Tarkatinta

  Jánosok   1914. júniusának 28. napján a messzi Szarajevóban Gavrilo Princip szerb diák Ferenc Ferdinánd főhercegre és hitvesére emelte fegyverét. Azon a napon, mint szerte Európában bármely egyszerű, köznapi ember, a nógrádi hegyek tengerében megbúvó, ott is a Medves-fennsík karjába simuló bányászfalu, Salgóbánya lakói is csak úgy tették a dolgukat, mint máskor. Itt sem gondolt senki avval, hogy a nyár végére megfordul az élete. Július utolsó napjaira aztán a mozgósítás híre elérte a település lakóit. Az első vonalbéli 4. osztrák-magyar hadsereg német vezényleti nyelvű, losonci császári és királyi 25. gyalogezrede hívta hadba őket. Augusztus derekára már Losoncról Galíciába vitte a tagbaszakadt, csákánynyéllel edződött bányászokat a katonavonat. Vagy egy héten át nap mint nap indultak a szerelvények. A katonák s az őket búcsúztató losonci asszonyok és lányok szeme könnyezett is, mosolygott is. Az a vonat a nagy bizonytalanba, soha általuk nem járt földekre, puskatűz el...

  Pogy-gyász 1. A kocsifelhajtón kitárt ajtókkal, felnyitott csomagtartóval parkolt az Opel. Úgy festett, mint egy levegőégbe emelkedni készülő, szárnyát nyitogató esetlen bogár. Ahogyan a csomagok tömege növekedett, az idő haladt, egyre kevésbé látszott úgy, hogy az utazás Szolanzs álmai szerint alakul. Leginkább a hátsó ülésre kerülő böhömnagy hűtőtáska volt aggasztó. Ott a laptopnak meg a piperéknek, no meg a ridikülnek kell lennie, és persze a kispárnának valamint a puha, szöszös takarónak. Szolanzs az ajtóban állva, magában dohogott: „Minek oda a kaja. Egyébként is, minek azt cipelni? Miért nem lehet az autópálya mellett enni?” Tizenkilenc évének minden lendületét összeszedve kirángatta méretes bőröndjét. Ott tette le, rögtön keresztben a kijárat előtt. A terasz korlátjánál állt a barátja, aki az idő múlását várva ujjaival dobolta a keskeny léceken. Szolanzs odalépett és hirtelen ötlettől indíttatva meglökte a fiú könyökét, aki így az ütemet elvétette. Az szemöldökét felhú...

  Gesztenyeérés Tivadar a kávéházi terasz sarki asztalkájánál foglalt helyet. A belső széket választotta. Sokáig kereste a kényelmes pozíciót. Lába nehezen fért a meglehetősen szűk helyen, és minduntalan meglökte a kerek asztalka ingatag lábát. Végül vállát az alumínium portálnak támasztotta, egyik lábát maga alá húzva, másikat a muskátlis láda mellett hosszan kinyújtva megtalálta a legkellemesebb testhelyzetet. A járdát szegélyező gesztenyefák levelei között bujkáló kora délutáni napsugarak kellemes langyosan simogatták az arcát. A levelek itt-ott már az ősz aranyló színeit mutatták. A fény éles, erős volt, szinte bántó. Tivadar szemhéját lecsukva pihent. Fél perc is eltelt így, amikor matatást, zörgést hallott. Egy szöszke pincérlány a szomszéd asztalon maradt poharakat rakta tálcára éppen. Készült az asztalt letörölni, s ahogy a tálcát fél kézzel egyensúlyozta, egymásnak koccantak a poharak. Tivadar a zajra fölnézett. – Kérem, hozna egy hosszú kávét? – fordult az ügyeskedő...