A babaruha

Amikor vége egy unalmas, értelmetlen munkanapnak, az ember legszívesebben sehol sem lenne, vagy inkább bárhol máshol, csak nem a négy fal közé szorítva. Ez a nap pont ilyen volt. Sőt, az utolsó két óra, a minden csütörtökön esedékes értekezlet Elena számára most kínszenvedés volt.  A meghívott előadó parttalan és monoton beszéde nagyon nehezen akart abbamaradni. A legjobban sikerült mondata a „Köszönöm a szíves figyelmüket.” volt.

Elena sietősen csapta össze jegyzetfüzetét, türelmetlenül várta, hogy az álmos és fülledt levegőjű előadóteremből a szabad ég alá érjen. A kapuban azonban visszahőkölt. A forró tüzű Nap és a városközpont ódon épületeinek falaiból is dőlő meleg arcul csapta. Válltáskáját megigazítva az órájára nézett. No, tessék. A busz is elment, fél óra, mire befut a következő. Fél óra ténfergés jön ebben a melegben. Most mi a manót csináljon? Otthon bezzeg lenne tennivaló! Már megfonnyad az uborka, amit kovászolni kellene. A mosógépet is indítani kéne, ne maradjon hétvégére olyan sok szennyes. Lesz majd elég mosnivalója, hisz’ jönnek haza a gyerekek. Bizony, bizony, hozzák a pöttöm unokát! A gondolatra a tekintete ellágyult, és a száját mosolyra húzta. Az ám! A lánya említette, hogy a 68-as tipegőméret már szűk és kurta is Geri babócának.

 Hirtelen befordult egy szűk mellékutcába. A Gólyahír bababoltba igyekezett. Fél óra pont elég, hogy a nyári vásárban vegyen pár ruhácskát a fiatalembernek. Bizonyára az üzletben a kintitől valamivel elviselhetőbb lesz a klíma is.

 

A leárazott holmik hatalmas gondolákba voltak kirakva. Elena lázasan keresgélt. Fiús legyen, a gombolása is jó legyen, mert az öltöztetés néha egy Taekwondo edzéssel felér. Nem mindegy, hogy milyen a szabás, a cél, hogy könnyen rá lehessen Gerikére varázsolni a ruhát.

Ahogy pakolgatta a kupacokat, nézegette hajtogatta az árut, egyszerre egy öreg, eres kéz került elébe. A kéz egy kis macikkal és rózsaszín szaténszalagból megkötött masnival díszített bodyt tartott. Elena fölnézett. A kéz után a kar barázdált, öregfoltos megfáradt bőrén szalad végig a tekintete, amely egy elnyúlt, kétes színű, egykor talán vajsárga pólóból nyúlt ki. Tovább emelte a fejét. Olyan hetvenes évei vége felé járó, okos tekintetű asszony mosolygott rá. Az idős nő a fejét kissé megbiccentette. A kirakaton át beeső fénysugár most végigsimította a papírfehér homlokát. A pásztában megcsillantak az arcán gyöngyöző verejtékcseppek. A néninek még nehezebb elviselni a kánikulát, mégis milyen türelemmel van, gondolta Elena, miközben csodálkozó tekintettel vette át a kis ruhát.

  – Köszönöm szépen, de én kisfiúnak keresek, 74-eset – mondta – Az első unokám! Szintén kis unokának tetszik vásárolni?

Azzal a helyére tette a bodyt. Az idős asszony nem szólt semmit. Gondosan nyitotta, megszemlélte, majd összehajtotta a stószok tetején lévő parányi holmikat, aztán egy kicsinyke, nyuszifigurás rugdalózót a kosarába rakott.  Ahogyan a keresést folytatták, az idős asszony kezébe egy kisautós kabátka akadt. Éppen jó méret lett volna. A kabátkát Elena felé nyújtotta.

  – Nézze csak!

Elena először szólni akart, hogy igazából ilyen kabátkára semmi szükségük sincs, rugi kellene, meg pár body. Ahogyan a száját nyitotta volna, az öreg hölgy már folytatta.

  – Nekem soha sem lesz unokám. A lányom rákos volt. Műtötték, kemoterápiát kapott. Nem lehet gyereke. Ezért mondtam.  

  – Ó Istenem. Nagyon szomorú történet. Jaj! Annyira nagyon. Úgy sajnálom. Nagyon – hebegett Elena, és közben a kabátkát tétován a kosarába tette.

Az idős asszony, mintha nem is hallotta volna a vigasztaló szavakat. A keze meg sem állt, rendezgette a gondolában a ruhácskákat, és közben azokat nézegetve folytatta a beszédet.

  – De van öt szép gyerekem!

  – Ó! Igen? Hát az ezért nagyszerű.

Elena fellélegzett, de ugyanakkor meg is volt zavarodva. Ez hogyan lehet? Mi ez a történet? Akkor a néninek van egy lánya, akinek nem lehet gyereke, de van még egy jó pár gyereke, akiknek lehetne gyermekük, tehát lehetne unoka is.

  – Várjon csak, mindjárt megmutatom őket – mondta az asszony, azzal megkerülte a gondolát.

Telefonját feloldva a fényképek között keresgélt.

  – Nézze csak! Itt vannak, ni! – fordította a képernyőt Elena felé. A fotón fényes arcú, a megszokottól sötétebb bőrű, pufi kisgyerek látszott. A szeme erősen mandulavágású volt, és olyan furcsán, egymástól távol ült az arcán.  És az orra. Az orra olyan szétfolyt, szokatlanul széles és rendkívül pisze volt. Vöröses barna színben játszó fürtjei rendkívül dúsan göndörödtek. A grimasza teljesen természetellenesen hatott. Az alsó ajka bal oldalán a felsőre simult, a jobb oldalon pedig szinte elveszett a felsőajak alatt.

 – Ó, de aranyos! Szép baba!  - nyögte Elena, miközben borzongott a látványtól.

Az asszony lassan lapozta a fotóalbumot. Mindegyik gyerek ilyen természetellenes volt. Elena kényszeredetten mosolygott, ahogyan a képeket nézte. Közben töprengett. Igazi gyerekek? Down-szindróma? Vagy csak játékbabák? Inkább azok lehetnek. Most ilyenkor mit kellene mondani?

– Németországból hozatom őket. Itt van, ahogyan készülnek. Mindegyiket én raktam össze. Itt tűzöm be a haját, látja? – érkezett a kimondatlan kérdésre a válasz.

Elena fellélegzett. Akkor mégiscsak játékbabák. De akkor is, így is. Lehet azt mondani, hogy egy fokkal jobb?

– Nézze, itt meg én vagyok, ahogy alszom az egyikkel.

A fotón fekvő nőalak arca nem látszott. De a termete, testének arányai, és a zilált, dauerolt ősz haj, a pergamen bőrű kar, amely a babát öleli, szavak nélkül is egyértelműen elmondta, hogy a kép kit ábrázol. Egyértelmű, és egyben végtelen kiszolgáltatottságot tükröző fotó volt. S ha egy élő gyermek lett volna az asszony jobb karjában, akkor az a szinte fojtó ölelésből kétségbeesetten kiáltott volna levegőért.  

Pár percig még nézelődtek, de Elena már nem tudta volna elmondani, mit látott. Aztán a táskája aljáról előkotorta a tárcáját. Ideje volt indulnia, nehogy a soron következő járatról is lemaradjon.

– Sajnos mennem kell, jön a buszom. De nagyon köszönöm a beszélgetést és minden jót kívánok –búcsúzott.

 Amíg a buszon zötykölődött azon töprengett, vajon mindig ilyen az, amikor az életünket a sors rendezi, nem mi magunk?

 

A vásárolt holmikat még aznap este kimosta. Másnap a rugdalózókat és bodykat parányi vállfákra akasztva a lánya szobájába készítette. A kis kabátkát gondosan betette a komód alsó fiókjába, a sálak és sapkák közé. Ha majd kell a meleg holmi, a szívét abba a kabátkába öltözteti.

Salgótarján, 2022. június 6.