a második ura hangját:

– Rozika, megleszünk mi szépen, míg élek, gondoskodom arról – és amíg mondta, mosolygott a szeme.

És Ruzsits ura valóban, míg élt, gondoskodott. Csak az élete volt már rövidre szabva. A frontról hozott teher, a tüdőbaj 1921 júniusának egy csendes reggelén megtörte, s lelke visszaszállt teremtőjéhez. Tüdőgümőkór. Akkoriban sokan nem tudtak megküzdeni vele. 35 évet élt meg.

– Többé nem próbálkozok a házassággal. Elég volt két uramat elveszíteni – jelentette ki, s tartotta is magát ehhez a fogadalomhoz.

Teltek az évek, a gyerekek cseperedtek. Már a legkisebb is középiskolás volt. A Nagykanizsai Kegyesrendi Római Katolikus Gimnáziumba járt. A dédi ekkor már tudta, hogy az örökségét, a cséplőgép árát, s a jó korpavári földért kapott pénzét is a gyerekei taníttatására fogja fordítani. István fia katonai pályára készült. A terve az volt, hogy pilótaként keresi a betevőt. Mária pedig Pápán a Pauli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek Pápai Tanítóképző-Intézet és Polgári Iskola növendéke volt. Szép jövőt remélt neki. A tanítónő úrinő, kényelmes az élete, és ha egy jó házasságot is ad mellé az Isten, az volna az igazi áldás.

Amikor aztán 1930-ban szülőanyját is elveszítette, felszámolt mindent, ami Kanizsához kötötte. Pápán volt a két nagyobb, s a következő tanévben a kis Laci is ott folytatta tovább a tanulmányait. A Laci, hát ő aztán nem volt olyan komoly, kicsit el is kényeztették. A színjátszás, az iskolai kórus, a verselés volt az ő világa. De aztán valahogyan csak megkeményítette magát. Ha azt is szem elé veszi, hogy a Lacinak diákmunkát is kellett vállalnia, tanulmányi segélyért és díjmentes menzáért kellett is folyamodnia, s így is igen szűkösen tudta csak fenntartani magát, akkor aztán mondhatni, nagyon szép eredménnyel végezte el Sopronban a Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet. Erdőmérnökként, 1942-ben valétált. Valétálás, az hát! Mondta a Laci, annyit tesz: Éljetek boldogul. S őneki, az ő kisebb fiának mennyi volt az a boldog élet? 1943 telén ott volt a Don-kanyarban, s többé már nem élt boldogul, hanem halt boldogtalanul. Talán éppen 28 éves volt azon a napon, amikor örökre lehunyta a szemét? Vagy még a születésnapját sem érte meg? Soha sem derül ki már. Urivnél? Scsucsjénél? Hol lehetett? Ha nincs szemfödél és koporsó, nincs sír, nincs egy hely, ahol a szülő letérdepelhetne elveszett gyereke mellé, nincs a halálnak kézzel fogható, tapintható valósága. A halvány remény a mai napig ott lebeg 32 évnyi várakozásban. Nehéz volt elhinni a dédinek, nehéz volt Máriának is. Ha a valamiféle sajtótermékben feltűnt egy hasonló kiállású, elmosódott alak, izgatottan fordult az anyjához: „Nem lehet, hogy az ott a Laci?” Ők ketten soha sem tudták elfogadni, hogy nem lehet.

 

Még két év is alig telt el, aztán jött a rémísztő hír. István 1945. január 5-én Szany község határában elhunyt. Mi volt? Mi történt? Soha, senki nem tudta biztosan. Azt mondták, gyakorlatozás közben. Nem a gép hibája volt, nem ellenséges támadás. Lezuhant, mert szívbénulást kapott? Mi történt, nem mondta el soha, senki. De a téli hideg ellenére nem várták meg őt, az elhunyt gyermekéhez igyekvő anyát, nem vehetett búcsút. István fiát január 7-én ott, helyben, Szanyban elhantolták. A sírhant s a kőkereszt, ha távol is van, bizonyosság. Fia soha többé nem tudta magához ölelni már.

 

Ekkorra amúgy a család szétszóródott. Mária Nógrádban kapott nevelőnői állást, s mellé hamarosan férjet. Varjasy tanító személyében olyan párt adott mellé a jó Isten, aki hordozott és képviselt minden emberi értéket és erényt, ami ahhoz kell, hogy az életet mindvégig emelt fővel élhesse az ember. Mária a második világháború előtt két bájos kislánynak adott életet. Ám ahogyan a dédi az első világégés idején még a három gyermekkel a testvéreire és anyjára tudott támaszkodni, abban a messzi Nógrádban úgy nem volt Mária mellett senki. A zárdában megtanult szép hímzések, a festegetés, meg a csipkevarrás tudománya nem oldotta meg a kis család ellátását. Egy falatka földjük sem volt, a falu népe segítette olykor ezzel-azzal a tanítóékat, de dédi dolgos keze nélkül felkopott volna az álluk. Legalábbis dédi ezt így érezte. Tette hát, amit megtanult a korpavári évek alatt, s bölcsen fordította a kis családra mindazt a tudást is, melyet megtanított számára az élet.

Mária és az ura a falusi iskolában nagy odaadással, mérhetetlen türelemmel, időt nem sajnálva plántálták a gyermeki fejekbe a tudományt és gyomlálták onnan a butaságot. Dédi pedig átvette a család hétköznapjainak szervezését. Gondozta a tanítóék kicsit kertjét, s a két, szépen cseperedő unokát.

– Ezeket az életre nevelem, és az életnek, nem a halálnak – mondta egyszer a lányának.

Nem fejtette ki, hogy mire gondol, és többé nem is hozta szóba ezt a témát. De a két kislányt olyan ösvényre terelte, amelyik széles, erős, köves útba torkollott, amelyikre rálépni az erényesség érdeme, s amelyiken végighaladni dicsőség. Tudta, bármi történjen, unokái azt az utat el nem hagyják, azon járva – ha még egy világégés nem rombolja szét az életet s az álmokat – az élet bármely területén kiválóan teljesítenek majd. Remélte, hogy a háború után született angyali szöszke kicsi lány is ezt az utat járja majd, és a két idősebb a húgát mindig úgy támogatja és vezeti, ahogyan arra őket nevelte.

 

Gondolatai visszakanyarodtak a kissé már meggyűrődött sajtótermékre. Harminc év körüliek voltak mind, és mind elmentek. De lám, Mária, és az unokái itt vannak, és már a dédunokák is mind itt, körülötte. A legkisebbnek a szuszogása hallik amonnan a kiságyból. De jó is a tejillatú pici baba finom kezecskéjét megsimítani. Dédi is elszunyókált ott a fotelben, ahogyan átélte napjának ezt az édes percét. A fotel pedig óvva, védve karfáival, mintha lágyan kissé magához ölelte volna.

Úgy tíz óra táján komótosan, csendesen éjszakai nyugalomra hajtotta fejét. A redőny résein át bekukucskáló reggeli napsugarak azonban nem ébresztették fel. Terheit letéve és hátrahagyva, odaát ölelte már magához azt a négyüket, akik olyan fiatal korukban távoztak mellőle az égi hazába.

Igen, az a fotel a dédié volt. S a dédié volt még a bölcsesség és a szilárdság, az egyenes gerinc és a XX. század asszonyainak ereje, küzdőképessége.

 

Salgótarján, 2023.03.08.