Anita hercegnő barátra lel

A palota népe ragyogó nyári napsütésre ébredt. Az ég kékjét csak pár kósza bárányfelhő tarkította. A reggeli sürgés-forgás, zajai, a porcelántálak koccanása, a szobalányok dudorászása, a lovászfiú fütyörészése töltötte meg a palotát és annak parkját. Hanem egyszerre éktelen nagy sírás-rívás nyomta el ennek a boldog reggelnek minden hangját.

Anita hercegnő volt az, aki a könnyeivel itatta az egereket. Csak ült a parkba vezető lépcsőn, és sírt-rít panaszosan. A nagy bánat oka az elveszett babája volt. A baba előző nap ottmaradt az orgonabokor aljában, óvó ágak alatt, csinos kis mózeskosarában. Anita az este kapott is érte dadustól egy pici dorgálást, és hát igen, az elalvás is nagyon nehezen ment a baba nélkül. Első útja aztán az orgonabokorhoz vezetett, de jaj! A baba eltűnt!

Vigasztalta a kis hercegnőt a palota népe, a királyi apukája, királyné anyukája, Liza hercegnő, s mindenki, aki csak hallotta a szomorú hírt. Keresték is mindahányan a babát, de az nem került elő. Ígértek neki szép, új babát, hintalovat, mesekönyvet, de semmi sem kellett. Anita csak sírt tovább. A babát még a segítségül érkező jóságos tündér néne sem találta, röstellte is erősen, s hogy valami vígaszt adjon, Anita könnycseppjeit ragyogó rubintkövekké változtatta. Drágakövek ide, rubintkövek oda, a kis hercegnő bánata továbbra sem múlt el.

Hanem egyszer csak, ahogyan a kis hercegnő a szomorú tekintetét arra a bizonyos orgonabokorra emelte, mit látott? Egy helyre kis fehér nyuszi virított a bokor aljában, az elhagyatott mózeskosár mellett. A tapsifüles mindkét kajla fülével, mindkét mellső tappancsával integetett Anita felé. Olyan mókás és kedves volt, hogy a kis hercegnő még sírni is elfelejtett. Nyomban el is indult a nyuszika irányába, ami neki hátat fordítva a park legtávolabbi pontja felé ugrándozott. Anita követte, a kisnyúl pedig visszafelé nézegetve figyelte, megy-e utána a hercegnő. Anita hűségesen szaladt a nyuszi után. A legtávolabbi kerítés legtávolabbi sarkában egy vadrózsabokor virított. Ott lakott a nyuszicsalád, a földig hajló virágokkal pompázó tüskés ágak alatt. A nyulacska a bokor felé mutatott:

– Makk-mak-mak! – magyarázta nyúlnyelven izgatottan, lelkesen.

Sajnos, Anita nem beszélte a nyelvét, ahogyan a nyuszi sem tudott emberi nyelven megszólalni. Hanem a bokor egyik tüskés ágát félrehúzta, azt sem bánta, hogy egy picit tüske megsértette az ujjacskáját. S mekkora öröm! Az ág alatt, a magas fű takarásában ott feküdt a baba! Kicsit lucskos volt, kicsit maszatos, de Anitát ez nem érdekelte. Csak szorította, ölelte a babát, s igyekezett hálásan megköszönni a nyuszika segítségét. Persze, nyuszi a köszönetet akkor értette meg igazán, amikor kisvártával egyik szobalány segítségével Anita nagy kosár répát hozott a nyuszicsaládnak ajándékba.

Hanem így, hogy egymás szavát érteni nem tudták, arra nem derült fény, hogy ki fia borja vitte a babát a park végébe.

Anita és dadus végül kieszeltek valamit. Este, amikor az égbolt elsötétült, és a Hold már komótosan ballagott a maga ösvényén, a mózeskosarat a babával ugyanoda tették, az orgona alá. Hanem most ők ketten nem vonultak esti nyugovóra, hanem gondosan elbújtak a lépcső árnyékában. Már a csillagok, az ég pislákoló mécsesei is sorra kigyúltak, amikor egyszerre patak kopogása verte fül a csendet.

Egyszerre egy csodálatos kis jószág jelent meg a lépcsőnél, egy szivárványos sörényű, csillogó szemű, fiatal egyszarvú, azaz unikornis. A kis állat szarvacskája kedvesen billegett ide-oda, ahogyan fejét forgatva nézelődött. Hamarosan fölfedezte a babát, és indult is érte, amikor Anita előbújt a rejtekhelyéről.

– Mit keresel itt, kicsi unikornis? Ki vagy te? – kérdezte finom hangon, nagyon lágyan, szinte énekelve, mert tudta, hogy az egyszarvúak mennyire félénk állatok. S bizony, ez a kicsi is összerezzent ijedtében. Úgy megijedt, hogy még elszaladni is elfelejtett, s megszeppenve válaszolt:

– Mákos a nevem, merthogy a mákospite a kedvenc eledelem – válaszolta a kicsi. – Megtaláltam a babát, megörültem neki, mert nekem nincs semmilyen játékom. A népem messzire ment, én egyedül maradtam, s hosszú idő óta ez a baba volt csak az örömöm – hüppögte.

Idő közben dadus is előlépett, és csendesen bólogatva biztatta a történetet elérzékenyülve hallgató Anita hercegnőt, hogy segítsen a kis állatnak bátran. Anita nem is késlekedett.

– Tudod mit, Mákos! Most mindjárt elkísérlek a lovászfiúhoz, és megkérem, adja neked a legszebb istállót, a legfinomabb zabot, a legillatosabb szénából terítsen ágyat a számodra. Reggel pedig, amikor kipihented magad, együtt kérjük meg Juliska varrónénit, készítsen neked egy szép egyszarvú babát, hogy ezután legyen mivel játszanod.

Úgy is lett, ahogyan Anita hercegnő mondta. Még egy szelet mákospite is került a déli maradékból a kis unikornis számára. Másnap reggel együtt mentek Juliska varrónénihez.

– Juliska néni, kérem szépen, csinálj egy szép unikornis babát a kis vendégemnek! – kérlelte Anita hercegnő.

Varrónéni mosolyogva méregette a kis jószágot:

– Lássuk csak, lássuk. Van négy kecses lába, hosszú, selymes farka, dús sörénye, okos fejecskéje. A csinos szarvacskája olyan, mint egy ügyesen megtekert eper-vanília fagyi. Szerintem menni fog – zárta le az elemzést, és rögtön munkához is látott.

A játék talpacskáját orrocskáját finom selyemből varrta, sörényét és farkát a legszebb gyapjúszálakból készítette, teste pedig puha bársonyból lett szabva. A szarvacskához sokáig keresgélt megfelelő anyagot, mígnem a kezébe akadt az a rózsaszín és az az a fehér anyagdarabka, ami Anita hercegnő karácsonyi ünneplő ruhájából maradt meg. Már majdnem végzett, amikor Anita és a vidáman ugrabugráló kis egyszarvú visszajöttek, s hozták a rubintköveket, amelyeket előző nap a kis hercegnő könnyeiből varázsolt tündér néne. Juliska néni ügyesen fölöltögette az egyszarvú babára a ragyogó köveket. Olyan szép, csillogó lett a játék, hogy bizony a párját ritkította! Még a lovász legény is csettintett az ujjával, amikor meglátta.

A játéknak aznap se vége, se hossza nem volt! Sőt, olyan jól érezte magát Mákos a palota kertjében, s annyira megszerették egymást Anitával, hogy Richárd király és Anna királyné ott is marasztalták örökre. Anita hercegnő és Mákos egész életre szóló barátságot kötöttek.

 

Salgótarján, 2026. március 1.