Amikor az eső…

Csabi izzadt, sovány hátát a sziklafalnak vetve állt, karját összefonva, elmélázva kémlelte a vakítókék égen gomolygó, a világnak ebben a sarkában már csaknem csodaszámba menő két felhőtornyot. Tekintetével egy, az elefántformájú felhő irányába távolodó, mindjobban töpörödő pontot követett. Ez volt a szülei után maradt egyik utolsó kézzel fogható valami, az esőt gerjesztő gép. Ahogyan apa fogalmazott egykor, az élet gépe. Bizony, apa és anya! De nagyon hiányoznak most! Együtt akartak ide jönni, azonban a szülőket Csabi és nagyapa elveszítette. Alig fél évvel a tervezett utazás előtt mentek el váratlanul és örökre egy munkahelyi balesetben. A tragédiát a vízerőmű gátjának átszakadása okozta. Az elszabadult víz magával sodorta a munkájukat végző szüleit is. Ugyan Csabinak csak ennyit mondtak, de a szülők egyik beszélgetését akaratlanul is hallotta, onnan tudta, hogy a gáton volt pár veszélyesnek tűnő, sőt, egyre jobban nyíló repedés, és egyik sem volt valami új keletű. Szülei és több mérnöktársuk látta és mérte a nyílás növekedését, a bajt jelentették a tulajdonosnak, de nem értek célt. A gát megerősítését késlekedtek elkezdeni, hiszen a javítások miatti leállás az erőmű által termelt hasznot jelentősen csökkentette volna. A kapzsiság miatt sokan sérültek meg, és sokan vesztek el azon a napon végleg.

Az ügyet hónapokig vizsgálták, de az igazság sehogyan sem akart kibújni a jegyzőkönyvek tengeréből. Nagyapa és Csabi egy cammogó vasárnap délután a verandán olvasgatva próbálta az időt agyonütni. Nagyapa egyszerre felütötte a fejét.

– Csabikám! Ami történt, azon változtatni már amúgy sem lehet, az életünk már nem folytatódhat a régi mederben – jelentette ki határozott hangon. – Az utat kettesben is fel kell vállalnunk. A jövőnk nem ebben a hazában van.

Nagyapa szavait tettek követték. Az utazás előkészülete sok figyelmet igényelt. A málha mennyisége, összetétele, az útvonal, sok alapvető, fontos dolog miatt főtt a fejük. Hosszú időn át tartó, viszontagságos, nehéz útjuk volt; nagy rakomány, sok vesződés: jóval tovább tartott a tervezettnél. Nagyot kellett kerülniük; vad, nomád vidékeken kellett málhájukkal, az élet gépével áthaladniuk. Csabi mindvégig féltve őrizte szüleinek most már a kék égbolt és a fehér felhőtornyok által bekebelezett hagyatékát.

Amikor megérkeztek ide, a Kárpátok ölén nyugvó, egykor oly gazdag élővilággal büszkélkedő országba, lényegében otthonról hazajöttek. Nagyon különleges érzés volt. Arra a tájra, amelyre nagyapa emlékezett, a látvány már nem nagyon hasonlított.

– Nézd, Csabi! A falunkat övező dombok milyen pucérak! Azok a lankák ott mind erdősek voltak. Arrafelé még akácos foltok voltak! Szinte még ma is érzem az édes virágillatot, meg hallom a méheket döngicsélni – mesélte széles mozdulattal hol erre, hol arra mutatva.

Aztán elmélázott, majd kisvártatva így folytatta:

– Talán pont, mint most te, úgy 14 éves forma lehettem, amikor nem is oly messze amott a felvégen felbukkant egy gyönyörű szarvasbika. Lesoványodva kutatta a patak partját élelem és víz után. Vazult, tudod, azt a hatalmas kopó kutyát alig bírtam visszatartani, meg ne kergesse szegény párát.

– Az akácosok is meg a kutya is olyan jó volna, nagyapa! –álmodozott Csabi.

Bár nem mondta, de az akácok illatos, fehér virágfürtjein túl új otthona köré új jövőt is remélt. Először is, ami az anyukája által tanítgatott versben is áll: lombjával bólogató eperfát, vagy hogy is van? Aztán makkjukat szóró tölgyeket, ezüst törzsű gyertyánokat, madárdalt és egy csíkos hátú vadmalackát, és igen, úgy vélte, hogy ez már semmiképpen sem lehetséges, de az említett kutyát. Erőst, tekintélyt parancsolót, bátrat, ám jámbor szívűt. Amilyennek Vazult is elképzelte. Hiszen a nagyapa nagyapja még ilyen világban élt! Ahogyan a családi anekdotákból tudhatta, annak előtte, azaz jó 100 éve még gazdagon zöldült a patak partja, és olvadáskor haragosan hömpölygött, nyáron csilingelve szaladt a vize. Nem időszakos vízfolyás volt az, mint most, hanem amolyan igazi, soha meg nem álló. Akkor volt még tölgyes, meg bükkös, meg vadvirágok, legelésző őzek, lopakodó vörös bundás róka komák. Hát ezt a képet álmodta ide a fiú. És végül már hitte, hogy megteremtik. Hitte, hogy az emberek képesek megfordítani a világ sorát. Hitte, hogy – ami soha nem is volt az övék – a természet kincseit és élethez való jogát a földanyának és minden gyermekének vissza lehet még juttatni.

 

A hazaérkezés után nem volt idő megpihenni. Nagyapa és unoka vagy három napig az ősi ház romjait kutatta. A ház már semmirevaló volt, sőt, nagyapa életveszélyesnek minősítette. Szerencsére a közelben volt egy szikla, és abban hasadék. Csabi a nagyapa által kiszemelt, akkor még lomnak látszó holmit ide cipelte föl. Aztán egyszer csak lett egy kis otthonuk, amit egymás közt csak odúnak neveztek. Akkor október vége volt. A sovány kis patak éppen adott valami vizet.

A maradék pénzükön hamarosan drága facsemetéket vásároltak: tamarinduszt, fügét, olajfát. A fácskák rövid ideig a patakba mártott gyökereikkel a kopár parton pihentek, majd kemény munkával kialakították helyüket a kis időszakos vízfolyás mentén. Gondosan előkészített, tápanyaggal kevert gödrökbe ültették őket, és egész télen itatták a kis csemetést a vízből, amely ebben a pár hónapban még mutatott valamit egykori valóságából. Igaz, hogy itt a hegyek lábánál akadt a téli időszakban egy kis csapadék, de nagyapa és Csabi tudták, hogy meg kell oldani az öntözést. Nekiláttak az esőgépet összeszerelni, életre kelteni, mert nem volt már sok idejük arra, hogy felküldjék a magas égbe. Sietniük kellett, hogy a nyári forró időket az épp csak megkapaszkodó, zsenge csemeték túlélhessék a gép segítségével. Azonban, ahogyan a patak vize az idő tavaszba, majd nyárba fordulásával fogyott, úgy fogyatkozott meg nagyapa ereje is. A tikkasztó nap heve már bekúszott a barlanglakás legbelső zugába, és nagyapa csak feküdt a hevenyészett ágyon egész nap. Reggel meg este merészkedett csak elő. A forróságot is rendkívül nehezen viselte, a lábát is egyre többször fájlalta.

A masina, az élet gépe kis napelemekkel működött, melyek finom felszíne nagyon sérülékeny volt. Amikor a gyakorta kerekedő erősebb szélviharok finom homokkal, mint millió parányi tűvel bombázták a szárnyakat, a munkát mindig abba kellett hagyni. Az elemek erejére nagy szükség volt, hiszen önsúlyán kívül a magasba kellett a gépnek emelnie a csodacsináló impulzus generátort meg a rádiós adó-vevő készüléket, ami az irányítását hivatott szolgálni. Mindezt apa nélkül csak lassan és küszködve sikerült összeépíteni.

Hát így indult a közös életük.

Egy küzdelmes nap végén Csabi letakarta a szerkezetet és majdnem ugyanott, mint ahol most állt, leült egy kiálló sziklaperemre. Kőasztal. Így hívták nagyapával a barlang melletti kis lapost, ahol alacsonyabb és magasabb, csaknem vízszintesre kopott bazalt tömbök ágaskodtak. Ott szeretett a legjobban pihengetni. Egyszerre motoszkálásra lett figyelmes. Összerezzent, izgatottan fürkészte a balkéz felől, a hegy háta mögül előkukucskáló, soványka bokorcsoportot, amelynek irányából a neszezést hallani vélte. A következő pillanatban borzas, termetes, fehérbundás állat emelte rá a tekintetét.

Csabi szíve hevesen vert. Kutya! Hatalmas fehér kutya!

– Kutyuska! Kutya! – szólítgatta félénken az állatot. – Gyere közelebb! Ne félj!

A kutya a szóra picit megbillentette a farkát. Barátkozott volna ő is, de Csabi nem tudta, hogy az ebek ezzel a mozdulattal a kedves szóra azt válaszolják: Itt vagyok, gyere, nem kell tartanod tőlem. Csabi szíve összevissza kalimpált.

– Tisza! Tisza! Tisza! Kiskutyám! Merre vagy? – hangzott egyszerre csak a hívó szó félig-meddig a fiú háta mögül.

Kisvártatva egy 10 éves forma maszatos lányka csörtetett elő a bozótból. Csabi szeme elkerekedett. Igazság szerint az elmúlt fél év során nem sok ember fiával találkoztak a környéken. Itt bizony egymástól több tíz kilométer távolságra voltak lakóhelyek. A piac, ahol a facsemetéket vették, igen messzire esett. Ott is csak mogorva, bizalmatlan kereskedőkkel volt dolguk. A lakottabb területek az állandó, bővebb vizű két vízfolyás partján voltak, amelyek igen messzire húzódtak. A kislány megjelenése nagy meglepetés volt hát.

– Hát te ki az izé vagy? Veled a kutya honnan van? És ööö … hogy jöttél ide? A kutya a te, aaa tiéd? – kérdezte Csabi zavartan keresgélve a szavakat.

Nehezen beszélte a magyar nyelvet, hisz’ nem gyakorolta eleget, mivel ott északon csak a családban használták. A kiejtése is kissé idegenszerű volt, és a nagy meglepetés sem segített a megfelelő szavak megtalálásában. A válasz azonban annál pontosabb és szabatosabb volt:

– Szia! Én itt lakom, nem túl messze, a patakon lejjebb, úgy vagy 30 perc járásra. A szüleimmel és a bátyámmal költöztünk ide, a régi földünkre. Vagyis majdnem egészen a régi földünkre. Ő az én kutyám, Tisza. Ő vigyáz rám, amikor nem vagyok a családom mellett. Te mit csinálsz itt?

– Azt gondozom – mutatott Csabi srégen a jobb oldala felé, a patak mentén hosszan elnyúló, poros levelű, sovány kis csemetésre.

– Azta! Csodálkozott a lány! Nagyon szép fácskák! Mi is ültetgettünk már, meg állatokat is fogunk ám tartani! – büszkélkedett. – Azért jöttünk vissza, mert a szüleim úgy január táján olvastak, meg hallottak arról, hogy a felmelegedést okozó gázok már nem rontanak tovább a világon. Sikerült megállítani a tudósoknak. És a szüleim szeretnék, ha a hazánkban élnénk, meg majd az én és a bátyám gyerekei is itt élnének. Szerinted tényleg életben lehet most már itt maradni? – csicseregte.

– Talán – hangzott a rövid válasz. – Mi a neved?

– Liza. És a tied? – érdeklődött a lányka.

– Az enyém… nevem? – értetlenkedett Csabi.

– Igen. Mi a te neved? – ismételte meg Liza a kérdést csodálkozva. Számára csak ekkor tűnt föl a botladozó beszéd.

– Csaba – vágta ki a választ. Nem Csabit mondott, ahogyan szólították hozzátartozói mindig is, hanem előkelően és amolyan nagyfiúsan: Csaba. Igazából maga sem értette, hogy miért. Talán, mert az itt töltött rövid idő alatt megtanulta már, hogy minden körülmények között erősnek és magabiztosnak kell mutatkoznia.

– A kutyát szabad simogatni? – érdeklődött kicsit lágyabb, nyugodtabb hangon.

– Hogyne! – válaszolta Liza. És a Tisza kutya közös simogatásával pecsét került a szövetségük láthatatlan papírjára.

Később nagyapa és Csabi Lizát és családját közelebbről is megismerte, s közöttük meleg barátság szövődött. Szerencsés találkozás volt, mert a jó szándékú, értelmes és hasonló célokért küzdő emberek mindig egymást segítő, erősítő közösséget alkotnak. Nagyapa hálás volt minden megosztott falatért, minden segítő kézért, a fiatal család pedig boldogan tanulmányozta azokat a kézzel írt jegyzeteket, meg régi könyveket, amelyekben a tudás volt, amely segítette a sivár forróság világában az életben maradást. Amíg az időjárás engedte, a fiatalok a Tisza kutyával szívesen csatangoltak, közben Csabi kitartóan küzdött a kacifántos anyanyelvén való beszéddel, melyben egyre ügyesebb lett. A Tisza iránt érzett rajongó szeretete hétről hétre növekedett. A bőséges együtt töltött idő miatt úgy érezte, egy kicsikét az ő kutyája is. Az álmok egyike szinte valóra vált. Sajnos, a naptár nyárba fordult lassan, a forróság és az erős sugárzás egyre nehezebbé tette a baráti órák megteremtését.

Idő közben az élet gépének összeállítása befejeződött. Még egy kis próbarepülést is csináltak, ami egészen sikeres volt. Minden készen állt a bevetésre.

 

Alig pár nappal ezek után, ezen az estébe hajló délutánon, amely köré történetünk fonódott, Nagyapa az eget kémlelte, és ennyit mondott:

– Nem szabad késlekedni. Vágjunk bele! Most a légköri viszonyok alkalmasnak látszanak, van pár kósza, tejszínű cumulus, azaz gomolyfelhő, úgy tűnik, éppen fölöttünk. Ezek úgy 2000 m magasságban lehetnek. Hát, még messze nem cumulus megioclis egyik sem, de hátha. Közel járnak már hozzá. Gyorsan meghatározzuk a helyüket, a mozgásirányt, hozd a műszert! – nagyapa magabiztosan, de izgatottan irányította Csabit.

Csabi már ügyesen mért, éles volt a látása, pontosan és gyorsan dolgozott.

– Úgy is van! – örvendezett a mérési eredmények alapján nagyapa. – Nem is olyan kicsik! Ezek ketten itt meglehet, felnyúlnak 3000 m fölé is, és épp jó helyen gomolyognak a golyhók! – örvendezett. – És itt, lent is, picit most nehezebb a levegő, úgy érzem! Lám, a páramérő is egészen biztató értéket mutat. Ha ma nem sikerül az esőt elindítani, akkor soha. Gyorsan érkezett, ám ritka alkalom! Kár, hogy a nagy hőség miatt Lizáék nem jöttek ma, de nem várhatunk. Az esőre nekik is szükségük van. Vagy sikerül, vagy mindannyian éhen pusztulunk! – summázta végül a helyzetet nem túl vidám szavakkal.

Csabi hitte is, nem is nagyapa szavait, de engedelmes volt, elindította a rendszert. A gép lassan, komótosan mozgásba jött. Nagyapa a felemelkedő gépezetnek tisztelgett egyet, csak úgy öregesen, aztán annyit mondott, hogy van egy csendes negyedóra, míg a kívánt magasságot eléri. Mivel már nagyon fáradt volt, a lába is rettenetesen fájt, becsoszogott az odú mélyébe, lepihenni.

Csabi egy kósza pillanatig füstölgött magában, hogy fél év kemény munkája után jön egy ilyen történelmi pillanat, és lám, nagyapó bent fekszik. De tudta, hogy bizony nagyon kimerült ebben a pár hónapban, hogy a kemény munka, a küzdelem és a gyilkos klíma igazán nem egy ilyen idős embernek való. Azzal is tisztában volt, hogy ezt érte, Csabiért vitte végig. Mindez világos volt, ezért a dühödt gondolatok pár másodpercen belül szétoszlottak, mint a hajnali pára az első napsugártól. Kezében tartotta a rádióadót, és figyelte a gépet, amely egyre messzebb, egyre magasabbra emelkedett, az elefánt-felhő irányába. A másik már halványszürke felhő meg leginkább egy termetes vízilóhoz hasonlított. És ami a legjobb volt ebben a moziban, ahogyan az elefánt az ormányával átölelte a víziló fejét, és a két felhőállat-torony szépen összemosódott odafenn, mint ahogy két tiszta lelkű, lomhán járó vén barát, aki éppen most botlott egymásba az égi óceánt járva, szerető öleléssel üdvözli egymást.

Miközben Csabi a látványban gyönyörködve elmélázott, és felidézte élete utolsó évének történetét, az adóvevő rendszer kis visszajelző lámpája felvillant, az ezzel együtt induló rezgő jelzés pedig gyorsan magához térítette. Itt az idő! A gép a megfelelő magasságba ért. Hívó szavára nagyapa is előcsoszogott, a gépezetet együtt állították munkába. A „START II” gombot Csabi izgatottan nyomta meg, kézi vezérlésre állította a masinát, próbálta a párás, felhős mezőben tartani, miközben egyre másra indította az elektromos kisüléseket, lőtte az összegabalyodott, immár eggyé vált felhőt. Aztán várta, hogy az elektromos impulzusok megmozgassák azt a fránya gomolygót.

– Pozitív, negatív! Pozitív, negatív! – mormogta, miközben az időmérőt, illetve a kijelző felület pici monitorján a mozgást figyelte.

Sokáig mozgatta a kis repülőt, mire az végzett a felhő átjárásával. Az irányító panel jelezte, hogy az élet gépe lassan-lassan felemészti már a rendelkezésére álló energiákat. A „START III” gomb segítségével kiadta az utasítást a visszatérésre. Most ismét feszülten kémlelte az eget. Amikor feltűnt a masina, és már kivehető volt a formája, akkor kellett az ejtőernyőt nyitni a lassításhoz. A kis nyilak segítségével igyekezett a lehető legpuhább területre, szikkadt fűpamacsok közé irányítani az élet gépét, egy kétszáz méterre lévő valamikori legelő területére. Imádkozott, hogy a masina ne sérüljön meg túlságosan. A földet érést követően izgatottan rángatta a kézikocsit a leszállóhelyre. Szerencsés, vagy ügyes volt? Mindenesetre a landolás egészen kevés sérüléssel járt.

Csörlővel fölhúzta a kocsira a gépet, és óvatosan visszaszállította a starthelyre. Nagyapát sebtében tájékoztatta az odú mélyén.

– Talán sikerül majd megjavítani. Lehet, egy második ejtőernyővel még jobban meg lehetne fékezni, és akkor még tényleg nagyon sokszor használhatnánk – ötletelt Csabi.

Gyógyteát töltött az ágy melletti öreg bádogbögrébe, majd kilépve az odúból letelepedett a kőasztalnál. Fél perc sem telt el, fölpattant, és öles léptekkel járt föl és alá, aztán kedvenc sziklájára ült le, hogy kisvártatva ismét felugorjon és folytassa a járkálást. Ekkor már egészen sötétes volt az égbolt, és kicsit a forróság is enyhült. Mikor jön már az az eső? Régen meg kellett volna már indulnia a zuhénak!

– Mennyi lehet az idő? – tűnődött félhangosan.

– Lassan este nyolc! – hangzott a félhomályból.

Liza volt az, testvérével együtt eljöttek, mert ők is látták, ahogyan az élet gépe kúszik fölfelé, a felhők közé, és semmiképpen sem akartak lemaradni az eseményről. Bár igencsak estére fordult már az idő, de engedélyt kaptak a szülőktől erre a látogatásra.

Liza az időközlést kiegészítette:

– Amúgy a sötétet nem csak a nap búcsúja hozta. Nézd csak, milyen komor lett a felhő fölöttünk! Beleolvad az esti égboltba, de egyértelmű, hogy már egészen fekete! A csillagok sehol sem látszanak, pedig itt – bökött ujjával a feje fölé – a nagy nyári háromszögnek kellene virítania! Szerintem abból mindent takar. Se a hattyú, se a lant, se a… mi is a harmadik? No, mindegy. A lényeg, hogy nem látszik!

Liza a maga módján okoskodva, és meglehetősen bőbeszédűen próbálta biztatni Csabit, aki első pillanatban a nagy feszültségében majdnem odavágta, hogy látja ő is, amit látni lehet, s amúgy meg a nagy nyári háromszög csillagképei egyikének sem kellene ebben az órában a fejük fölé esnie. A következő pillanatban azonban egy finom vízcsepp cseppent Csabi orrára. Aztán egy másik a kinyújtott keze hátát érte. Egy lélegzetvételnyi idő sem telt el, már egyértelmű volt! A szívük izgatottan dobogott.

– Nagyapa! Nagyapa! Nagyapa! – rohant Csabi lábát kapkodva az odú mélyére. – Nagyapa! Esik a víz az égből! – hadarta. Ha gyorsan szerette volna mondandóját átadni, a megfelelő szavak még gyakorta elbújtak, és ilyen furcsaságok hagyták el a száját.

Nagyapa máskor ennyit válaszolt volna: „Eső, Csabikám, eső! A magyarok így hívják, amikor vizet könnyezik az ég. És havazik, amikor a fagyott víz finom kristályai szállnak alá. De hiszen tudod te!” De most, hogy nem a nyelv tanulása volt a legfontosabb, hanem a jó hír, nagyapa elhomályosult szemmel nyújtotta öreg kezét kamasz unokája felé. Csabi nem tétovázott, azonnal segített feltápászkodnia.

Az út a barlang szájáig nagyapa botladozó lépteivel örökkévalóságnak tűnt. Mire kiértek, a látvány már igazán boldogító volt. Az ég haragos szürke felhői a Hold és a csillagok útját állták, a vészt jósló óriási felleg tornyok félelmetesen gomolyogtak, folyvást át- és átrendezve az ég képét. Az eső először finoman pettyegette a port. Aztán óriás cseppek plattyantak a szikkadt kopárságon, majd, mint egymással összeláncolt nyilak záporoztak. Ekkor már az ültetvény fácskái is vad táncot jártak a szélben.

– Sikerült! - kiáltott föl két kezét az ég felé tárva nagyapa. – Ez már eső, és nagyon jól esik!

Csabi az odú védelmét teljesen hátrahagyva, kacagva rohant ki a pucér ég alá. Indián szökellésben igyekezett a zivatar egyre erősödő moraját túlharsogni.

– Jól eső eső! Jaj, de jól eső eső! Hupp! – ugrott páros lábbal egy szépen cseperedő pocsolyába.

Liza és bátyja kacagva követték. Nagyapa pont ott állt, ahol Csabi alig egy órája a gép útját szemével követve a múlton merengve múlatta az időt. Mélyen felsóhajtott, és fejét picit félrebiccentve elhunyt lányára meg vejére gondolt.

– Látjátok kedveseim onnan föntről, vagy a felhők eltakarják? Hát csak szólok. A fiatok már csaknem felnőtt! Na, jó, most a látszat csal. Megcsinálta, és ügyesen kezelte az élet gépét. Igaz, kicsit segítettem neki, na! De ettől még fontosabb, hogy egy év telt el, egy év múltával végre hallhatom őt valami miatt örvendezni!

 

Salgótarján, 2021. augusztus 19.