Fontanák között

 

1967.

A villamos csattogva, csörögve begördült a megállóba. A leszálló utasok vidáman, zajosan széledtek szét a szélrózsa minden irányába. A hömpölygő tömegben egy rövidhajú, mosolygós szemű, fiatal nő két kisgyerek kezét fogva tört utat a sétálóutca irányába.

A könnyed szabású, vidám színű nyáriruha szoknyarésze elegánsan táncolt a karcsú fiatalasszony dereka körül. A ruha anyaga és az öltözék viselője közötti tökéletes harmónia azt sejttette, hogy a ruha, ha nem is friss vétel, nem holmi boltban árusított konfekciótermék, hanem igényes varrónői munka.

A hölgy a két gyermek kezét a szökőkút közelében elengedte. A fiúcska volt az idősebb, olyan hatévesforma, barnára sült bőrű. Szabadságát visszakapva a park közepén álló szökőkút kávájához szaladt, szeme huncutul csillogott, ahogyan előrehajolva próbálta ujjaival a vizet elérni.

A kislány amolyan fakó gyerek volt, tétova, bizonytalan. Látszott, hogy számára a fővárosi pezsgő világ, a töméntelen, egyszerre rázúduló élmény szokatlan és riasztó. A lányka alig múlt négy, és most, ebben a nagyvárosi kavalkádban a biztonságot a hölgy mellett a nagyobbik gyerek nyújtotta a számára. Tekintetében bizalommal, egyszersmind a kislegényt csodálattal figyelve lépett hát ő is a díszes fontana mellé. A kánikulában az utazók közt szoroskodva kimelegedett, halántékán verejtékcseppecskék gördültek alá, szöszke frufruja homlokához tapadt. A fiúcska mellett toporogva fejét a magasba emelte, a medencéből magasba szökő vízsugarak, és a cseppeken megtörő napfény látványa elbűvölte. Félig tátott szájjal, csodálkozó szemmel nézte a fentről visszapergő vízcseppeket, amelyeken itt-ott a megtörő fény szivárvány színeire bomlott, feltárva egyszerűségébe eddig mélyen elrejtett, igazi, varázslatos valóját. Ekkor a levegő megmozdult, s a csobogó víz hűs páráját, halvány permetét magával ragadva simította meg a gyerekek bőrét. De a gyenge szelő a hűs élményen kívül mást, valami édes illatot is hozott. A kisfiú, aki már csaknem ráhasalt a kút kávájára, erre felfigyelve visszacsusszant a gyöngykaviccsal szórt sétányra, és a nőhöz lépett:

– Anyúúú! – nyújtotta könyörgőre a megszólítást. – Veszel nekünk fagyiiit?

– Abban az esetben, ha figyelsz az unokahúgodra, hogy el ne keveredjen – szabta meg a feltételeket a fiatalasszony, és a szökőkút melletti, finom ívű padra mutatott. – Itt maradtok, és türelemmel vártok. Egy-egy gombócot kaphattok. Milyent kértek?

– Csokit, csokit, csokit – vágta rá azonnal a fiúcska teljes magabiztossággal.

– Hát te? – noszogatta a kislányt a fiatalasszony. – Milyent ennél?

– Hát ééén milyent is – tétovázott a lányka – talán citromosat, ha lehet. Nem, nem, inkább én is csokit kérek.

– Ha van, lehet! – nevetett fel a nő.

„Istenem, ez a gyerek milyen bátortalan. No de kicsi még!” – gondolta közben.

Amint az alig pár méterre lévő fagylaltos standhoz lépett, s beállt a sorba, az előtte várakozó, középkorú nő éppen hátrafordult. Tekintete az üzletsort kutatta, mint aki keres valakit. Aztán a mögötte állóra pillantott, s arca fölragyogott.

– Micsoda véletlen, jaj, el sem hiszem! – üdvözölte nagy örömmel a fiatalasszonyt. – Drága doktornő, megismer-e? Én vagyok az a betege, aki olyan nehezen maradt állapotos, meg olyan nehezen hordta ki a babát! No meg, a szülés! Mekkora nagy izgalom volt! Emlékszik-e? – tudakolta hadarva az asszony, akinek kiejtett szavai minden más tájnyelvvel összetéveszthetetlenül palócosak voltak. – Biztosan tudja, drága doktornő, hiszen mindég behívott a rendelésen, hogy le ne késsem a vonatot, még ha olyan csúnya képet vágtak is hozzája a többi betegek!

A doktornő a történetből – ha addig nem ismert volna régi kismamájára – a vonat szót hallva már tudta, nagyon is jól emlékezett. Nem volt már valami fiatal ez az asszony, aki a szülőföldje ízét, hangulatát hozta ide, a főváros bevásárlónegyedébe. Szegény, hosszú éveken át próbálkozott, reménykedett és vágyakozott a gyermekáldás után. És amikor már csaknem lemondott az anyaságról, valaki, otthonról való régebbi betege hozzá irányította. Hosszas clostylbegyt kezelés után maradt teherben ez az asszonyka, és azután csak benne bízva várandósága idején, hozzá járt gondozásra. Most már a szülésre is emlékezett. Faros fekvésű volt a kisbabája. talán második, vagy harmadik ilyen eset volt, hogy faros gyereket ő segített a világra. A baba kicsit elsiette a születést, nem sokkal, csak jó két héttel. A Keleti pályaudvarról a taxi már tolófájásokkal hozta be az asszonyt, akinek az ijedtség a fájdalmait úgy lehet, megkétszerezte.

– Igen, jól emlékszem! Meséljen! Hogy van a kicsi?

– Nem kicsi már, hároméves! Nagyon okos kislyány, szép, mint egy kis angyal – büszkélkedett a nő, aki közben sorra került, és a váratlan találkozás örömében elveszve két gombóc vanília fagylaltot kért, pedig eredetileg egy-egy csokit és puncsot szeretett volna.

Mire a doktornő kezében is ott volt a kicsiknek szánt nyalánkság és fordult az engedelmesen várakozó apróságok felé, az asszony ügyeskedve egy darabka szalvétára, a pad szélére állította a maga ostya pohárkáját, és már nyitotta is kissé kopott tárcáját, mutatta a kisleány fényképét. A fotóról bociszemű, copfos apróság mosolygott a világba, akinek feje búbján, mint a helikopterpropeller, hatalmas masni virított, ahogyan az illik.

– Valóban, nagyon bájos kislány. Örülök a boldogságának – mosolyodott el a doktornő a fotó láttán.

– Köszönöm szépen, drága doktornő! És maga, hogy van, doktornő? Maga is vásárolni van? – érdeklődött, majd a két gyerkőcre mutatott. – Mind a kettő a magáé?

– Ó, igen, vásárolgatunk. De csak a fiú az enyém, a kislány a keresztlányom, a húgomé. Nálunk nyaral, amíg az anyja továbbképzésen van. Jut is eszembe! Az édesanyja jól van? Bírja erővel a kislány gondozását? Úgy emlékszem, az volt a terv, hogy – mert vissza kell mennie dolgozni – a kicsit az anyukája pátyolgatja majd!

– Úgy a’! Mostan is édesanyám vigyázza a kicsi Lenkét, mink meg az urammal hintalovat vettünk a születése napjára, tudja, nemsoká’ lesz, éppen augusztus 12-én, doktornő neve napján! – nevetett az asszony, s még mesélt az első fogacskáról, az első tétova lépésekről azzal az égben született tiszta anyai szeretettel, amivel itt, a földi létben első pillanattól óvta, féltette nehezen fogant magzatját.

A doktornő – bár a tekintete időről időre a gyerekekre szegeződött – jóleső érzéssel hallgatta az örömtől ittas szavakat. Az asszonyka is széttekintett olykor, s egyszerre csak az üzletsor irányába integetett, ahol nagy szatyorban valami sejtelmes holmit cipelve szállas fiatalember nézelődött tétován. – De mennem kell már, amott vár az uram, nem lel a sokaságba’, a vonat meg nemsoká’ indul – búcsúzott.

Közben a két gyerkőc nagy buzgalommal fagyizott. Már megint a víz mellett voltak, most a gyöngykavicsot rugdosták, tornyozták magasra, aztán lábukat rázogatva igyekeztek megszabadulni a szandáljukba szorult apró, kellemetlenkedő kövektől. Közben a fiúcska minden egyéb ténykedés mellett is igen gyorsan végzett a maga fagylaltjával, de a kislány olyan elmélyülten igazgatta halomba a kavicsot, hogy az nyalakodásra a figyelméből már nem sok jutott. A fagylalt megolvadt a nagy hőségben, a ragacsos lé végigcsurgott a kézfején, s mire szájához emelte a tölcsért, már jócskán elkésett, s az olvadék a ruhácskájára csöpögött.

– Mosd meg a kezedet a kútban! – javasolta fontoskodva unokatestvére.

A kicsi engedelmes volt, baljába vette a fagylaltot, és maszatos jobbjával igyekezett elérni a vizet. Ahogyan a feladatra koncentrált, a maradék fagyi kifordult a tölcsérből, a kút káváján szétterült, majd annak pereméről folytatta lefelé az útját. A lányka az üres tölcsért bámulva elpityeredett. A doktornő ekkorra vett búcsút régi kismamájától. A gyerekekhez lépve teljes lénye ismét édesanya és keresztanya lett.

– Milyen kis ügyetlen vagy! Hogy nézel ki? Csupa csoki a ruhád! És nehogy a fontana vizében mosakodj! Az nem tiszta! Milyen butaság! – korholta a lánykát, miközben zsebkendőjével tisztogatta két kis maszatos pracliját. – A tölcsért megeszed még? Na, ne itasd az egereket! Inkább menjünk, veszek neked valami könnyű kis nyári ruhácskát. Amúgy is tervem volt, hogy öltöztetlek! Elvégre egy hölgy legyen mindig takaros! – nevetett.

Azzal kézen ragadta a két gyereket, és elindultak a Hófehérke Gyermekruha Áruház irányába. Ahogyan távolodtak a fiúcska pedig továbbra is azon igyekezett, hogy kirázza a szandáljából a beszorult nem kívánatos vendégeket. A kislány hüppögve maszatolta szét arcocskáján az utolsó könnycseppeket. Még hallani lehetett, ahogyan bánatát leküzdve keresztanyjához fordult:

– De mi az a fontana? Az a szökőkút? –hüppögte.

 

2023.

Ez a robosztus téglakerítés szinte rátelepszik az emberre. Azt gondolnánk, hogy védelmet nyújt, eltakar. Ha mondjuk, fegyverek dörögnének, védelméért könyörögve a tövébe húzódnánk. De így, hogy csak a járdát kell taposni, nyomasztó, terhes a közelsége. Meglehet, ezt a mellkast szorító érzést növeli az is, hogy mögötte a végtisztesség, tisztelet és elporladás otthona, a sírkert húzódik.

A nyitott kapu megnyugtató, a tágas tér aztán kicsit megszelídíti a hangulatot. A parcellához majdnem egy kilométeres fasor vezet. A virágcsokor pasztell eleganciája is feloldja a szorongást, amit csaknem a kaputól, mint kisdedet, karra fektetve visz az ember. A csokorban a tisztaság, alázat, szerénység fehér virágai ölelik egymást, és karolnak a krémszínű gerberába, s a halványrózsaszín szellőrózsába. A gerbera az ifjúság, erős, és vidám. A szellőrózsa, amely oly gyöngéden hajlik, s törik, mint a remény, az elmúlás. Egy csokor így, együtt az ember. A remek ember.

 

Ahogyan a lábak alatt az allé rövidül, az ég egyre szomorúbb. Szürkéskék maszatfelhői olyan különlegesek, mintha apró ecsetvonásokkal borította volna be a jó Isten az eget. Elegánsak, tavaszon is őszi elmúlást idézők, így illenek az eseményhez, a fekete öltözethez, az elengedéshez, a búcsúhoz. A tavaszi élénkzöldbe boruló természet és az égbolton szétkent szürkebolyhú felhőtakaró most együtt itt a kezdet és a vég.

Tekinthető úgy, hogy egy fotóművész kedvéért egy röpke, felemelő, lélegzetvételnyi időre, egy kattintás erejéig mutatta meg magát egyszerre alfa és ómega. De ha úgy nézünk a látványra, mint festőművész napokon át formálódó alkotására, mely nem egy pillanatot, hanem impressziók egész sorozatát vetíti elénk, érzékelhető a kibomló zöld és a könnyel telt őszies felhők között átívelő tartalmas élet.

 

A szóróparcella olyan sivár. Itt nem lehet közel lépni, a búcsú virágát melléje, szorosan őmellé helyezni. Így még tétovábbá válik az ember, mint általában, amikor a szavak nem jönnek, amikor nincs velünk a biztonságot adó rutin. A fű itt még szinte fakó. A kútközépen, pilléren a szóróurna magában hordozza a múltat és a nincsent, és várakozik csendesen, hogy kilehelje, égnek, földnek, víznek adja. A kútfej élei szinte elvágják a földfelszínen díszkövekkel kirajzolt kávaszerű ív lágyságát. A fehér kör, a kút, a káva. Volt egy kút, egy magas kávás. Nagyon magas. Ott magasba szökellt a víz, körbe-körbe, magához ölelve a teret, egészen a levegőgégig. Akkor a táncoló vízsugár a napfényt színeire bontotta. Akkor a fagylalt édes volt, a Nap meleg, biztonságos és vigasztaló. Pont, olyan, amilyen ő. A fagylalt elolvadt már, és a Nap most felhőmaszat takaró mögött alszik.

A zene a szabad téren át is magához öleli a lelkeket, és most az akkordokban hallatszanak az elválás szívekben született, hangokkal ki nem mondott szavai. A felnövő vízfal mögött már ott van ő. Szivárványra bomló fénnyel érkezett, és gyöngyházragyogású, finom felhőként integet. Egy eszmélés és egy búcsú, az első s az utolsó közös élmény vele. És itt marad még bennem sok-sok érzelem és emlék, amit kaptam tőle két fontana kávája között.

 

Salgótarján, 2023. május 18.