Tram No. 888

 

A társaság – egy idősebb pár és egy huszonéves fiatalember – Docklands egyik megállójában szállt fel a City Circle útvonalon 35-ös számmal közlekedő, La Trobe utca felé forduló villamosjáratára. A jármű elejében, közvetlenül a villamosvezető fülkéje mögött foglaltak helyet.

A hűvös szél és didergető szürkület után a kívül puha sötétség, belül kissé sápadtsárga meleg és a monoton zakatolás perceken belül eltompította a társaság női tagját, aki egy menetirány szerinti ülésen utazott. Vele ellentétben a két férfi érdeklődő, vibráló tekintettel pásztázta végig az este fáradt tekintetű utasaival zötyögő, W típusú villamos-család masinájának utasterét. Kényelmesen tehették ezt, hiszen a villamosvezető fülkéjének háttal ülve szemük elé tárult a finom eleganciájú kocsibelső egésze. Vagy egy megállónyit zötyögtek már, amikor hatvanas éveiben járó férfi figyelme mégis a villamosvezető fülkéje felé fordult. Kisfiús, játékos vidámsággal igyekezett kikémlelni a vezető tevékenységét. A nő is fészkelődött, tekintete aggódva követte az eseményeket.

– Nézd csak, fiam, mit csinál a bácsi! – fordult a férfi a mellette ülő, még mindig a nosztalgikus belső teret méricskélő, huszonéves fiához szinte gyerekes lelkesedéssel.

A nő tépődve vizslatta a vele közvetlenül szemben lévő ülésen utazó fiatalember arcát. Tekintetén, testbeszédén látszott, hogy mennyire aggasztja minden feltűnés, minden, a hétköznapok polgári, konvencionális menetét zavaró jelenet, azonban az ismeretlen utastársa – aki eddig a hozzábújó szöszi kislánnyal beszélgetett – mosolygó szemmel fordult hátra, és ő is a villamosvezető munkáját kezdte fürkészni.

Az asszony megkönnyebbült, de azért magában picit dohogott.

– Még szerencse, hogy az utasok jó eséllyel nem beszélik a magyart. Mit gondolnának, hogy egy öregedő „lebácsiz” egy tőle minden bizonnyal jóval fiatalabb embert? Jaj, ezek a szófordulatok, de bosszantóak tudnak lenni – elmélkedett a dolgok felett, aztán mintegy önmaga vigasztalásaként, az ujjain számolgatva szedte sorra a dolgokat. – A City Circle ingyenes járatán utazunk, Melbourne telében nyaralunk, egy mesés botanikus kert emlékével fogok hazautazni, inkább ezeknek kell örülni. Ausztrália keleti partja mentén még ezer élmény vár ránk, ennek is örülni kell. Nem a ciki dolgokra kell gondolnom, hanem arra kellene koncentrálni, hogy ez a július életem legnagyobb kalandját hozta. Voltaképpen úgy kell ezt nézni, mint olyan eseményt, ami soha, de soha nem fog megismétlődni – kezét az ölébe ejtve most lassan körbetekintett, tekintete megpihent a kis szöszke lánykán, és gondolatai is elterelődtek a párja ténykedéséről. – Jó ez a langyos meleg, lám, a kislány is elpilledt, egyre laposabbakat pislog. Kedves arcú gyerek. Apa és lánya lehet, hiszen a lányka olyan bizalmas. Csak akkor alszik így el egy nyolcév körüli kisgyerek, ha biztonságban érzi magát.

Úgy vélte, túl sokáig néz a két szemben ülőre, nem akarta udvariatlan ember benyomását kelteni, inkább elfordította a fejét. A párja még mindig a villamosvezetőt figyelte, a fiút a telefonja kötötte le, nem sokat foglalkozott az apjával. Egy alkalmazáson követte nyomon a helyzetüket, az útvonalat nézte, kereste a szállásukhoz legközelebb eső megállót. Amikor ezt az útirányt javasolta választani – mely csaknem a teljes körpályán való zötykölődést jelentette – egy kisebb városnézést szeretett volna beilleszteni a programba. Sajnos, a korai sötétség a legtöbb látnivalót eltakarta a szemük elől. A parlament lámpák fényébe merítkező épülettömbje volt az első olyan látvány, ami a figyelmüket kifelé terelte, rövid időre visszazökkentette a kis társaságot e mozgalmas napjuk ritmusába.

Az asszony most, miután lehetősége volt kicsit megpihenni, és ez a friss élmény átmozgatta, érdeklődve fordult az utastér belseje felé. A párnás ülések, az ablaküvegre mart címer finom vonalai, a jármű színeinek harmóniája igazán maradandó kulturális élményt nyújtottak.

– A budapesti 2-es villamos is ilyen bensőséges, nosztalgikus, múzeumba illő. Nem ilyen kényelmes? Na jó. Az lehetséges. Azért végső soron ez itt van, most van, és valószínű, hogy többé nem lesz. Kellene pár fotót készíteni – elmélkedett úgy befelé, csendesen, majd körbenézett. – Túl sok az utas. Ha kevesebben látják, fényképezek. Igenis jó itt. Jónak kell lennie – győzködte magát ismét.

Gondolatai hazavitték. Abba az időbe, amikor igazán, olyan nagyon, de nagyon békésen, felemelően és gyöngéden, egyszerűen és mégis gazdagon szőtte át a hétköznapokat a boldogság, hogy szinte föl sem tűnt. Nem kellett földrészeken átutazni, csak elindulni fölfelé a hegyen, a vad, cserjés, akácos oldalon, föl, a vadász les felé, csak úgy, toronyiránt. Vagy a túlsó hegyoldalon, a csipke és szeder szegélyezte földúton, el, egészen a feketefenyőkkel tarkított, méltóságos tölgyekig. Csak ennyi kellett, meg az, hogy kettesben legyenek, kéz a kézben. Csendesen, vagy hétköznapi dolgokról beszélgetve, vagy akár valami nagy tervet, álmot forgatva és elemezve bandukolni.

És ha esetleg utazva vágyott elérni a békét, akkor is elegendő volt csupán a Tisza-tóig menni. Egyszerűen csak jó volt ott. Megnyugtató volt a víz szelíd tükrén megbicsakló napfény látványában gyönyörködni, a halkan csobbanó evező hangját hallgatni, a vízimadarak mellé siklani, és csodálni, ahogy elegánsan, fölényes mozdulattal kiterjesztik a szárnyukat, majd fölemelkednek a kékséges kék ég felé. És átélni ezt a csendből és a természet hangjaiból fonódott létet, mint csodát, kettesben.

A szentimentális képek ellágyították a szívét, és egy pillanatra ködössé vált a villamoskocsi látványa, de annyit mégis érzékelt a jelenből, hogy megfogalmazódjon még benne:

– Kár, hogy oly későn bukkantunk egymásra, hogy leéltük életünk javát, kialakultunk, megedződtünk mire megismerkedtünk. Most már nehezen idomulunk, kevés az idő is hozzá, meg nehezen hajlik már a matéria is, amelyből vagyunk.

Lassacskán kiürült a kocsi, az egyes megállókban nyíló ajtókon át a távozó utasok helyére egyre inkább hűvös, kellemetlen esti levegő tolakodott. A nő fázóan fészkelődött, azon töprengett, hogy a kabátot érdemes-e összehúzni? Ha túlságosan bemelegszik, leszálláskor lesz borzongató a levegő. Korábban önmagának sem tudta megmagyarázni, miért nem kért Docklandsban fagyit. Akkor kicsit didergett, és amúgy is kedvetlen volt. Most úgy vélte, helyes döntés volt, amelyet csakis az este hűvös lehelete indikált, a borongós hangulatnak köze sem volt hozzá, vagy talán az nem is létezett. Más itt, ahol barátságos emberek, meleg és zsongással átszőtt monoton zakatolás tölti be a teret. Ez amolyan igaz valóság, amaz meg talán csak fantazmagória.

A tekintete megint a szöszi kislányra tévedt. A lányka békésen szundikált. A gyermeket átölelő apja észrevette, hogy az idősödő, idegenajkú nő elmosolyodik a látvány hatására, és visszamosolygott. A nő zavartan fölemelte a fejét, és a vezetőfülke fölötti feliratra nézett.

Tram No. 888 – olvasta félhangosan. – Ez valahonnan ismerősnek tűnik.

– Jól vagy, bogárkám? Nem fázol? – kérdezte ekkor aggódó kedvességgel a férfi, aki nem értette ugyan, mit mond a párja, de az feltűnt a számára, ahogy a párja fészkelődve a kabátját igazgatja.

Ez a kérdés, a figyelem, amelyben részesült egyértelművé tette a nő számára, hogy Docklandsban valóban kicsit magányosnak, mindenen kívül lévőnek érezte magát. Talán csak a nyirkos szürkeség okozta? Vagy a lételemét jelentő csend és a kizárólag egymásra való figyelés tartós hiánya? Nem tudta hirtelen, de úgy érezte, ha lehangolt volt is, ez már a múlté.

– Ó, már nem fázom, jól vagyok – felelte szinte felszabadultan.

Mindeközben a nő a leszálláshoz készülő kislánynak és az apukájának utat engedett, majd a párjára nézett, és a szeme azt is elmondta, hogy igen, minden rendben, minden biztató és biztonságos, és most már hisz abban, hogy mindez így marad sokáig, nagyon sokáig. Talán örökké, de legalábbis addig, ameddig kettejük számára az örökké tarthat.

Közeledtek a Flinders St. 2. nevű megállóhoz. A kicsiny társaság a tervezett utat végigjárta, közülük az asszony csendben a maga belső útján is jókora szakaszt megtett.

A fiú az ajtóhoz terelte útitársait. Leszállás előtt a nő még egy pillantást vetett a feliratra: Tram No. 888. A kínai asztrológia a 8-as számnak különleges erőt tulajdonít, hiszen ez a végtelen jele. Háromszorosan végtelen... Igen! Olvasott már erről a villamosról, ez a Lucky Tram! Lucky? A számukra inkább happy. Happy Tram. Háromszorosan, végtelen happy.

Tram No. 888. Már tudta, hogy sohasem fogja elfelejteni.

 

Salgótarján, 2024.05.01.