Liza hercegnő és a magányos sárkány

Ez a történet akkor játszódott, amikor Liza hercegnő már meseszép fiatal lánnyá serdült, mondhatni, eladósorba került. Bizony, sok ifjú vetett szemet Lizára. Szerette volna feleségül venni számtalan herceg és gróf. Még a hetedik országból is fordult meg kérő a házban. Liza azonban úgy gondolta, nincs oka a sietségre, majd annak mond igent, aki a szívének kedves lesz, és aki őt igazán ki is érdemli.

Teltek, múltak a napok és a hetek, a palota élete csendben, nyugalomban folydogált. Ebben a békességben élt a Birodalom minden lakója. Az ég egy adta világon senki nem gondolt arra, hogy a nyugati határ felől valamiféle veszély fenyegetné ezt a felhőtlen életet. Hanem a Birodalom e szélén ágaskodott egy hatalmas, meredek, sötét szikla. Körülötte tömérdek nagy sötét, sűrű erdő, amit szinte senki sem járt, mert a falvaktól és városoktól igencsak távolra esett. Az a szikla pedig olyan magas volt, hogy a teteje már a felhőkbe veszett. Akinek éles szeme volt, az láthatta csak, hogy a szikla csúcsán komor vár áll. Akinek pedig jó füle volt, az hallhatta, hogy a várból éjszakánként éktelen nagy bömbölés hangja ömlik kifelé. De, mert a környéken nem járt senki, nem is hallották az emberek a nagy zokogást, sírást.

A várban lakott Sámuel, a sárkány. Ő zokogott éjszakánként, a környék csöndjét megzavarva. Sámuelnek jó oka volt a bömbölésre. Magányos volt, társtalan. Szülei már hosszú évekkel ezelőtt elhunytak, s közel és távol egy fia sárkány sem élt, akivel barátkozhatott volna. Legfőbb időtöltése az volt, hogy a lakott területekhez közelebb eső hegyek csúcsára szállt, és onnan, egy-egy szikla peremén ülve, vágyakozva bámulta a falvakat, városokat. Bár a magasból szinte csak kicsike hangyáknak látszottak az emberek, mégis csak közelebb voltak hozzá, mint fönt, a magányos várkastély termeiben. Amikor szépen tavaszodni kezdett, már egyre több embert láthatott jönni-menni – és ami még inkább izgalmas volt – hallhatta, hogy egyre gyakrabban kongtak a harangok egy-egy esküvő ünneplésére hívogatva a népet. Látta Sámuel, hogy az emberek milyen boldogok, milyen sokat zenélnek, táncolnak, mulatoznak. Ebből aztán arra a következtetésre jutott, hogy ha ő is szerez egy menyasszonyt magának, az ő élete is jobbra fordul.

Nosza, egy napsütéses márciusi reggelen fölkerekedett hát, és hatalmas szárnyát szétterjesztve a Birodalom fölé emelkedett. Ahogyan ott körözött a levegőégben, meglátta Liza hercegnőt, aki éppen a virágoskertjében sétálgatott, gyönyörködve a kibújó tavaszi virágokban. A tulipánnak, nárcisznak, jácintnak levelei mind szépen zöldelltek már. Sámuelnek nagyon megtetszett a kis hercegnő, hát egyet sem gondolt, aláereszkedett, és huss… elkapta, elrepült vele a maga várába.

Dadus szegény, öreg, fájós lábát nem kímélve rohant jelenteni a tragikus eseményt. A hír hallatán Anna királyné, Richárd király és Liza hercegnő kishúga, Anita is rettenetesen megijedt. Talán már soha többé sem láthatják kedves lányukat?

Hamarosan kidoboltatták a Birodalom minden szegletében, hogy amely ifjú legény Liza hercegnőt kiszabadítja a sárkány fogságából, azé lesz a hercegnő keze, és a fele Birodalom.

Még a szomszédos országokból is próbálkoztak királyfiak, hercegek, grófok, bárók, és mindenféle szerzet, hanem a szikla tövénél tovább egyik sem jutott. Az ugyanis olyan megmászhatatlan, sima falú meredély volt, amelyben egy fia repedés sem volt föllelhető, semmi, amibe kapaszkodót lehetett volna verni.

Egytől egyig szégyenkezve kullogott haza mindegyik reménykedő ifjú. Telt, múlt az idő, már alig jelentkezett próbára legény, amikor is az egyik kis faluszéli földmíves család legidősebb sarja, aki így szólt:

– Édesapám, édesanyám, egy életem, egy halálom, én bizony megpróbálkozom a királylány megmentésével. Még a kezére, meg a fele királyságra sem pályázok, csak valami kis jutalomra, amiből vehetnék két szép ökröt, hogy a szántást megkönnyítsem. Ha pedig majd a búza jobban adja, akkor bizonyára megkapom a szomszéd Marist feleségül.

Ilyen szép tervekkel indult neki a legény. Ment, mendegélt, a tarisznyába csomagolt hamuban sült pogácsát már el is majszolta, amikor az est leszállt. A fáradtság már igencsak erőt vett rajta, hanem ekkorra pont egy rengeteg-nagy erdőbe ért. Hol lelhetne itt szállást? Egyszerre meglátta, hogy a gyalogúttól kicsit bentebb egy ház ablaka világlik. Gondolta, csak tán beeresztik, s megpihenhet ott éjszakára. Reggel majd folytatja az útját, jó időben oda is ér majd a sárkány sziklájához. Szét sem nézett, csak benyitott a házba, s köszönt illemtudóan:

– Adjon Isten jó estét! Akadna-e szállás a magamféle vándornak, akár, ha a pitvarban is? – kérdezte.

A ház azonban rablók tanyája volt, akik akkor már odahaza voltak, s a vezér díszes kardja is ott lógott a kemence melletti szegre akasztva. Ez jelentette, hogy minden rabló hazatért, megpihenhet. Hanem a kard, nem akármilyen fegyver volt. Egyszerre hadakozni is lehetett azzal, meg varázspálcaként is szolgált. Ezt a legény még ekkor nem tudta, ő ügyet sem vetett rá, hanem a rablóvezérre figyelt, aki elébe lépve így szólt:

– Adhatott volna neked jó estét az Isten, de nem adott, mert idevezérelt. Tudd meg, hogy ami a tied, az a mienk is, ha beállsz közénk, rablónak.

– Én bizony nem adok semmit, és be sem állok rablóbanditának! – feleselt a legény nagy hetykén.

– No, ha nem adod, elvesszük! Hanem szerencséd, hogy illően köszöntél, mert hálából az életedet nem vesszük el, csak a szabadságodat, meg a vagyonodat – válaszolta.

A gonoszok nem is késlekedtek, nyakon csípték a legényt, a száraz kútba vetették, ami nekik tömlöcként szolgált. Hanem előtte, amije volt, szép hímzett tarisznya, bugylibicska, meg a sárkánnyal való ütközethez becsomagolt nagy kés és parittya, azt valóban egytől egyig elszedték tőle.

 

Várta, várta az öreg földműves meg a felesége a legidősebb fiát haza, de az csak nem érkezett meg. Egyszer csak azt mondja a középső legény az apjának:

– Édesapám, egy életem, egy halálom, én is megpróbálom magamat. Liza hercegnőt, meg a bátyámat is megmentem, mert ha a hercegnő kezére nem is pályázok, de valami jutalomra igencsak. Ígérem, hogy abból aztán veszek maguknak erős ekét, boronát, szekeret, hogy a sok búzát legyen mivel a malomba vinni.

A szülei erősen kérlelték, hogy maradjon, nehogy úgy járjon, mint a bátyja, akinek semmi híre sem jön. De a középső fiú hajthatatlan volt, ő is elindult szerencsét próbálni.

Hanem bizony, hasonlóan, mint a fivére, szintén a rablók kútjában kötött ki.

Telt, múlt az idő, gyászolt a Birodalom, a nép a kedves, szépséges Liza hercegnőt is siratta, meg szomorkodtak igencsak a két földmíves legény miatt is. Merthogy eddig legalább orrukat lógatva és szégyenkezve, de csak hazaért minden próbálkozó, ezek meg szegények, valahol odavesztek. Pedig jaj, az öreg földművesnek három deli fia volt a legnagyobb kincse, és már csak egy maradt, a legifjabb.

Ezt a harmadik fiút Palkónak hívták. A három közül ő volt a legügyesebb és a legokosabb. Egyszer aztán odaperdült a Palkó is a szülei elé:

– Édes jó szüleim, én bizony, elindulok a bátyáim után szerencsét próbálni. Tudják jól, engem nem akármilyen fából faragtak, vág az eszem, mint a beretva, egész bizonyos, hogy baj nem érhet! No meg, nem csak a hercegnőt fogom ám megmenteni a sárkány karmai közül, hanem előkerítem a testvéreimet is. Mert én egészen biztos vagyok abban, hogy élnek valahol, csak hazajönni nem bírnak.

Hanem ezt, a harmadik fiút a szülők már sehogyan sem akarták elengedni. Könyörögtek neki, kérlelték, ne menjen. Mi lesz ővelük, ha még a harmadik gyermekük is odavész? Palkó is igért, jutalmat kap, ajándékot hoz, bizonygatta, hogy ő bizony a hercegnő szívét és odaígért kezét is elnyeri, de hiába. A rémült szülők éjszakára még a kamrába is bezárták, nehogy elszökjön, és ő is a vesztébe rohanjon. De nemhiába volt ez a legfiatalabb a legügyesebb, kitartó is volt. Amit elhatározott, végig is vitte. Addig keresgélt, míg egy ottfeledett szöget nem lelt a kamrában, amivel addig meddig piszkálgatta a reteszt, hogy a zárat kipattintotta. Amint megnyílt az ajtó, iszkiri, futott a Birodalom nyugati határa felé, a kis hercegnő megmentésére. Mire pirkadt, már hűlt helyét találták a szülők, akik bizony nagyon nekikeseredtek, sirattak naphosszat, most már a harmadik fiuk miatt is.

Ahogy a másik kettő, estefelé a legkisebb is beért abba a rengeteg erdőbe, ahol a rablóbanda tanyázott. Csak úgy, mint a testvérei, ő is ezt mondta magában:

– Né’ csak! Milyen helyre kis házikó itt az erdő mélyén! Kipihenem magam, reggel újult erővel folytatom az utat.

Hanem a Palkó furcsállotta, hogy egy sötét, nagy erdő mélyén takaros ház áll, mikor úgy lehet, a madár sem jár ezen a vidéken. Körbejárta hát az épületet, mielőtt abba belépett volna. Látott is sok dolgot, ami még gyanúsabbá tette a házat. Először is jól felszerelt hátaslovakat az istállóban. Aztán egy pincét, ami teli volt mindenféle értékes holmikkal, amik sehogy sem illettek ilyen erdei házikóhoz, sokkal jobban palotákba valók voltak. Díszes dobozok, teli arannyal, ezüsttel, széles, gyémántos övek, selymek, serlegek smaragddal meg rubinttal kirakva. Talált egy másik pincét is, amikor oda benyitott, látta, hogy ez bizony minden finomsággal gazdagon telirakott éléskamra. A pince közepén egy nagyobb boroshordó állt.

– Hej, te! Ez bizony nem tréfa – mondta magában Palkó. – Itt biz’ a rablók tanyáznak!

Az erdőbe visszabújva törte a fejét, mihez kezdjen most. Amíg az eszét járatta, a házból egyre hangosabb mulatozás, nótázás hangja szűrődött ki. A rablók igencsak vígan voltak. A bokrok mögül figyelgette a Palkó, hogy egyre-másra fordulnak az éléskamraként használt pincében, s teli kancsókkal mennek vissza a házba. Mire aztán jó párszor fordultak már a kancsók, a Palkó kigondolta, mit tegyen. Először is, visszasietett az út mellé, ahol korábban látta, hogy vadkomló fut fel az egyik korhadó fa törzsére. Megszedte a vadkomlóval magát, azt két kő közt alaposan összetörte, a levét pedig fölfogta a kulacsában. A már-már üres, csapra vert hordót szépen oldalára fordította, abba a komló levét belecsurgatta az utolsó cseppig. Jó kis altatót kotyvasztott a Palkó! Mire a hordót az épület ajtaja elé görgette, már össze is keveredett a két nedű. Bevágta az ajtót, bepördítette a boroshordót, s úgy kurjantott, mintha ő maga is a rablók közül való volna:

– Az utóját így hoztam el, mulassunk hát, a hordó alján egy korty, annyi se maradjon!

A sok italos gazember észre sem vette, hogy idegen szerzet áll az ajtóban. Palkó úgy tett, mintha már ő is alaposan felöntött volna a garatra, s tántorogva, nagy buzgalommal töltögette szét a maradék bort a kupákba. Alig telt el fél óra, mindegyik tolvaj rablónak a fejébe szállt a komlóval megbolondított bor, aludtak mindahányan.

Amikor Palkó ezt látta, mint aki jól végezte dolgát, indult volna tovább. Rablók tanyáján mégsem alhat, inkább egy mohos fa tövében. Hanem most, hogy elcsöndesedett az erdő, hallotta ám, hogy valahonnan, a föld alól, kiabálnak, de veszettül:

– Az ördög vigyen el benneteket, gazemberek! Hát ma már enni sem adtok nekünk? Szabaduljunk csak ki innen, a nyakatokra hozzuk a zsandárokat!

Palkó fölismerte a hangot, középső testvére volt az. Hamarosan föllelte a száraz kutat is, ki is szabadította a bátyjait. Nagy volt az öröm, ölelték egymást, tapogatta egyik a másikat, hogy csakugyan jól lát-e? Aztán úgy döntöttek, ahhoz, hogy okos döntéseket hozzanak, először is csak meg kellene vacsorázni, mert korgó gyomorral nehéz a gondolkodás.

A testvérek hát alaposan belakmároztak a finom sültekből, amiket a kamrában találtak. Amikor a pocakjuk teli volt, meghányták-vetették a helyzetet. Palkó így szólt:

– Ezek a gazember rablók most legalább holnap délig alszanak. A pincéjük csurig van az elrablott kincsekkel, amiknek bizonyosan van tisztességes gazdájuk. Hanem, a rablók túl sokan vannak.

– Azt gondolom, hogy a legfontosabb, mire fölébrednek, legyenek itt valóban a zsandárok. Mert hát, lássuk be, vannak vagy harmincan. Hárman sem bírunk el velük, akármennyire erősek vagyunk is – vélekedett a legidősebb fiú.

– Az ám! – tette hozzá a középső. – Induljunk is, hozzunk ide erősítést! A várost reggelre elérjük, Egy csapató lovas itt lehet, mire magukhoz térnek, fülön is lesznek fogva.

– Azt hiszem, hogy amíg ti meghozzátok a törvény szavát ebbe a rablótanyába, én folytatom az utat. Szegény kicsi hercegnő, ne senyvedjen már sokáig a sárkány várában – döntött Palkó, azzal szedelődzködött is.

– Állj meg, öcsém! – felelt rá a nagyobbik bátyja. – Hallottuk, mikor a vezér kardjáról beszéltek ezek a tolvajok. Hogy az mindig a vezér szeme előtt van, mert igencsak vigyázza, ugyanis az valamiféle varázskard. Nem árt, ha az útra magaddal viszed, hátha annak birtokában jó szerencsével jársz.

Úgy is lett. A díszes kardot hamar meglelték. Palkó azt a derekára kötötte, és útnak eredt a nyugati határ irányába, a két testvére pedig indult segítséget hozni a rablók elfogására.

 

Palkó hamarosan a hatalmas szikla alatt találta magát. Nézte, nézegette a meredek, magas sziklát, körbejárta nem is egyszer, de semmi ötlete sem volt arra, hogyan juthatna föl a tetejébe, mert azon semmi fogást nem talált. Végül így szólt magában:

– Többet ésszel, mint erővel! Gondolkodjunk, hogyan juthatok fel oda, a magasba, ha nem kapaszkodva, akkor okoskodva.

Hanem bármi jutott az eszébe, semelyik ötlete sem volt elég jó. Katapultot építeni? A vén tölgyek, amik errefelé nőnek, nem hajlanak úgy meg, hogy felröpíthessék. Valami nagy madár, ha fölvinné? No, de nincs az a szárnyas a Birodalomban, amelyik egy ember súlyát megtartaná, hacsak maga a sárkány föl nem röpülne vele! De az meg bolond lenne.

Palkó egyre inkább elkeseredett. A rablóvezér kardját a nagy gondolkodás alatt kezében pörgette, most elkeseredésében a lapjával hirtelen a sziklára csapott.

– Ó a teremburáját, itt teremne már egy táltos paripa! Azzal aztán, huss, fölrepülnék a vár kapujába! – kiáltott.

Ebben a pillanatban csuda történt. A kardból a legény elé gyönyörűséges, hófehér sörényű táltos paripa pattant ki.

A táltos és Palkó hamar össze is barátkoztak. A paripa már olyan régtől volt a kardba elzárva, hogy szinte kibújt a bőréből, annyira örült annak, hogy a Palkó szolgálatára lehet.

Nem telt el, csak egy sóhajtásnyi idő, és már a Sámuel várának kapujában álltak.

 

Mi történt ezek alatt a hosszú hetek alatt a sziklán álló várban? Sámuel sárkány igazából butuska volt, de nem volt gonosz. A kis hercegnő egy pillanatra sem bántotta, csak azt nem értette meg, miért magyarázza Liza hercegnő folyamatosan azt, hogy ember lánya nem lehet sárkány menyasszonya? A távoli falvakban is ember lánya volt a menyasszony! Hanem, azét jókat beszélgettek ők Lizával, ha éppen a hercegnő nem volt bánatos; Mert bizony Liza sokszor szomorkodott, hiszen igencsak vágyódott a távoli otthona, a szülei után. Sámuel nagyon örült annak, hogy van, aki beszélget vele, mesél az emberek világáról, egyszóval megfelel az együgyű kérdéseire. Ha észlelte olykor a hercegnő könnyeit, maga mellé ültette a sziklaszélre, had gyönyörködjön ő is a fenséges táj látványában. Liza legtöbbször persze még inkább elkeseredett, hiszen a fogsága miatt minden elérhetetlenné vált, amit szeretett.

 

Amikor Palkó a Sámuel elibe állt, nagy vita kerekedett. A sárkány meglehetősen dühös lett, a hercegnőt persze sehogyan sem akarta elengedni maga mellől. Tudvalevő, hogy a sárkányok, ha haragosak, tüzet lehelnek. Hát életében először így történt ez Sámuellel is. Palkó a lángokat látva odébb ugrott, azonban a rablóvezér kardja alaposan megmártózott a tűzben, igencsak felforrósodott. Sámuel megijedt a saját tüzétől, de csak nem akart engedni az igazából.

– Hijjnye! Te buta, értetlen jószág! Verekedjünk meg! – kiáltott végül Palkó, és azzal a lendülettel a sárkány orrára koppintott.

Nos, most jött az, amire meg Palkó nem számított. A varázskard a sárkány tüzének hevét megőrizte, és szegény Sámuel orrát megpirította. Akkor aztán Palkó odaszólt a kardjának:

– A teremburáját, nyugodj le, kardom, ne égess már! Még a végén Liza hercegnő is megsérül!

A kard erre lecsillapodott, ahogyan a vita heve is. Sámuel sírdogálva borogatta fájós, égett orrát. Most már Liza nagyon megsajnálta, és azt mondta a sárkánynak:

– Ígérem, Sámuel, nem fogom elfelejteni a barátságodat. Ha szépen, rendben elengedsz, én meghálálom, s ha nagyon egyedül érzed majd magad, csak üzenj, én szívesen beszélgetek veled.

Akkor a sárkány szomorúan, elkeseredetten útnak eresztette végül Liza hercegnőt. No, nem csak a hercegnő kedves szavai miatt, hanem, mert belátta, hogy a Palkó kardjával, fürge lábával meg eszességével nem tud szembeszállni.

Mikor aztán a sárkányvár elé értek, Palkó próbált még egy varázslatot:

– Azt a teremburáját! Változz át unikornissá, táltosparipám! Mert bizony a hercegnők efféle szárnyas egyszarvún járnak – szólt oda a paripának, és az menten átváltozott. Gyönyörűséges szivárványsörényű unikornis lett belőle.

A fiatalok alig egy-két szempillantás alatt a királyi palotába értek. Volt nagy öröm, vigalom! A Palkó megkapta Liza hercegnő szívét és kezét. A hercegnőnek ez olyannyira nem volt ellenére, hogy gyorsan lakodalmat is csaptak. A Birodalom minden lakója velük ünnepelt. Richárd király a rablók kézre kerítéséért Palkó testvéreit is szépen megjutalmazta. Palkó azonban nem fogadta el a fele királyságot, azt mondta Richárd királynak, hogy ő bizony a sárkányt nem döfte le, nem jár neki ekkora jutalom. Hanem a király nem hagyta annyiban a dolgot:

– Nézd, fiam, a Birodalom sohasem kormányozható kemény erőszakossággal – magyarázta lelkesen. – Ahhoz bölcs belátás, szerető szív kell, következetesség és kitartó munka. Te pedig bebizonyítottad, hogy rendelkezel ezekkel az erényekkel. Boldoggá tennél, ha az uralkodás terheit levennéd a vállamról. Kérlek, ne a fele, az egész ország élén uralkodj mostantól.

Így esett, hogy a Birodalom trónjára Palkó került, akinek valóban mindig volt gondja arra, hogy az ország népe gyarapodjék igazságosan, becsületesen, és arra is, hogy Sámuel se unatkozzon többé magányosan odafent a sárkányvárban. De ez már egy másik történet.

 

 

Salgótarján, 2025. március 31.