Húsvéti hó

  

A lankás kocsiút már mélyen bemaródott a laza, homokos talajba. Az út mentén a kökénybokrok áttörhetetlen sűrűje most hófehér csipkeszalagként díszlett. A kökényesen túl a sovány talajon kapaszkodó fűfélék gyenge legelőt adtak, ritkán járta az oldalt a juhnyáj, s ha legeltetve nem volt, sokszor hajladozó finom fűszálakkal rajzolta az őszi szél az üzenetét a hegyoldalra. Jégről, hóról, fagyokról mesélt a szél, és meséje mindig igaz volt. A tél rendben megérkezett, tornyos lila felhői lerakták terhüket. A hódunyha lefektette a fakó füvet, és ilyenkor, tavasszal sokáig aludt a föld a hátrahagyott sárga szőnyeg alatt. A földút kanyarodva övezte a hegyoldalt. A kanyarba érve a táj kicsit változott. A kökény hófehér habos ágbogai között öreg vadkörtefa vaskos törzse magasodott, vén ágai, Isten által épített hófehér kupolaként borultak a poros földút fölé.  

  Húsvét vasárnapja volt. A Nap az élénk kék égbolton még fölfelé kapaszkodott. Bár a naptár vidám langyos meleg, nárcisz illatú időt mondott, de mégis dideregve járta útját. Különösen hideg volt, amilyen csak igen ritkán fordult elő azokban az időkben.

Az úton kis család közeledett. Apa, anya, s egy hétévesforma Ők is téli öltözékben gyalogoltak. Az asszony most odaszólt a gyermekhez.

– Ugye megmondtam, hogy kell a meleg sál, és a vastagabb kabát, kislányom! Hidd el, a húsvéti mise alatt lehet a legkönnyebben megfázni. A templom falai úgy őrzik a téli hideget, mintha nem volna jobb dolguk! És tessék, ni! Még hidegebb van, mint reggelről volt, pedig lassan delelőn a Nap! – azzal, a dolgok megerősítéseképpen fejkendőjét megigazította, álla alatt meghúzva a kötést.

Az apa homlokán följebb tolva kalapját a fejét kapargatta, s közben az eget nézte. Úgy megemelte állát, hogy ádámcsutkája is kidudorodott.

– Ha csak a templom volna hideg, a nehezség vinné el! Lesz itt még fagy is az éjjel – morgolódott. – Oda lesz az idén a gyümölcs, asszony!

Ahogy ezt mondta, a körtefa alá értek éppen, és mintha Isten megsértődött volna, hogy az ő szeretettel, meleg szívvel megtöltött házát hidegnek titulálják, dühödt, jeges széllel megrázta a fát. A vén vadkörte megremegett, ágai szinte összekuszálódtak a szélrohamban, és szerteszét szórták finom, selymes virágszirmaikat. A hófehér, szinte áttetsző szirmok ide-oda himbálódzva, keringőzve, könnyeden és elegánsan hullottak alá. A gyerek felkacagott.

– Esik a hó! Édesanya! Nézze csak, hogy hull! Még szebben, mint a télen volt! Ó, de gyönyörű!

Azzal szaladt, széttárt karokkal, nevetve, keringve és forogva igyekezett elkapni a fehér kis szirmokat, s körben vállán, kabátja ujján meg-megragadtak a szirmok, majd lesodródva onnan keringtek egyre tovább. A szülők egymásra pillantva elmosolyodtak. Nem is olyan régen még ők is így kacagták a sziromhullást, és ölelték meg egymást a falujukban egy másik fa alatt. Akkor fogadták meg egymásnak, hogy jóban, rosszban, és mindörökké…

A család elérte a kanyart és elvesztek szem elől. Aznap már csend honolt, nem járt arrafelé senki ember fia. Csak egy nyúl bújt elő az üregéből, rágcsálta kicsit az elmúlt évből megmaradt, aszott füvet, de nem igazán tetszett neki, ízetlen volt és száraz, hát hamar odébb állt.

 

Az alkonyat végigballagott a hegyoldalon, a fagyos szélben lobogott mögötte szürke köpönyege, a Nap megörült, hogy véget ért ez a tavaszi zimankós gyaloglása, és boldogan tért nyugovóra.  Frissen, kipihenten bújt elő a Hold, ám ő is meglepődött a hidegségen. Még egy felhőt sem lelt, hogy belebújhatott volna kicsit melegedni.

A kökénybokrok ágaikat megrázva keserű hangon kifakadtak.

– Jaj nekünk, hová legyünk most, meghalnak a virágaink, megfagynak a kis bogyóink, vége mindennek!

Búslakodtak, siránkoztak egész álló éjszaka. A vén vadkörtefa azonban hallgatott, sőt, mintha még mosolygott volna is egy kicsit. Hajnalban, amikor már a pirkadat baktatott a keleti, távoli hegyhátakon, a körtefához legközelebb eső kökény megszólalt.

– Te nem sajnálod, hogy ez évben már vége minden reménynek? Nem fáj a szíved, hogy a termésedet nem érlelheted be mindenki boldogságára? – fordult a körtefához.

– Én ugyan nem! – válaszolt rekedtes hangján a vén fa. – Egész életemben gazdagon ajándékoztam meg a világot a gyümölcsömmel, és mindig elcsavarodott szájjal köpték ki az emberek a körtéimet, mondván, hogy fanyar, semmire való az. De tegnap nem csak Isten fia támadt föl, hanem az én lelkem is, hiszen boldoggá tettem egy családot, eszükbe juttattam, ami szép és jó közöttük megesett, ráadásul megnevettettem egy gyermeket.

 

Salgótarján, 2022.04.16.