Gesztenyeérés

Tivadar a kávéházi terasz sarki asztalkájánál foglalt helyet. A belső széket választotta. Sokáig kereste a kényelmes pozíciót. Lába nehezen fért a meglehetősen szűk helyen, és minduntalan meglökte a kerek asztalka ingatag lábát. Végül vállát az alumínium portálnak támasztotta, egyik lábát maga alá húzva, másikat a muskátlis láda mellett hosszan kinyújtva megtalálta a legkellemesebb testhelyzetet. A járdát szegélyező gesztenyefák levelei között bujkáló kora délutáni napsugarak kellemes langyosan simogatták az arcát. A levelek itt-ott már az ősz aranyló színeit mutatták. A fény éles, erős volt, szinte bántó. Tivadar szemhéját lecsukva pihent. Fél perc is eltelt így, amikor matatást, zörgést hallott. Egy szöszke pincérlány a szomszéd asztalon maradt poharakat rakta tálcára éppen. Készült az asztalt letörölni, s ahogy a tálcát fél kézzel egyensúlyozta, egymásnak koccantak a poharak.

Tivadar a zajra fölnézett.

– Kérem, hozna egy hosszú kávét? – fordult az ügyeskedő kis pincérnőhöz – És egy szénsavmentes ásványvizet is, legyen szíves. Sőt, mindjárt hozzon mindenből kettőt! – javította azonmód a rendelést.

A pincérlány, aki korábban nem tudta, hogy a fáradt arcú, lehunyt szemű vendégtől hogyan vegyen föl rendelést, most zavarban volt, mint akit mulasztáson csípnek. Hevesen bólogatva biztosította Tivadart a kért italok azonnali érkezéséről.

És valóban, a kávék pár percen belül az asztalkán gőzölögtek. Tivadar mégis először a vízből töltött. Aprót kortyolt, gondolataiba mélyedve megforgatta a vizet a szájában, szinte észre sem vette, hogy lenyelte. Ekkor árnyék vetődött az asztalra. Elmosolyodott, még mielőtt felemelte volna a tekintetét, és felélénkülve állt fel kezet fogni érkező barátjával.

– Na, látod, Benedek? Az árnyképedről is felismerlek! – nevetett.

Az üdvözlés után a kávéhoz fogtak. Ahogyan réglátott barátokkal lenni szokott, először a közös múlt vidám emlékeit taglalták, aztán a külön megélt idők élményei jöttek sorra.

– Akkor hát, most egyedülállóként hasítasz? – érdeklődött Benedek. – Tulajdonképpen mi történt? Elmeséled? Már, ha nem gond. Mert ha nem akarod, nem kell elmondanod! – toldotta meg a kérést, mert az eddig elhangzottak alapján úgy sejtette, a történet részleteit lehet, Tivadar inkább a sírba vinné, mintsem elmondja.

– Elmesélem én, nekem nem gond, nem az én szégyenem, hacsak az nem szégyen, hogy ilyen vén fejjel hagytam magamat az orromnál fogva vezetni. A történet lényege, hogy miután a volt nejem közölte velem, hogy ezzel a Tivadarral ő nem akar már sorsközösséget vállalni, elváltunk. Nem szerettem volna magamra maradni, úgy gondoltam, itt van valahol a Földön a nő, akit az Isten nekem rendelt. Aki mélyérzésű, intelligens, kedves, akivel hasonló az érdeklődésünk, etcetera. Végül megismertem Nettit, és úgy éreztem, hogy igen, megtaláltam őt. Korban és lélekben hozzám illő. Úgy szavaztam bizalmat neki, azt gondoltam, mindent alaposan mérlegre tettem, és szinte észre sem vettem, hogy önmagamat már elveszítettem, nem látok tisztán. El kellett telnie pár évnek, mire ráébredtem, hogy nem stimmelnek a meséi. A nő, akit szeretek, akiben megbíztam, kettős életet él. Megpróbáltam bizonyítékokat keresni, de a nyomozó ügyesebb volt. Megjegyzem, már pár hónapja megbízás alapján kereste azt a szélhámost, aki idős embereknek hamis portékákat árul csillagászati áron, és még a visszajárót is úgymond „rosszul” számolja. Hát ez volt az én Nettim. És soha sem értettem, miért történik olyan gyakran, hogy az autója csomagtartója beragadt, aztán újra működött, vagy a kamra kulcsa elveszett, majd megkerült. Arról nem is beszélek, hogy az árubeszerzőjével is meglehetősen közeli kapcsolatot tartott fenn.

Tivadar fölemelte a kávéscsészét, és szórakozottan körözve folyatta körbe az utolsó csepp keserű nedűt.

– De tudod, öcsém – folytatta Tivadar – ez már a múlt, még akkor is, ha a csalódás fáj. Amikor a történteket ennek annak elmeséltem, akkor eleinte számomra az emberek reakcióját várni volt szorongató érzés. Pedig hát én csak egy jóhiszemű vénember voltam.

– Hogyne, persze, az emberek. Mindenféle ember van, természetesen, és hát gondolom, ahogy én sem tenném, úgy te sem mindenkinek mesélted el, hogy: „Jaj, én mekkora balfék voltam.” – vetette közbe Benedek.

– Persze, nem mindenkinek. Csak valahogy van pár olyan régi koma, jóbarát, aki fontos. Akinek elmondod, ahogyan a becsületes gyerek odaáll a szülője elé, hogy bevallja, ő szakította el a játszótársa ünneplő nadrágját. Még akkor is bevallod, ha tudod, ezek után az életedből úgy elfüstöl, hogy bottal ütheted majd a nyomát, vagy, hogy jót röhög rajtad a hátad mögött. Azt gondoltam, hogyha megkapom a büntetésemet, akkor megkapom. Ha eloldalog, az életemből, annyit sem mondva, hogy bikkmakk, vagy ha könnyesre röhögi a szemét a balfék Tivadaron, akkor talán nem érdemelte meg a bizalmat. De én legalább őszintén vállaltam önmagamat. Mert az a naiv, deresfejű pasas, az is én vagyok.  Na, mindegy is. A lényeg, hogy az a sok mindenki, akinek úgy éreztem, tartozom ezzel a vallomással, az veled együtt alig tíz ember. És tudod, hogy tíz közül kilenc nem bujdosott el, és talán nem is nevetett? Nem, hanem meglapogatta a hátamat, és csak annyit mondott, egyet se búsulj, majd elmúlik, de addig is, én itt vagyok, meghallgatlak, ha kell, számíthatsz rám. És végül csak egy volt, aki a szépen, csendben, köszönés nélkül távozott, egy egykor volt munkatársnőm.

 

Benedek töltött az ásványvízből, keze megbillent, a víz picit mellészaladt. Nagyot kortyolt. Az asztal kopott lapjára a melléfolyt víz csillogó karika-foltot rajzolt. Ebbe próbálta akkurátusan visszailleszteni a poharat, miközben a szavakat kereste.

– Tivadar, mázlista vagy! Tudod? Végső soron ez nem is rossz arány. És ha én vagyok a tizenegyedik, akkor javult is – nézett fel mosolyogva.

– Ez igaz, de azért eléggé lehangolt a dolog. Ezzel a kolléganővel valamikor nagyon jó volt a kapcsolatom, mondhatni baráti. A munkahelyváltása után is beszéltünk olykor, bár meglehetősen ritkán. És mindig én hívtam föl, ő soha nem keresett. De úgy voltam vele, hogy egyfelől bántott volna, ha pont neki nem mesélem el a történteket, másrészt furcsa volt a távolságtartása. Az, ahogyan távozott, és a tény, hogy távozott a barátaim köréből a vele kapcsolatos kérdőjelek helyére pontot tett. Vele kapcsolatban egyetlen kérdés maradt. Vajon mit képzelt? Miért meséltem el neki?

Tivadar mellett lepottyant egy parányi gesztenye. Nehézkesen lehajolt érte.

– Az első lehulló gesztenye mindig szerencsét hoz! Emlékszel? Azok a magyarórák! Istenem! – nevetett fel szomorkásan. – De tudod mit? – kanyarodott vissza a témához. – Vén fejjel bölcsebb lettem, és talán szigorúbb szemmel nézek a világra, de könnyebben tudok elengedni olyan embereket és olyan tárgyakat, amik nem illenek hozzám. Kezd hűlni a levegő. Indulunk? –azzal zsebre vágva a gesztenyét intett a kis pincérlánynak.

– Lesz szíves a számlát?