A vendégség

Dél-Korea keleti partvidékéhez közeledve a Seorak-hegység meredélyei uralják a tájat. Az ott megbúvó Sinheungsa templomhoz vezető utat két oldalán kísérő hegyláb, mint a gyermekét hívó édesanya, két kitárt karja magához ölelni készül a szépségeire éhes turistákat. Egy patak völgyében kúszik fölfelé az út. A patak nevét a térkép nem említi, pedig megérdemelné, hiszen évezredek munkájával kristálytiszta vize gömbölyű kövekké koptatta már a meder szikláit. Vize köveken bukdácsolva, szétszakadva, majd ismét összeölelkezve, kis ereket, apró vízfolyásokat magába fogadva egészen Sockhoig szalad, hogy aztán ott feloldódjék a Keleti-tengerben. A hol keskeny, hol szinte folyóvá szélesedő patak medrét lombhullató, ám örökzölddel sűrűn telitűzdelt erdők övezik. A fölfelé kúszó út mentén egyre magasabbra törő hegyormokat szürkésfehér, éles rajzolatú sziklák ékesítik. A Nap fényében ezer árnyalatban tündöklő, egymásba érő sziklák összefonódva, mint csipkeszegő díszítik a Seorak hegyet; és e fönséges, a tájhoz méltó, abban lágyívű, finom rajzolatú tetőivel feloldódó része a képnek a Sinheungsa templom épületegyüttese.

A természet, valamint a buddhizmus otthonának harmóniája örök. Szépségük az évszakok változásával más-más jelleget ölt, de egységük megbonthatatlan.

Azon a tavaszi napon sem volt ez másként, különleges hangulatát árnyalta, hogy a Nap el-elbújt holmi lilán kékes felhőcafrangok mögé. A Sinheungsa templom együttes épületei ebben a fényjátékban hol a világ legősibb zen templomának méltóságát mutatták, hol pedig játékos, vidám kedvükkel csalogatták a kíváncsi vándorokat. A történelme során oly sok viszontagságon átesett templom ezen a vasárnapon a buzgó papok, szerzetesek és szorgos hívők keze munkája által fölékesítve várta a látogatókat. Papírból készült lótuszvirágok, lampionok színes kavalkádja hivatott most emlékeztetni mindenkit arra, hogy valamikor volt egy herceg, aki minden gazdagságot, a palotája óvó falait hátrahagyva elindult vándorútjára. Gautama Sziddhártha herceg, azaz Buddha születésnapja volt. Buddháé, aki a négy gondolatébresztő látvány, a közönséges emberek életébe belefonódó fájdalom, az öregség, betegség és a halál élményével találkozva, és az aszkéta békéjét és nyugalmát megismerve rálépett a spirituális útra; az élők szenvedésének megszüntetésére módot keresni.

Három kíváncsiskodó európai, két nő és egy férfi, utazó ismerkedett éppen a Seorak-hegy varázslatos világával. Idősebbek voltak, akiknek arcára az évek már fölrajzolták a boldog, sikeres idők simasága mellé a négy bánat barázdáit is. Talán pont ezért igyekeztek megfejteni minden látvány titkát, a szimbólumok üzeneteit. A gigantikus méretű, 108 tonnás Tongil Début, a Buddhát ábrázoló szobrot fényképezték. A lenyűgöző Buddha ábrázolásról úgy vélekedtek, hogy az a végtelen nagyságú jóra való törekvést hívatott megmutatni. A fiatalabb nő, aki az utazásuk idejére már szerény ismerettel bírt a koreai nyelv, gondolkodás, életérzés, kultúra világáról, a lótusz jelentéséről is olvasott valamit. A lótusz tisztán, üdén, ragyogó szépségben emelkedik ki a tó sötét, iszapos mélyéből, ahogyan Buddha is nemes célokkal teli lelkével a tanulmányai, elmélkedései által emelkedett mindenek fölé. Jelképe a nemes léleknek. A szobor előtti térséget ünneplő gyerekcsoportok töltötték be, éppen fenséges lótuszvirágokat készítettek színezett papírszirmokból. Kezüket gondos tanítók irányították, ők is, az apróságok is figyelmüket és egész lényüket adták át a foglalatosságnak. Buddha pedig meditálva, átszellemült arccal ül alapzatán. Különös egy szobor ez. A megformált Buddha mintha elrévülő tekintetével is látná a templom ünnepi öltözetét, a szorgos gyermekkezeket, a kívánságokkal teleírt cserepeket, úgy tűnik, bár elméje messze jár mégis a valóságban is ott van. Az utazók számára úgy tűnt, talán üzenni szeretne.

A templom szakrális tere előtt tartott ünnepély a végéhez közeledett. A méltatások, köszönetnyilvánítások a szépen sorakozó sárga, piros, zöld, rózsaszín és kék lampionok alatt hangzottak el.

A három kíváncsiskodó európai a négy őrző szobrával megerősített kapuban ácsorgott, amikor az rendezvény befejeződött. Utat engedve a híveknek kihátráltak a templom előtti térségre. Most éppen kellemesen mosolygott a Nap. A három utazó fáradtan, de a hegyek és a templom áhítatával feltöltődve egy alacsonyabb kőfal szélére ült le megpihenni.

A kifelé törekvő emberek moraja a teret lassan betöltötte. Elsők között apró, sietős lépteivel a törékeny alkatú, hetvenes éveit taposó Kim úr igyekezett átszelni a térséget. Hagyományos, szürke öltözékében, ugyancsak szürke, ritkuló hajával akár észrevétlen is maradhatott volna, de átszellemült, boldog tekintetével pillanatokon belül magára vonta a figyelmet. Csupán páran vették körül, akik lelkes beszédét hallgatva buzgón bólogattak. A három európai nem értette a pergő beszédet, még az a nő sem, aki pár szót megtanult már ebből a kiegyensúlyozott dallamú nyelvből. Kim úr az ünnepi, lelkes hangulatában az elmélyült diskurzus ellenére is fölfigyelt a három utazóra, talán mert érzékelte, hogy beszédét a részükről is figyelem kíséri.

– Üdvözlöm Önöket! Jöjjenek, jöjjenek csak velünk! – hívogatta most széles karmozdulattal az európaiakat. – Most lesz az ebéd, amire minden kedves vendéget, látogatót szeretettel várunk. Nosza! – bátorította őket lelkesen.

A három turista egymásra nézve, a szavakat nem értve, de mégis engedelmesen követte a társaságot. Az ebédlőterem ajtajához érve a nyelvet tanuló, a koreai kultúrában jártasabb nő már megfejtette a hívás okát, és kapkodva magyarázta a társainak:

– Mit csináljunk, ez a kedves férfi enni hív bennünket. Elfogadjuk? Akkor ide le kell tenni a cipőnket, és hát ez valamennyi ideig biztosan tart. Mi legyen?

A társai határozottan tiltakoznak, a férfi még el is fordul egy kicsit, jelezve, hogy a meghívást nem kellene elfogadni. Ami igaz is volt, tekintve, hogy a szabad program vége felé közeledett az idő, a busz pedig elég távol parkolt.

– Köszönjük szépen! Sajnos nincs időnk, mennünk kell már – mondta kedves mosollyal, ám rossz kiejtéssel, pontatlanul a nő, mert hát ilyenkor, amikor váratlan helyzetben meg kell szólalni valamely idegen nyelven, az ember feje kicsit mindig összezavarodik.

Kim úr azonban nem fogadta el a választ, tovább erősködött, hogy lépjenek beljebb, egy kis ételt fogyasztani. Végül az ajtófélfánál álló, Kleopátra-frizurás, középkorú asszony is megszólalt, aki eddig némán követte a beszélgetést.

– Kim úr, mondja a hölgy, nincsen idejük. Engedje útjukra őket –fordul az apró emberhez picit megrovó hangon.

– No, jól van, de legalább várjanak egy pillanatot, hogy akkor átadhassunk egy kis csomagot. – törődött bele Kim úr az elutasításba.

Az asszony sietősen távozott, ám egy szempillantás múlva ott volt ismét, egy-egy kis tasakot nyújtva át a kirándulóknak.

Azok hárman mind más nyelven köszönték meg az ajándékot, és az, amelyik tolmácsolt, kissé meg is hajtotta a fejét, ahogyan illik. A búcsú gyors volt, és a tolmácsoló nő arcára volt írva, hogy a helyzetet kellemetlenek találta. Később a maga számára meg is fogalmazta, mi volt az, amit alapvetően önmagán kifogásolt; a háláját, a tiszteletét, a megbecsülését nem tudta olyan szinten kifejezni, ahogyan ez a két koreai ember megérdemelte volna.

 

A felhők megint összeszaladtak, és már el sem szakadtak egymástól, nem engedték, hogy a fény a játékát folytathassa. Az eső pár perc elteltével eleredt, nagy cseppekben, hullott, amelyek lassan egymásba fonódtak, langyosan, lágyan mosva az utak porát, a kirándulók arcának verejtékét. Az autóbusz kigördült a parkolóból, mintha a tavaszi zápor frissítette volna föl, könnyedén szaladt lefelé, egyre távolabb a hegy érzékeny szívétől. A busz, nyilván, mint eszköz, gép, észre sem vette, hogy nem csak a szélvédő tisztult meg, hanem, mintha Buddha küldte volna az emberek elméjét is leöblítette. Ahogyan a szellemükre tapadt piszok eltűnt, kiviláglott Buddha üzenete. Kim úr adta át azt pár falat étel formájában.

 

Salgótarján, 2025. április 20.