A feketefenyő álma

 

A hegyes-völgyes tájat az éjjel friss, lágy hó takarta be. A lágy hódunyha odafönn, a lankás, kopár, elnyúló Godén-tetőn ellentmondást nem tűrve bezárta mélyébe az utolsó buszok motorzaját, a tűzifa fejszecsapástól feljajduló hangját. A falu halk moraja belecsendesedett a délutánba.

A szekérjárta dűlőút a gerincet lezáró Kis-dombhoz érve enyhén balra fordult, majd az út kissé széjjelfutott, hogy csipke és szederbokrok buja dzsungelén át a Hegyes-hegy fenyőinek széttáruló zöldje alatt egy másik, homokba vágódott földútba torkolljon. Csend uralta a hegyet, a dombot, ölébe vonva édes álomba ringatta a fehér dunyha alatt megpihenő világot. Szinte semmi sem mozdult. Hogy mégis van még éber lélek, csupán a Kis-domb oldalát fedő simaság szegélyét csipkéző apró cinkelábak nyoma mutatta. Más napokon a domboldalt már a déli harangszóra fényesre csiszolta a siserehad szántalpakkal, most híre sem volt gyerekzsivajnak, szánkók surranásának. Aztán ezt a puha varázst megtörte valami. A hóterhes felhők alatt ülő tompa fényben a fenyves felé két pár csizma taposta az utat. A nagyobbik pár egy szelídtekintetű, finom mozgású fiatalasszonyhoz tartozott, a kicsi egy tízévesforma, kipirult arcú, cserfesajkú lányka lábát óvta. Mind a ketten gondosan be voltak bugyolálva meleg kucsmába, télikabátba, amik alá be nem férkőzhetett a tél fagyos szele.

– Olyan ünnepélyes minden, ugye, anya? – áradozott a lányka. – Nekem az most az érzésem, hogy csak azért van ez a szép hó, mert ma van a karácsony! – lelkesedett.

Átértek a fenyves alatt vezető útra. Hozzájuk legközelebb egy terebélyes feketefenyő állt, mely csakúgy, mint többi társa, a megkopaszodott szomszédos vörösfenyő, vagy a laza, karcsú-szellős lombjával, rövidkés tűleveleivel kitűnő erdeifenyő, szintén a habosan könnyű, fehér hódunyha békéjébe belebódulva szendergett.

– Nézd, anya, de szép toboz! Ugye, hazavisszük? – örvendezett a gyerek, ahogyan a közel eső komor-sűrű lombú, vén feketefenyő alá pillantva meglátta a szinte még teljesen zárt, csaknem zsenge termést.

A kislány nem sejtette, hogy az erdőszéli vénséges, viharcsavart törzsű fa ágain egyensúlyozó éhes mókus pottyantotta le azt, s a tűlevelek közül most szomorúan, félősen-dideregve, rozsdás-lompos farkával egyensúlyozva kukucskál utána. Ami a mókus számára ízletes eleség, az az embernek most éppen Isten ajándékozta, tetszetős kincs.

– Haza, bizony! És még egy párat teszünk mellé – mosolygott rá az édesanyja, miközben zacskót húzott elő a kabátzsebéből.

– Csinálunk az asztalra díszt. Jó? Olyan szép lesz, hogy az étkezőasztalon is lesz egy kicsi karácsony! Ugye, anya, idén nagyon gyönyörű a karácsonyfánk? Annyira várom, hogy végre este legyen, és gyertyák, meg csillagszóró! – ábrándozott a lányka, azzal ide-oda topogva nézelődött, akad-e még a természetnek ilyen gyantaillatú, formás adománya a friss hó tetején?

A lányka a tobozért a terebélyes feketefenyő alá lépett. A fa legalsó ága, annak is a legalsó kicsiny gallyának legesleglentebbi tűlevél pamacsa beleakadt a gyermek sapkájába, és zsupsz! A laza hó lezúdult, s az ág bólintva, a hótehertől megszabadulva, hintázva a magasba csapott. A vén fenyő felneszelt az eseményt észlelve, a lányka pedig a nyakába zúduló hidegségtől felsikított.

Bár igaz, a fák nem sokat beszélnek, de az álmából felriadó vénséges feketefenyő most olyan sértődött volt, hogy az éppen feltámadó szélnek azonmód elpanaszolta, elnyöszörögte bánatát.

– Nyugtot, csendet nem lelek! Vihar tépte ágam, miért bántják gyerekek? Nyáron folyton hinta nekik, télen takaróm bolygatják, ’s mert fa lettem, odébb sem mehetek! – nyögte bele a szél arcába.

A lentiek ebből mit sem értettek. Az édesanya ezen idő alatt gondoskodóan a pórul járt kislányát igyekezett a csiklandó, nyirkos hidegségtől megszabadítani.

– Semmi baj! Inkább visszafordulunk, és hamarosan otthon leszünk. Ügyesen megszáradsz – biztatta.

– Nem, anya, nem olyan hideg – ellenkezett a lányka, majd lelkesen hozzáfűzte – Szeretnék még pár tobozt, hogy holnap, ha megyünk a nagymamához, tudjak vinni az ő asztalára is. Meg vinnék neki egy ágat, ilyen szép, hosszú tűleveleset – mutatott a feketefenyőre. – Hogy a nagymamának is legyen szép a karácsony!

Bizony, a mama! Az elmúlt évben megözvegyült, s bár erős hitében megkapaszkodva vitte tovább az élete fonalát, ahogyan tette azt mindig is, de – ahogy mondani szokták – a számára már semmi sem volt a régi. A lányka még a nyáron látta egy napon, amikor a délutáni csendben nagymama dolgos kezét ölébe ejtve ült a konyha félhomályában, és egy könnycsepp végiggördült barázdált arcán. A kislány tudta, hogy a nagypapa hiányzik neki most nagyon. A nagypapa, aki oly szépen tudta mondani mamának: „Ma is rendkívül ízletes ebédet készítettél, drága Márikám.”

Ezt az élményt mesélte a kislány az édesanyjának, miközben lágy hangja, és a vén feketefenyőtől távolodó lépteik zaja feloldódott a fehérségben.

A viharvert fenyő visszakapta a csendet és nyugalmat, aminek megzavarása olyan sérelmes volt a számára. Próbálta átadni magát a békének, a szunnyadásnak, de a gondolatai egyre csak a történteken, és a gyermek által mesélt élményeken jártak. Nem értett ő olyan sokat az emberi szóból, de valahogyan a vastag, sötét kéreg alá bekúszott az elkopott idő szomorúságának bágyadt fénye, és a búcsú könnye.

Alig telt el vagy negyedóra, amikor anya és lánya a tobozokkal teli tasakot cipelve visszafelé tartott.

A vén fa már rég nem panaszkodott. Csak hallgatott. Az anya is csendesen ballagott. Hol a szentestére készítendő vacsorán, a férjének és a gyereknek vett ajándékokon járt az esze, hol a másnapi utazásra, elveszített édesapjára terelődtek gondolatai. Amint a vén feketefenyő mellé értek, kislánya hangja aztán félbeszakította elmélkedését:

– Hú, anya! Annyira szeretnék olyan hosszú tűlevelű ágat, amiről beszéltem! Ugye szabad? Ugye törhetek egy keveset? – fordult a gyerek esdeklőn az anyja felé.

– Hát… egy kicsit – válaszolt tétova hangon az anya. - Az alsó ág végéből. Mert ez a szegény fa amúgy is olyan törődött már. Biztosan nagyon öreg lehet.

A lányka ahhoz a leges-legalsó ághoz közelített, amelyik alatt pórul járt, és amely a hótehertől megkönnyebbülten azonban már magasra nyújtózkodott. Azonban hiába emelte a gyerek a jobbját, épp csak középső ujja hegyével tudta egy picit megérinteni. És akkor a fa azt az egy ágát picit, de igazán csak pindurit, mintha lejjebb engedte volna. Éppen csak annyira, hogy a gyermek az áhított ágacskára vékonyka ujjait rá tudja fordítani. Igazából nem is lehetett észrevenni az ág állásának azt a kicsike változását. Az anya legalábbis nem látta. A kislány boldogan törte le az alig 30 centis darabot, amelyre oly nagyon vágyott. Ekkora a hófelhők más kissé szétoszlottak, és a sötétzöld tűlevelek a lemenő Nap bágyadt fényében alig észrevehetően megcsillantak.

– Nézd, anya! Szerintem segített a fa! – örvendezett a gyerek.

– Nem inkább te nyújtóztál még egy kicsikét magasabbra? – mosolygott az anyuka.

– És most fenyő, meg a letört az ága éppen búcsúzkodik! – folytatta a lányka, mintha meg sem hallotta volna anyukája kétkedő szavait. – Ugye, a fenyő azért nem szomorú? Hiszen most ajándékot adott! Holnap majd elmesélem a nagymamának.

A gyerek arca úgy ragyogott, mintha valami tündérmese titkára bukkant volna. Aztán a két pár csizma a maga nyomán visszaballagott a falu irányába. Ideje volt hazatérni, hiszen az aprók és nagyok angyalkát vártak már a fehér kucsmás házak meleg ölelésében.

A vén feketefenyő kényelmesen elhelyezkedett, és végre újból átadta magát a pihenésnek. Senki sem tudott róla, de azon a télen sokszor álmodott. Visszatérő álma volt, amelyben látott egy mosolygó leánykaarcot, egy dereshajú nagymamát, és azt az ágacskáját, amely elvitte ezekhez az emberekhez a vigasztalás igéjét.