Pogy-gyász

1.

A kocsifelhajtón kitárt ajtókkal, felnyitott csomagtartóval parkolt az Opel. Úgy festett, mint egy levegőégbe emelkedni készülő, szárnyát nyitogató esetlen bogár. Ahogyan a csomagok tömege növekedett, az idő haladt, egyre kevésbé látszott úgy, hogy az utazás Szolanzs álmai szerint alakul. Leginkább a hátsó ülésre kerülő böhömnagy hűtőtáska volt aggasztó. Ott a laptopnak meg a piperéknek, no meg a ridikülnek kell lennie, és persze a kispárnának valamint a puha, szöszös takarónak. Szolanzs az ajtóban állva, magában dohogott: „Minek oda a kaja. Egyébként is, minek azt cipelni? Miért nem lehet az autópálya mellett enni?” Tizenkilenc évének minden lendületét összeszedve kirángatta méretes bőröndjét. Ott tette le, rögtön keresztben a kijárat előtt. A terasz korlátjánál állt a barátja, aki az idő múlását várva ujjaival dobolta a keskeny léceken. Szolanzs odalépett és hirtelen ötlettől indíttatva meglökte a fiú könyökét, aki így az ütemet elvétette. Az szemöldökét felhúzva, sértődött arccal fordult Szolanzs felé, aki erre idétlenül felvihogott. A lány most, hogy a figyelmet – jómaga úgy gondolta, vicces módon – magára tudta terelni, azonmód a lényegre tért:

– Imi, mondjad má’ apádnak, hogy azt a nagy dög ládát a sok vacakkal tegye ki a csomagtartóbó’! Minek visszük? Sok helyet foglal, mink meg majd ott szoroskodunk miatta  a hátul – nógatta a fiút.

– Higgadsz?! Abban a kocsihoz vannak szerszámok, felszerelések. Apa nem fogja kitenni, ilyen hosszú úton bármi történhet – próbálta őt Imi leszerelni.

– Nem érdekel! – vágott vissza éles hangon a lány. – Ha nem intézed el, akkor nem megyek veletek sehová! De akkor a pénzt, amit a sürgősséggel készített útlevélért fizettem, megadod! Én azért a lóvéért a butikban vagy két hetet dolgoztam!

– Szolcsi, ha nem járt volna le a személyid, nem kellett volna útlevél. Miért nem figyeltél oda? – morgott Imre.

A vita parttalan volt, már vagy tíz perce tartott, és egyikük sem engedett. Közben az eget borító mogorva felhő hunyorítva kipréselte az első könnycseppjeit. Most ötvenes nő lépett ki az ajtón, és kis híja volt csak, hogy elhasaljon a gigantikus bőrönd miatt. Dühödt tekintete Szolanzsot majd Imrét csaknem keresztüldöfte, de szólni nem szólt semmit.

Egy pillanatra a fiatalok is elhallgattak. Míg a nő a finoman szitáló esőt figyelve morcos tekintettel a korláthoz lépett, Szolanzs hosszú, makacs fürtjeit a válla mögé húzva fintorgott, és kis híján a nyelvét nyújtotta ki rá: „No, ez az Emő is inkább maradna itthon a kutyával meg a macskával. Folyton olyan, mint aki citromba harapott. Bolond, vén szatyor. Ugyan minek vannak ezek együtt az Imi apjával? – csapongtak a gondolatai – Imi szerint nem a pénz miatt. Biztosan azért, mert így felvághat, hogy ügyvéd a pasija. Beképzelt tyúk! Hát amilyen, persze, hogy nem köszönök neki! Még mit nem! Amúgy meg, majd bolond leszek én lemaradni, má’ hogyne mennék Olaszba, mikor ingyen van!”

A lélegzetnyi csend után a vita tovább folytatódott. Emő nem szólt semmit, csak elkerekedett szemmel bámulta őket.

Aztán a fiú apja befordult a ház sarkánál. Sietősen közeledett, hiszen csak el kellene indulni, mielőtt az ég még jobban rákezd. Szolanzs meglátva őt elhallgatott, és Imrét olyan erősen bökte oldalba, hogy műkörme bevágott a fiú bordái közé. Imre a kellemetlen élménytől megvonaglott, szikrát vetett a szeme. A lányra zörrent:

– No!

– No! Mit, no! Mondjad má’! – noszogatta őt a lány.

Míg Imre nekifohászkodott, Emő kihasználva a várható szócsata előtti utolsó lehetőséget halkan, fátyolos hangon megszólalt:

– Kálmán, fölmegyek a kertbe, kiadom a Cirminek meg a kutyának a mai kajáját, a heti kosztjukat meg átviszem a szomszédba, ahogy megbeszéltük. Jó?

– Bánom is én! – vágta rá a férfi.

Kálmán már az eső miatt is ingerült volt, s most még ez az üres locsogás… Emő nehezen viseli, ha nem figyel rá, pedig hát van őneki saját dolga. Emő hátat fordított a társaságnak. Karját görnyedt háttal, borzongva összefonta, és fáradt léptekkel indult, hogy intézze a dolgát.

Imi ugyan időt nyert, hogy összeszedje a bátorságát, mégis úgy nézett a nő után, mintha az az életéből órákat markolt volna ki. Igazából a paprikás hangulat már eleve feszítette a fiú lelkét, és még nem volt vége a dolognak. Teljesíteni a béke kedvéért a szíve hölgye kérését úgy, hogy nyilvánvalóan esélytelen a siker; hiszen a kérés nem ésszerű, és mert amúgy is, mikor volt neki az apjával szemben szava? Már hosszú ideje nem nyerhetett józan érvekkel. Csak, ha erővel és leleménnyel tudott játszani, akkor számíthatott győzelemre. Tudta, hogy most nincs esélye, ezért eleve ideges hangon kezdte:

– Apa, nem jól vannak a csomagok. Nem lehetne valahogyan a hűtőtáskát az utastérből hátra rakni?

– Nem – hangzott a kurta válasz.

– Azt, a nagy ládát kell kirakni, oszt minden befér – vetette közbe Szolanzs hadarva.

– Szó sem lehet róla. Minek hoztok ennyi cuccot?

– Mert kell! – hangzott Szolanzs felháborodott és nyafogós hangú, értelmes indokot nem adó válasza.

De, hát hogyan mondja el, hogy az élete kis darabkái, s azokat, az ő világának szeleteit, el nem akarja engedni. A pléd minden családi kirándulásra elkísérte. A kis piperetáska a szobáját átlengő üde tavaszi virágillathoz hasonlót áraszt. Ezek a biztonságot, a kapaszkodót, az erőt adják, olyan fontosak, mint az úszónak a víz felhajtó ereje. Ha meg tudta volna fogalmazni, elmondhatta volna, ámbár ki értette volna meg?

– A láda pedig marad! – zárta le Kálmán a beszélgetést ellentmondást nem tűrő hangon. – Na, nyomás, rakjátok befelé a táskákat!

Pakoltak. Mindenki dühödt volt és kapkodó.

Szolanzs agya lázasan járt: „Bezzeg anyám, ha itt lenne, nem engedett volna! Apámat is hogy eligazította. Egy nőnek jár a kényelem meg a jólét! Apám bezzeg most sértődött, meg haragos. De hát milyen volt az élete anyámnak? Soha se’ volt otthon apa. A pénzt hazaadta, és folyton az osztrákoknál nyomta a melót. Hát a pénzt csak adja is haza, oszt most má’ szabad lesz. Mindegy is. Jó lesz ez a hét, hogy nem kell otthon nézni, ahogy anyámék cirkuszolnak. Csak az öcsémet sajnálom. Ő majd hallgathatja doszt. De nekem még így is jobb lesz, még ha a boszorka is jön, akkor is.”

Minden a helyére került, és ahogyan Kálmán döntött, a hűtőláda az utastérben maradt. A férfi az Opellel kigördült az útra. A fiatalok beültek, már csak Emőt kellett várni. Az eső ekkor sűrű, dús, szélfútta pásztákban kezdett csapkodni. A páratelt, izzadt levegő ránehezült a az autóban ülőkre. Imi és Szolanzs hátul fészkelődtek, Szolanzs még mindig a hűtőtáska miatt morgott.

Kálmán már rég nem figyelt rájuk. Sok éve nem volt a határon túl, Emő nem követelte, ő meg lusta volt megmozdulni idáig. De most, hogy ez az utazás az ölébe hullott – hiszen helyette a másik fia megszervezte – vidám volt és elégedett. Mindent feledve fejét jobb válla irányába kissé hátravetve megemelte, és széles vigyorral, negédes hangon fordult a lányhoz:

– Szolcsika, hogy lettél te elnevezve. Úgy értem, ki találta neked ki ezt a nevet? Amúgy meg, szereted?

– A Szolanzs, az szép név! Különleges. Apám meg anyám, mind a ketten akarták, mert nem szerettek volna olyan semmilyen nevet adni, mint amilyen mondjuk az Imrejé. Hogy lehet má’ ilyen ronda nevet adni egy gyereknek?

– Szóval az Imre, az nem tetszik neked? De miért?

– Hát… olyan közönséges – hangzott a válasz, amiben benne volt a düh és az elkeseredés a széthulló család és egy kapitális méretű hűtőtáska miatt.

A kocsiban csend lett, csak az eső monoton zaját lehetett hallani.

Emő végzett. Csuromvizes ruhában, vacogva nyitotta ki az ajtót. Nedves haját a szél a homlokára tapasztotta. Nem igazította meg, nem keresett elő száraz holmit, csak csendben beült az autóba. Az arcán végiggördült egy csepp. Könnycseppel keveredő esővíz volt.

A zivatar csillapodni látszott. A szél megrázta az útszéli szilvafát, az apró levéltenyereken meggyűlt vízcseppek legördültek, s a szélvédőhöz vágódva, koporogva jelezték, hogy bár az eső elcsendesedett, de a szomorú felhők és a dühödt szél még itt vannak. Elindultak.

Pár óra múlva átlépték a határt.

 

Pogy-gyász

2.

A kocsifelhajtón kitárt ajtókkal, felnyitott csomagtartóval parkolt az Opel. Úgy festett, mint egy levegőégbe emelkedni készülő, szárnyát nyitogató esetlen bogár. Ahogyan a csomagok tömege növekedett, az idő haladt, egyre kevésbé látszott úgy, hogy a tervek szerint fognak indulni. Emő tétovázva állt a ház nyitott ajtajában, és elkeseredett arccal bámulta az autót és a komoran gomolygó felhőket. Maga sem tudta, mi a sürgősebb? Az előszobában tornyosuló utazótáskákat vigye ki a teraszra, vagy ellenőrizze az úti okmányokat? Esetleg a szobanövényeket locsolja meg még utoljára? Már fájt a dereka és a térde. A kutya még tavasszal hasra rántotta, azóta sem jött helyre. Jaj, az a kutya! Annyira szereti, de olyan nagyon nehezen boldogul vele, nem neki való már ez. Pedig milyen jók is voltak az ebbel kettecskén az erdei séták. Olyankor ők ketten mindent megbeszéltek.

Emő végül döntött. Ellenőrzi a virágait, és hogy minden poggyász oda lett-e közelítve a bejárathoz. Csípőjét masszírozva megfordult, indult a ház belseje felé. Szolcsival találkozott szembe, aki hatalmas bőröndjét ekkor rángatta végig az előszobán. „Ah, tényleg! – gondolta az asszony fellélegezve, amíg félreállt, hogy kiengedje a lányt. – Az ifjak nyugodtan gondoskodhatnak a holmi kihordásáról. Elvégre ez az egész utazás lassan teljesen róluk szól.”

Emő gépiesen nézett be az egyes helyiségekbe. A növénykéket rendben találta, és táska sem volt már sehol. Amikor végzett, a felhők rövid időre megnyíltak, a  keskeny résen átszűrődött a nap egy sugárnyalábja, s a hálószoba mintás takarója különös, misztikus, sápadtan sárga fénybe burkolódzott. Emő a szekrény sarkának támaszkodva, megbabonázva bámulta a jelenséget. Remélte, hogy ez egy jel, ami azt mutatja, onnan, föntről vigyázó kezek nyúlnak feléje. Aztán a látvány elillant. Ekkor kapott észbe, hogy majdnem egy perce üresen telik az idő. Sietősen fölkapott egy csomag papírzsebkendőt, ami bizonyára a nyitott és degeszre tömött táska szájából fordult ki a padlóra. A zsebkendőt a csomagok tetejére rakta, és indult, hogy mégiscsak megpróbálja Imrét és Szolcsit megkérni a cipekedésre. Szorított az idő, hiszen már az összeboruló felhőkből kifacsarodtak az első cseppek.

Miközben kilépett az ajtón, megbotlott Szolanzs keresztben felejtett bőröndjében. Az egyensúlyát elvesztve a félfában kellett megkapaszkodnia. Dühös lett, haragos tekintettel nézett a fiatalokra. Úgy tűnt, azok csak ekkor vették észre, hiszen a heves vita, ami már egy ideje behallatszott a házba, most szakadt hirtelen félbe. Emő inkább nem szólt semmit, a haragját próbálta elfojtani, bár a véleménye nyilvánvalóan az arcára volt írva. A szeme sarkából látta, ahogyan Szolanzs grimaszol. Hirtelen nem is tudta, mit tegyen. Már megint milyen butaságot csinált. Ügyetlenkedett, és másokat okolt. Igazat adott Kálmánnak, nincs benne kellő tolerancia.  Zavarában a korláthoz lépett, és belebámult a lágyan permetező esőbe.

A fiatalok hamar elfordították Emőről a tekintetüket, és úgy tűnt, az előző vita témájához kanyarodtak vissza.

– Nem érdekel, ha nem mondod azt a nagy dobozt vagy mit apádnak, akkor nem megyek, oszt kész! – zsémbelt Szolcsi.

– Álljál már le! Megmondtam, hogy nincs értelme! Kell a láda és kész! Mit fogsz kezdeni, ha defektet kapunk, vagy felforr a hűtővíz? Azt ugye nem tudod?

Imi próbálta észérvekkel meggyőzni őt, de már jómaga is nagyon türelmetlen volt.

– Miért forrna föl? Majd kihűl! Ha nem intézkedsz, akkor nem megyek, de a pénzem add ide! – hisztizett a lány.

– Akkor nem jössz! – vágta oda Imi.

– No, jól van má’, csak szóljá’ má’ Legalább próbáld meg! – fogta Szolcsi könyörgőre a dolgot hirtelen, mert Imi makacsságára nem számított.

Emő döbbent arccal hallgatta őket, és egy pillanatra az is átvillant az agyán, hogy milyen más volna ez az út már csak attól, ha a lány... Aztán rájött, hogy itt semmi sem fog változni.

Kálmán sietősen befordult a ház sarkánál. Szolanzs meglátva őt elhallgatott, és mutatóujjával Imre bordái közé döfött. Ahogy a körme a fiú oldalába mélyedt, az felszisszenve, gerincét megcsavarva odébb lépett, és rámordult a lányra:

– No!

– No! Mit, no! Mondjad má’! – noszogatta őt Szolcsi.

Imre nehezen fogott a dolognak, Emő kihasználva a szünetet megelőzte:

– Kálmán, fölmegyek a kertbe, kiadom a Cilinek meg a kutyának a mai kajáját, a heti kosztjukat meg átviszem a szomszédba, ahogy megbeszéltük. Jó?

A hangja idegesítően szomorúnak és bátortalannak hatott, bár nyilvánvaló volt, hogy az állatok dolgát el kell rendezni, senki nem állítja meg. Csupán erre az utolsó, alig pár perces, meghitt békére vágyott, rettegte, hogy nem kapja meg.

– Bánom is én! – vágta rá a férfi.

Kálmán morcos volt az egyre erősödő eső miatt, az elmaradt délutáni szunyókálás miatt, meg – mert általában nehezen viselte – a számára haszontalan beszéd miatt.

A nő hátat fordított a társaságnak. Karját görnyedt háttal, borzongva összefonta, és fáradt léptekkel indult, hogy intézze a dolgát. A továbbiakat már nem hallgatta végig.

A kerti ösvényen fölfelé kapaszkodva a cicát hívogatta, de az esze egészen máshol járt. Eleinte azon, hogy Kálmán biztosan nem enged, és hogy Imi milyen kelletlenül állt a Szolcsi kéréséhez. Nyilván, úgy még annyira sincs esélye a fiúnak, hiszen sokszor ütközött már falba akkor is, amikor igaza volt és jogosan kért engedélyt, vagy lehetőséget.

Aztán azon, hogyan is jutott ide, miként lett az egy hetes nyári kis szabadsága a szervezések martalékává? Annyira szeretett volna Kálmánnal kettesben itthon maradni, együtt kuckózni az állatokkal. Miért is adta be a derekát? Egy jó utazás alapfeltétele, hogy az útitársak kölcsönösen kellemesnek találják és tiszteljék egymást. Amikor igent mondott, akkor még mások voltak a feltételek, sőt! Szó sem volt arról, hogy ennyien mennek, és főleg, hogy ezt a lányt is viszik. Sajnálatra méltó a helyzete, mindig szomorú, amikor egy közösség darabokra hull, s ha ez a közösség egy család, hát az tényleg tragédia. No, de nem a jelenlegi helyzet nevelte, hanem az anyja, meg az apja! Hogyan lehet ennyire durva, pimasz és tiszteletlen ez a lány?

Mire a kert végébe ért, előkerült a cica is. A tálkát a Cili elé tette, és míg nézte a boldog habzsolást, könnycseppek gyűltek a szemében.

– Kálmán, ha látnád ezt a cicaboldogságot, te akkor sem értenéd meg, hogy milyen erősen függenek az állatok tőlünk! Tudod te, hogy ilyenkor, amikor mi eltűnünk, mekkora traumát okozunk nekik? – kérdezte, és fátyolos szemmel úgy nézett a szélben susogó diófa felé, mintha onnan várná a választ. – Tudod, mennyire reméltem, hogy a szabadságot együtt töltjük? Mindegy hol, de kettesben, csendben, egymásra figyelve. Mindig mindenkit magad köré csődítesz, de senkit azok közül, akik hozzám tartoznak. Nyilván, ők csak nekem fontosak. Hónapok óta nem volt olyan nagyobb lélegzetvételnyi időnk, amikor semmi kötelesség sem szorít, és mi egyszerűen csak elmerengünk az apró dolgokon, és örülünk a létezésünknek. Olyan, amikor meghallgatsz, és nem fojtod belém a szót, hogy erre nincs időd. Ezen a nyáron egyetlen egy délutánt kaptam, és azért is könyörögni kellett. De biztosan az a baj, hogy mohó vagyok – sóhajtott, és szedelődzködni kezdett, mert az eső már erősen nógatta.

Búcsúzóul megsimogatta a cicát, megmagyarázta neki, hogy nem tart ez örökké, jönnek majd haza. Cili vagy értette, vagy nem, de a dombtetőn lecövekelve nézett, csak nézett a távolodó asszony után.

– Menj! Menj! Bújj el, Cilikém! Meg akarsz ázni? – aggódott Emő, amikor visszafordulva meglátta a kis jószágot.

A kutya az eső elől az eresz alá húzódva, türelmetlenül várta Emőt. Érkezésére apró vakkantásokkal jelezte, hogy itt az idő. Amikor az asszony kiöntötte elé az ételadagot, mégsem azzal foglalkozott elsőként, hogy a bendőjét megtömje. A fejét kissé oldalra billentve nézett föl a nőre, várta a gyöngéd simogatást.

– „Szerettelek. Neked adtam, s te elvetted mindenemet" lalala – dúdolta a nő, miközben a foltos kutyabuksit végigsimította. – Na, kutyuskám, egyél szépen! Látod, már még a dalszöveget is elfelejtem, annyira meghatódok tőled. Igaz, ezt nem neked kellene énekelnem. Egyél csak! Ígérem, mindössze egy hét lesz, és újra együtt leszünk, kicsi kutyám – biztatta a csahost és önmagát is.

Az összecsomagolt eleség átadása szerencsére nem tartott sokáig. Így is alaposan megázott már, és amúgy is bántotta, hogy nem készült el időben.

 

A kocsiban csend volt, már csak rá vártak.

Vacogva nyitotta ki az ajtót. Nedves haját a szél a homlokára tapasztotta. Nem igazította meg, nem keresett elő száraz holmit, csak csendben beült az autóba, és várta a számonkérést, hiszen megvárakoztatta a többieket. Az arcán végiggördült egy csepp. Könnycseppel keveredő esővíz volt. Azt hitte, hogy azzal, hogy ott fent, a kert végében a Cilinek már kiöntötte a szívét, megkönnyebbült. De most már tudta, hogy tévedett. Hogy az utóbbi időkben az élete megtelt tévedésekkel.

A zivatar csillapodni látszott. A szél megrázta az útszéli szilvafát, az apró levéltenyereken meggyűlt vízcseppek legördültek, s a szélvédőhöz vágódva, koporogva jelezték, hogy bár az eső elcsendesedett, de a szomorú felhők és a dühödt szél még itt vannak. Elindultak.

Pár óra múlva átlépték a határt.

 

Salgótarján, 2022. július 9.