Macs-kalandok és nagy kalandok

I.

A tavasz hangjai

 

Áldott szép, tavasz reggeli napsütés volt. Az osztályterem csillogott-villogott a fényben. Borika néni már szombaton végzett a húsvéti nagytakarítással, az utolsó kilincs is ragyogott. A tanterem ablakai nyitva álltak. A frissen mosott függönyök üde illata keveredett a szántás frissföld-párájával és azzal a jellegzetes iskolai levegővel, amit Kovách Zsófi csak krétaszagnak nevezett. Stolnabánya általános iskolájának hatodik osztálya zsongott. Valahogy ezen a napon minden gyerek úgy érezte, az első tízperces szünetet utolsó pillanatig ki kell használnia. Egymás szavába vágva szövögették a terveket. Tavasszal nem csak a kiserdő fái öltözködnek zsenge levelekbe, nem csupán az ibolya dugja elő lila fejét a Rakovina-pataknál. Ilyenkor egyszerre a tizenkét évesek kobakja is megtelik mindenféle gondolattal. Belefészkel az újjászületés a tanterem levegőjébe, tanyát ver a tettvágy a szívekben. Egy ilyen nap különösen alkalmas arra, hogy a kósza gondolatok haditervekké váljanak, főleg így a húsvéti szünet közeledtével. És a barátok, barátnők nem engedtek egyetlen ötletet sem elszállni, kimondták azokat, és máris mindet a tavaszi szünetben megvalósítandók listájára vették. Olyan volt a hangulat, mintha a nebulók egytől egyig eltökélték volna, a hajnali madárcsicsergést ők maguk folytatják ezen a reggelen, abba nem hagyják, bármi történjék is.

Csak Kovách Zsófi húzódott félre. Vágyakozva nézett kifelé, szeretett volna a fagyal bokorban fészkelő feketerigó lenni, élvezni a szabad levegőt, a tavasz melegét, a kert nyugalmát. Időnként a gondolatai az első órán jártak, és leginkább a röpdolgozaton, amit mértékegység váltásból íratott Zsuzsa néni.

Zsófi tisztában volt azzal, hogy ez bizony meglehetősen gyengén sikerült, s ebből baj lehet. Zsuzsa néni még kioszthatja azt a dolgozatot, mivel lesz a héten négy napja is a javításra. És neki sajnos ennyi idő bőven elegendő. Szerdán, csütörtökön meg pénteken is lesz matek óra, ó, jaj! Apa azt mondta, ha a héten nem lesz rossz jegye, vasárnap elmehet a moziba. Victor Hugo regényéből készült filmet, a Nyomorultakat adják majd, két részben. Apa mesélte, hogy Victor Hugo nagyon szerette a magyarokat, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a szívügye volt a nagy írónak. Szóval nem lenne jó kihagyni azt a mozit! Hát, ha ez a dolgozat kiosztásra kerül, úgy lehet, az ő terveinek annyi. Nemhogy filmnézés, nyugalmas, lustálkodós hétvége sem lesz!

A hetes az ablakokat zárta, az utolsót készült éppen becsukni. Zsófi gyorsan még egy mélyet szippantott a levegőből, hogy búcsút vegyen a beáramló tavaszi szellőtől. Kati tanár néni ebben a pillanatban lépett be a terembe. Elkezdődött a nyelvtan óra. Zsófi kedvelte a nyelvtant, csak valahogy ma nem esett jól a figyelés. Ma igazából semmi sem esett jól, ami a kötöttség érzetét keltette benne. Még tíz perc sem telt el, amikor a gondolatai már máshol jártak. A tekintete elkalandozott, lélekben már egyáltalán nem volt ott a tanórán. Az volt a szerencséje, hogy a tavaszi lágy meleg a többieket is elbódította kicsit, jó páran pislogtak álmosan. Kati néni érzékelve a figyelem lanyhulását, hogy felfrissítse az álmatag társaságot a Zsófi melletti ablakhoz lépett és kinyitotta a billenő szárnyat, majd visszafordulva a táblához folytatta a magyarázatot.

– Akkor ismételjünk egy kicsit. A teljes hasonulást tehát írásban is jelöljük. Ilyen példának okáért, amikor a mássalhangzóval végződő szóhoz -val, -vel toldalék kapcsolódik. Asztallal, székkel, így mondjuk és így is írjuk. A szótő utolsó hangja az „l”, illetve a „k”. A -val és a -vel toldalék ehhez hasonul, és lesz belőlük -lal és -lel. Tudnátok-e még példákat hozni nekem? – tette fel a kérdést.

Bár a tőle telhető legnagyobb hangerővel kérdezett, elnyomta azt a bezúduló zaj, amit az osztály bohócának, Bélusnak az édesapja által vezetett traktor keltett. Amíg a jármű elhaladt, minden szem az ablakokra tapadt. Amikor végre elcsendesedett az utca zaja, a társaság kicsit élénkebb lett, Kati néni is fellélegzett, remélte, hogy végre valahára együttműködőbb lesz a csapat. A nyitott ablakszemhez Zsófi ült a legközelebb. Ő a haját mutatóujjával szórakozottan tekergetve továbbra is kifelé figyelgetett. A traktor elvonulását követően a verebek csetepatéját, az út túlsó oldalán lakó Böske néni tyúkjainak kárálását fülelte. A szárnyasok valami finom falaton vitáztak. A verebek egy, az árokparton előző nap elpottyantott kiflivégen osztozkodtak, a tyúkok gilisztát találtak a frissen felásott kertben. A falat mind a két esetben több volt, mint ami egy-egy szárnyas jószágnak elég, de kevesebb, mint ahány éhes csőr kinyílt rá. Ebből adódott a vita mind a két társaság esetében.

Aztán Zsófi egy cérnahangot vélt a verébcsiripelés és a tyúkok kárálása között hallani. Igen, ez valami újdonság volt. Nem álmodta, valóban létezett. Észre kellett vennie, mert olyasmi volt, ami sehogyan sem illett a képbe. Olyan, mintha távolból csecsemő sírdogálását hozná a szél, de mégis, valahogy nagyon közelinek hatott. Zsófit a dolog egyre jobban izgatta. Mellette Lukács Viola ült, az osztályelső. Zsófi oldalba bökte Violát, aki először morcosan tekintett rá, mert természetesen – bár idő közben a nebulók lelkesedése ismét alábbhagyott – Viola továbbra is lelkesen követte Kati tanár néni magyarázatát. Hát, ja. Ő volt a kitűnő. Végül Viola is meghallotta a hangocskát. Most már ketten füleltek. Egyre türelmetlenebbül várták az óra végét jelző csengőszót. Még három perc! Még kettő! Végre!

A két lány Kati tanár néni búcsúzkodása meg a lecke feladása alatt izgett-mozgott, alig bírt magával. Már fel is pattantak, és szinte taszigálták egymást a nagy igyekezetben, hogy mielőbb az iskola előtti díszkertbe érjenek. A hosszúra nyúlt, szemfüles Nyári Lujzinak fel is tűnt, ahogy loholás közben a folyosón csak úgy a padlóra a falhoz pottyantja Zsófi a táskáját, szatyrát.

– Hé, lányok! Zsófi! Viola! Hahó! Lukács Viola! Hova rohantok úgy? Az öltöző még teli lesz, nem jut egy fikarcnyi hely sem, míg a hatodikosok el nem készülnek! Amúgy a tesis cuccotokat, meg a táskátokat nem is viszitek? – kiáltott utánuk, miközben hosszú varkocsát szokása szerint hátradobva igyekezett nagyobb nyomatékot adni amúgy is számonkérő hangjának.

– Addig, míg elkészülnek, megnézzük, mi nyafkurászik a kertben! – válaszolt vissza Zsófi. – Elvégre most nagyszünet van, elég lesz az időnk!

– A táska pedig megvár itt, az ajtó mellett – toldotta meg Viola a tájékoztatást, miközben a Zsófi holmija mellé csapta a sajátját.

Ezekre a szavakra többen feléjük fordultak, persze főleg a lányok. A csapóajtóhoz érve már Lujza és a halk szavú, törékeny Varga Juditka is ott tolongott. Egymást tromfolva találgattak, mi lehet az, amit Zsófi hallott. Hogy a hang gazdája kicsoda, micsoda, elképzelni sem tudták. Bár Varga Juditka óvatosan megpendítette, hogy talán cica, de Nyári Lujza menten lehurrogta:

– Ugyan már, ez nem nyávogás volt, Zsófi egyértelműen megmondta, nyafogást hallott – okoskodott.

Végre kiértek az előkertbe. Azonmód nekiláttak a keresésnek. Hajladoztak, botladoztak, kukucskáltak. A rózsabokor egyre-másra beleakaszkodott erős tüskéivel a ruhájukba, de az ezüstfenyő szúrós levelei is keresztüldöftek pulóveren, blúzon. Meg is állapította valamelyik, hogy ezért hívják ezt tűlevélnek, hogy az a bánatos bakkecske rágná le tövig! Addig-meddig kerestek, míg – úgy jó öt perc elteltével – végül Viola felkiáltott.

– Lányok! Ide gyertek! Valami motoszkálást hallok! – kiáltott fel izgatott hangon, és közben a csapadékgyűjtő árok fölötti rácsára mutatott.

A lányok a rács köré gyűltek, mind látni szerették volna a valamit. A homályban apró, sötét dolog elmosódott körvonalait lehetett kivenni. Most megint jött a hang. Igen, egyértelmű volt, hogy onnan jön, a mélyből.

– Mondom én, hogy kiscica! – vágta oda Juditka tőle szokatlanul nagy határozottsággal az igazát.

Valóban cica volt, látta már mindenki. Ki kell menteni őt, nem vitás. A lányok minden erejüket beleadták, de a rács meg sem mozdult. Igaz, ami igaz, nem is nagyon tudták, hogy melyik rudat ragadják meg, s merre húzzák a nehéz védőrácsot. Az bizony ősz közepétől meg nem lett mozdítva. Minden évben így ment ez, az őszi eső, az olvadó hó rengeteg hordalékot mosott be, az akna tavaszra feltöltődött, a letört ágak, száraz levelek mellé jócskán került a kerti utacska vörös salakjából és az ágyások talajából is, és persze, a rendszer mindig eldugult. Aztán a tavaszi udvartakarítás során József bácsi, a gondnok felnyitotta a rácsot, az erősebb, idősebb, ám a hely szűkös volta miatt soványabb diákok pedig lelkesen bemásztak a hordalékot kikotorni onnan. A lányok sohasem értették, miért olyan büszkék a nagyfiúk, ha ezt a feladatot megkapják? Őszidőre persze megint ugyanott tartott minden, mert a nyári viharok és zivatarok is ugyanúgy tették a dolgukat, emelték az új torlaszt. József bácsi pedig időről-időre egész litániát mondott a felelőtlen magasságos szervekről, akik nincsenek tisztában azzal, hogy a fél munka nem kész munka. Merthogy egy szélesebb csapadék elvezető csatorna – ami valamiért nem valósult meg – minden bajra gyógyír lett volna. József bácsi jóvoltásból tudta ezt elsőstől nyolcadikosig az összes diák, az összes nevelő, a takarító nénik, konyhás nénik, de talán még a postás Jucika néni is!

Most azonban ez volt a kiscica szerencséje. Mert ott, ahol az ereszcsatorna véget ért, a rács meg elkezdődött, kissé szélesre sikeredett a köz, bepottyant ugyan, de nem esett túl nagyot, mi több, puhára érkezett, és a rendes tavaszi dugulás miatt nem forgott fenn az a veszély sem, hogy akaratlanul is a csatornarendszerbe kerül, mert az már minden mással színig volt.

Látta a cicus, hogy némileg szorult helyzetben van, az elvezetőből kimászni nem tud, de mert nagy baja nem esett, hát csak amolyan apró méltatlankodásnak érezte helyét.

– Halihó! Kicsit hűvös van itt lent! Hé, skacok! – nyafizta a maszatka, bár nyilván, senki sem értette a „szavát”.

A cicus egyéb iránt az iskolától vagy öt házzal feljebb lakó Gubicsekék öreg anyamacskájának, Cirmosnak a fiacskája volt. Az anyacica párszor átélte, hogy fialás után nyomtalanul eltűntek a kicsinyei. Gubicsek bácsi elég mogorva, barátságtalan ember volt világ életében, az állatokat pedig különösen nehezen tűrte maga körül. Mindig hangoztatta, hogy egy házhoz egy macska is sok, tett is róla, hogy ne legyen több. Az utóbbi időkben aztán Cirmos cselhez folyamodott. Igazán jó eldugott zugot talált az iskolához két házzal közelebb, Emília óvó néni portáján, a farakás alatt. Vagy három éven át, amikor a fialás ideje eljött, oda bújt egy kis kotorékba. Csakhogy a fa elfogyott a múlt évben, és a pótlása már nem történt meg, mert óvó néniék a gázt beköttették. Idén nem csak a biztos zug hiányzott, valahogyan a kölykök is elég korán jöttek, még igencsak fagyogatott hajnalonként, mikor már helyet kellett keresnie a Cirmosnak. Az óvó néniék fészere melegnek, és nyugodt zugnak ígérkezett, de – mert jóval közelebb volt a lakóházhoz – a téli nyugalom után következő tavaszi jövés-menést az anyamacska már túl gyakorinak ítélte; a pár hetes kölykeinek nagyobb biztonságot szeretett volna nyújtani. Talált is az iskolán túl lévő üres telken egy rozzant kukoricagórét, ami alkalmasnak látszott. Szájával óvatosan felemelve, egyenként szállította a kicsinykéket. Amíg a Cirmos a fészer és a góré nyújtotta menedék között ingázott, ez a kis kíváncsi elkóborolt. Nem telt bele sok idő, és már az iskola udvarán tipegett a négy parányi lábacska. A hajnali futó záportól nedves rácson ügyetlenkedve megcsúszott, és egy pillanat alatt bent is volt a kelepcében. És innentől élete története némileg összefonódott a hatodikos diákokéval.

 

II.

Életmentők

 

A cica csapdába esésének előzményeiről és részleteiről a lányok mit sem tudtak, azonban most nagy tanácstalanságban voltak. Az idő telt, az órára jelzőt csöngettek. A csengő hangjára rémülten kapták föl a fejüket. Nincs mit tenni, irány befelé! A holmijukat néhányan úgy mentették ki a magyar nyelvi szaktanteremből, hogy az őket követő osztály ott toporgott már az ajtóban. Mire mindahányan átöltöztek és besomfordáltak a tornaórára, jócskán becsöngetés után járt az idő.

Mindebből a cica csak annyit vett észre, hogy maradt a hűvösön, pedig már minden korhadt falevelet végigszagolt, és nagyon ki szeretne jutni, hogy világjáró útját folytathassa.

– Gyerekek! Halló! Lányok! Akkor most ki vesz ki engem innen? Hé! Hol van mindenki? És egyébként is éhes vagyok! Hol a mamám? – nyávogta egyre kétségbeesettebben a világba.

A lányok nagy szerencséjére Mária néni az osztály fiaival beszélte át a vasárnapi atlétika verseny részleteit, a tornasor még nem állt össze. Igaz, hogy tanító néni belemerült a diskurzusba, és nem tűnt föl számára a késés, de az időben érkező, teremben lődörgő lányok annál inkább felfigyeltek. Sőt, már igencsak várták őket, melyik milyen érzelemmel. Aki őszintén békepárti volt, Ambrus Marika, aggodalommal, egyesek pedig meg kíváncsian várva, hogy mit kapnak a késők. Legalább egy nagy letolás járna nekik, vagy még inkább egy szaktanári figyelmeztetés! Hát igen, van olyan, aki mindig tud a más bajának örülni. Még szerencse, hogy a legtöbb gyáva volt ahhoz, hogy bemártsa a társait. Marika hűen önmagához, érezve a robbanni készülő bomba jelenlétét, egyetlen kérdéssel minden kétkedést elvágott.

– Sikerrel jártatok József bácsinál? Segítségetekre volt? – A kérdés úgy hangzott el, hogy a kedélyeket megnyugtatandó a közelben állók meghallják, de tanár néninek ne tűnjön fel. Így, gondnok bácsi nevének említésével a távollét már hivatalosabbnak látszott. Szerencsére azt senki sem tudta, hogy József bácsi a városban van a délelőtt. Ha az iskolában tartózkodik, lett volna amúgy haddelhadd, ő ugyanis nem nagyon kedvelt az első díszkertben „ólálkodó” diákokat.

A válasz sem zavarta meg ezt a képet, a mentőcsapat tagjai nem cáfolták a dolgot, inkább igyekeztek a cicára terelni a szó. Az meg nyilvánvaló, hogy milyen fontos egy ilyen mentőexpedíció. Végül abban maradtak, hogy a fiúk közreműködése nélkül nem tudnak mit tenni, de hát valahogy meg kell győzni néhányukat, hogy legkésőbb a tanítás végeztével segítsenek a mentésben. A lánykák eleinte félénken, később egyre bátrabban, majd szinte egymást túlkiabálva győzködték, kérlelték szünetekben a fiúkat, hogy mielőbb segítsenek. A mentőhadjárat számos előnyét felsorolták. A minap történteket is, amikor négy fiatalúr összeveszett, mi több: összeverekedett, és bizony a házirend ilyetén megsértésének eredményeképp osztályfőnöki intő került mind a négyük ellenőrzőjébe. Komoly érvnek szánták, hogy egy ilyen jótett milyen szépen kiigazítja azt a görbét egyenesre! Ígérték, hogy másnap a zsebpénzük terhére megvendégelik őket csokival, cukorkával. Na meg, hogy a tanév végéig egy alkalommal mindegyik számíthat a lányok segítségére, pontosabban egy kis falazásra. Végül ilyen és hasonló ígéretek négy fiú szívét is meglágyították. Érdemes a nevüket észbe vésni, mert történetünk során fontos szerepük lesz még. Juhász Bálint, Balogh Misi, Gáspár Jóska és Vadasi Karesz jelentkezett a feladatra, persze saját feltételeket szabva. Az utolsó óraközi szünetben végre megköttetett az üzlet. A fiúk fejenként egy-egy csomag francia drazsét és két-két lekváros táskát éreztek elegendő fizetségnek, illetve a lányoknak a nyári szünetig kellett vállalniuk azt, hogy minden esetben, ha a fiúk valami galibába kerülnek, nincs árulkodás, hanem segítő jobbot nyújtanak. Egy szó, mint száz, nem kis ára lett a cica életének.

Amúgy persze, az idő ólomlábakon járt. Minden tízperces szünetben kiszaladtak páran az épület elé, hogy ellenőrizzék a kis jószágot. Füleltek, szólítgatták, biztatgatták. Végre elérkezett az idő, a várva várt utolsó órának is vége lett, és a mentőexpedíció elstartolt. Vita támadt abból, kell-e József bácsi felügyelete, de végül nem volt a bejárat melletti szobácskájában az öreg gondnok, és így gyorsan le is beszélték magukat a felnőtt segítség kéréséről.

Innen az útjuk egyenesen a kiscica börtönéhez vezetett. Az elfolyó rácsának egyik oldalán felsorakoztak a fiúk, és egy: „Hóóóó-rukk!” kiáltásra egyszerre megemelték azt, majd maguk felé húzták, és a földre helyezték. A kis gombszemű, rémült állatkát Lujza emelte ki, ő volt a legvékonyabb és egyben a legmagasabb is, nem véletlenül csúfolták nyakiglábnak meg colosnak. Egyszóval nem okozott számára gondot a keskeny nyílásba be- és onnan kimászni. A lányok a kis állatka bundáját nagy igyekezettel takarították le a falevelektől, fűszálaktól, kosztól-piszoktól. A cica kerekre nyílt szemmel tátogatta a szájacskáját, nyávogni próbált, de bizony most is csak a szinte elhaló nyafogás jött elő a torkából. Az viszont egyre nyilvánvalóbb volt, hogy minden porcikája fekete, mint az ében, és csak pár hetes lehet. A babaszőre a futó tisztogatást követően is még csomókban, összevissza állt. A kicsike soványkának tűnt, nyilvánvaló volt, hogy a kiadós fürdés mellé elkelne mihamarabb a tejecske! Mindezek ellenére elégedett nyögdécseléssel vette tudomásul, hogy végre valahára melengeti a Nap ragyogó sugáröleléssel, és gondoskodó kezek cirógatják.

– Mmm, ez jólesik! Csak tisztogassatok, mint ahogy a mami szokta! És jöhetne egy kis szopizás is – nyafizta.

– Majd otthon megoldom. Megfürdetem és meg is etetem – jelentette ki Viola, mintha értené, amit a kis állat mond.

– No de én vettem őt ki, én mentettem meg! A kismacska nekem jár! – tiltakozott Lujza. – És különben is, te biztosan azt sem tudod, hogy egy ilyen parányi cica mit eszik! És nem is lehet akármiben fürdetni! – háborgott hajfonatát jobb kezével dühödten hátravágva.

– De én találtam meg! Az a természetes, hogy az enyém, a megtalálóé! – reklamált Viola, és most már olyan vehemens volt, nyomát sem lehetett látni annak a pipiskedő eleganciának, ami egyébként jellemezte őt.

Juditka halkan megszólalt:

– No de lányok! Az a legfontosabb, hogy a cicának hosszú éveken át állandó, pici korában szinte folyamatos gondoskodásra van szüksége. És persze olyan családra, ahol szeretettel fogadja mindenki. Olyan valaki vigye haza, aki mindezt meg tudja oldani – vetette óvatosan közbe.

A lányok oda sem bagóztak, meg sem hallották ezeket az érveket. A vita egyre hevesebb lett, mindeközben a cicával csak Zsófi és Marika foglalkozott, nyugtatgatták, becézgették a kis gombszeműt. A fiúk a rácsot ügyeskedték vissza, ami nem ment egykönnyen. Lujza a helyzete megerősítése érdekében nagy hangon folytatta, és most kissé meggondolatlan érvet hozott fel az igaza alátámasztására:

– Akkor meg, ha te találtad meg, és az fontosabb, mint az, hogy én emeltem ki onnan – és dühösen mutatott a csatorna összefolyó irányába – vedd figyelembe azt is, hogy Zsófi hallotta meg, az ő szemfülessége nélkül itt pusztult volna!

Zsófi a neve hallatán felkapta a fejét. Megszólítva érezte magát, és válaszolni szeretett volna. Azonban – mint tudjuk – ezen a napon a figyelmével volt némi gond, most sem igazán tudta, mi történik körülötte, így kissé találomra vetette közbe:

– Igen, akkor hangosabban nyafizott, mikor magyar órán ültünk – mondta.

Közben a rács is a helyére került, és így a fiúk is belefolytak az értekezésbe.

– Mi megdolgoztunk ezért a kis nyamvadté’, úgyhogy ti ne vitázzatok, hanem gyorsan rakjátok össze a pénzeteket, és reggel az ígért lekváros táskával meg franciadrazséval gyöjjetek, vagy megemlítjük a késés dógot igazgató néninek! – emlékeztette őket Gáspár Jóska a vállalásukra, mert ugye az üzlet, az üzlet.

Misi csípőre tett kézzel állt be a lányok karéjába. Misi volt az, aki a hetedikesekben is tiszteletet ébresztett, a termete magas és erőteljes volt, és ő volt az osztály legsikeresebb sportolója. Míg a többi srác csak a helyi focicsapatba járogatott a bőrt rúgni, ő hetente három délután is a városban volt bokszedzésen. Egy szó, mint száz, nem csak erős volt, értett is a bunyóhoz. A lányok is tisztelték, emlékeztek még rá, milyen volt, amikor elsőben, másodikban kisebb vitákban azé lett az igazság, akinek a kedvéért Misi egy-egy copfot megrángatott. Bár ettől már nem kellett tartaniuk, de a mokány, ám kistermetű, kefehajú Jóska szavának kellő nyomatékot adott Misi fellépése.

Marika, a békebíró határozottan és kedvesen terelte a társalgást tovább, mi több, osztálytársai a monológját félbe sem tudták szakítani:

– Lányok, a pénzt reggel hozzátok a kenyérbolthoz negyed nyolcra. Ott meg tudjuk venni a lekváros táskát meg a francia drazsét is. A cicának valóban az határozta meg a sorsát, az lett a szerencséje, hogy Zsófi füle olyan jó volt, igazat adok Lujzának. De mindenki, aki itt van, dicséretesen viselkedett, és ebből semmi, de semmi baja nem származhat senkinek, hiszen együtt, közös erővel egy kis életet mentettünk meg! És gyerekek, olyan jó érzés, hogy ilyen szépen, együttműködve is tudunk viselkedni. Örüljünk, hogy nincs is igaza Kati tanár néninek, amikor letol bennünket széthúzás miatt. Hogy tudunk mi ilyenek is lenni, összetartók. Szóval ne rontsuk el, ami jó! – zárta komolykodó tekintettel ezt a kis litániát.

A mindig bölcs, meleg tekintetű Marika szavai elérték a kívánt hatást, a kedélyek lecsillapodtak, és követve őt egyre többen mondogatták, hogy persze, a cica az életét Zsófinak köszönheti, őt illeti meg. Lujza meggondolatlanul kiejtett, de sok igazsággal bíró érvelése ide vezetett, következményei a cicára, Zsófira, meg még pár osztálytársra nézve is jelentősek lettek.

Legelső következmény az volt, hogy a cica Zsófi táskájában elindult egy új élet felé.

– Na, mi ez a szűk hely már megint? – méltatlankodott egy picit, de ez már nem egy komoly kétségbeesés hangja volt, mint korábban, odalent a csatornában.

Zsófi a helyzetnek örült is meg nem is, mert érezte, hogy lesz még ebből a családban nézeteltérés. Nem volt az teljesen véletlen, hogy magától nem jelentkezett a cicáért, de az sem volt ok nélkül való, hogy végül elvállalta a kis jószágot, hiszen pindurka ovis kora óta erre vágyott. A kismacska új gazdija tépelődéséből semmit sem észlelt. Ő ekkor már csak azt élvezte, hogy csend, meleg, biztonságos sötét veszi körül, és kezdett bízni egy jobb jövőben.

 

III.

Cica a háznál

 

A kicsi cica nem sokáig élvezhette a nyugalmat, amit egy iskolatáska nyújthat egy napos tavaszi délutánon. Zsófi pár perc séta után hazaért. Szívszorongva nyitotta a kerti kaput. A ház mögé vezető járdán igyekezett halkan lépni, csendben osonni. A régi ól a ház mögött áll, az lesz a legjobb hely a cicának. Ott senki sem fogja megzavarni. Az ólnak lakója hosszú ideje nem volt már, lomok tárolására szolgált. Zsófi próbált észrevétlen maradni. Bízott benne, hogy nagymama szunyókál, mint szokott délutánonként, és nem figyel föl a járkálásra. Az amúgy meleg lelkű nagymama ugyanis tiltakozott minden kutya vagy macska befogadási terv ellen.

– Míg én élek, ide állat több nem jön! – mondogatta.

Ennek az elhatározásnak az volt az eredendő oka, hogy valaha volt egy csodálatosan szép és roppant értelmes, szeretni való kutyája. Egy hatalmas kuvasz. Tisza volt a jószág neve. Mire középkorúvá lett, valami nagyon súlyos betegség érte, amiből nem tudta senki emberfia kigyógyítani. Tisza már réges-rég az örök vadászmezőkön hajkurássza a prédát, de nagymama nem felejti a bánatot, ami a kedvence távozásával érte. Zsófi titkon abban reménykedett, hogy egy cicát, ha az már jelen van, odaszokott a házhoz, nagymama talán elfogad. Elvégre ez a jószág nyávogni fog, nem ugatni. De a siker eléréséhez idő kell. Ha baj nélkül eljönne a hétfő, az nagyon jó lenne. A matek dolgozat kiosztásának réme beárnyékolta a soványka remény képét. A dolgozat, ha terítékre kerül itthon, biztosan ugrik az a vasárnapi mozi is, meg a cicus sem maradhat. Akkor aztán szégyent vall a társai előtt. Már hallja is Viola hangját, ahogy gúnyosan, hetykén odavágja hozzá:

– Na, mi van? Ezért volt a nagy hiszti meg felhajtás?

Pedig Zsófi a cica megmentésén minden egyéb szándék nélkül munkálkodott, nem is remélte, hogy a végén nála maradhat a kis jószág. Mi több, annyira elvarázsolta a lelkét a cicamentés, hogy szinte fel sem fogta, Marikának köszönheti újsütetű, négylábú tulajdonát.

Ó, ha a dolgozat nem volna mégsem annyira gyalázatos, mint gondolja! Vagy ha Zsuzsa tanár néni nem igyekezne nagyon a javítással! Hát még, ha addig besikerülne valami jó jegy, netán kettő, amelyek a gyengécske matek röpdogát ellensúlyoznák! Akkor lehetne csak igazán elkezdeni a puhítást!

– Csak az ólajtó nehogy becsapódjon! – fohászkodott. – Mert az akkorát döng, még a hetedik utcában is felriadnak rá a kutyák!

Az ól ajtaját rúgó húzta be. Ez egykoron nagyapa találmánya volt. Korábban a szél gyakran kivágta az ajtót, és folyton nyikorgott a vasa, hiába kenték. Nagyapa a rúgós megoldást jól kifundálta a baj orvoslására, az rendben lett volna, csak éppen kutya füle volt a mennydörgés ahhoz a hanghoz képest, ami az ajtó becsapódásával járt, olyan erős rúgót sikeredett kerítenie. Egyszóval vagy kitámasztania kellett az ajtót, vagy pedig nagyon lassan beengednie annak, aki csendben akart ott valami munkát végezni.

Minden sikerült. Bent voltak a félhomályban, biztonságban. Zsófi előhúzott egy fa almásládát. Akadt egy rossz kabát is, azzal kibélelte. Betette a kicsikét a ládába, simogatta, biztatgatta, hogy hamarosan jut majd enni is.

– No, de mikor? Már nagyon-nagyon-nagyon üres a pocakom – fészkelődött türelmetlenkedve a cica.

– Hamarosan itt leszek, kiscicám – zárta le ezt a beszélgetést Zsófi, és a beszélgetéssel együtt a láda is lezárásra került.

Zsófi talált két rossz fiókaljat, az egyik alkalmasnak látszott a célra, azt hamarjában a ládára helyezte. A tetejére egy rozzant vödröt is rakott a biztonság kedvéért, mert ha kijut onnan a kis jószág, és bemászik valami zugba, akár még be is szorulhat! Gondolni is rossz rá, mi minden baj történhet vele!

Ezek után kicsit megnyugodva a ház felé vette az útját. Szerencsére nagymamának nem tűnt föl ez a kis kitérő. Zsófi tettetett vidámsággal köszönt neki. Gondosan elrendezte a motyóját, aztán a spájzba lépett. Kicsent egy darabka parizert, meg egy üres befőttesüvegbe kevés tejet is kiöntött, sőt, - mert hallott arról, hogy a tehéntej nem a cicáknak való, fel kell vizezni azt – még kis csapvizet is csurrantott hozzá. Kellene valami tálka is, ami alkalmas az etetésre, de hol lelhet fel ilyesmit feltűnés nélkül? Zsófi húzta kifelé a csíkot, mert érezte már nagymama fürkésző tekintetét.

– Kicsit szellőztetem a fejemet a kertben, nagymama! Ma nagyon fárasztó napom volt – szólt vissza az ajtóból.

Szerencsére nagymama figyelmét könnyű volt elaltatni, és némi tétovázás után jött is az ötlet, hol keresgéljen. Hamarosan a lépcső alatti kispincében matatott már. Itt voltak a kiérdemesült virágcserép alátétek, ezek között talált megfelelő kistálat. Még szerencse, hogy nagymama ilyen precíz, és mindent rendezetten, megtisztogatva tesz el.

A cicus végre valahára megkapta az ellátmányt. Kicsit félve és óvatoskodva közelítette a tálkát, aztán belenyalintott a tejecskébe, és hamarosan vidám lefetyelés hangja hallatszott. A parizer szelet is rendben sorra került.

– Ezt már szeretem! – szuszogta a csöppség elégedetten.

Zsófi megnyugodva tért vissza a házba. Nekifogott a leckének, de nagyon nehezen tudott összpontosítani. Mindent beleadott, hogy mielőbb a tanulás végére érjen. Szépen kinyitogatta a tankönyveket, sorba szedte a memoritereket és írnivalókat. Azzal biztatta magát, hogy ha igyekszik, ötig mindennel végezni fog, és akkor még a szülei hazaérkezése előtt kiosonhat a cicához. Jó óra múlva engedélyezett egy pici szünetet. A tekintete a naptárra tévedt. Ma van március 31. Ákos, Benjámin és Benő napja. Benő. Ez pont jó név egy huncut, bokszos képű kiscicának! Benő, Benő, Benő, Benőke! Igen, ez lesz az! A megtalálása napja a neve napja is. Benő cica.

Az este csendben telt el, anya és apa olyan fáradtak voltak, hogy fel sem tűnt a számukra Zsófi feszült fészkelődése. Végül a szülők elmélyedtek az esti tennivalókban, és nagymama is újfent elszunyókált, így harmadszor is sikerült kiosonnia kis védencéhez. Azonban másnap reggel sehogyan sem tudta meglátogatni Benőkét. A tanítás alatt végig ezen rágódott. Nem lett volna baj, ha édesanyjának nem jut az eszébe az a vásárlás. Hogy Zsófi menjen el a kisboltba tejért, szalámiért, meg, ha már ott van, vegyen egy csomag vajat, mert nagymama az ebédre készülő nudlihoz a morzsát abban szeretné pirítani. Zsófi győzködte anyát, hogy van itthon elegendő tej, a szalámi ráér délután, és hogy nagymama olajban még finomabbra tudja a morzsát pirítani. Anya nem engedett. Végül elrohant Zsófi, de hiába tette meg futva az utat oda is, vissza is, a kis Benőkének már nem volt módja becsempészni az ólba a reggelit, hiszen előtte volt még a pékség előtti, lekvárostáska ügyben megbeszélt találkozó.

Persze a lányok a suliban kérdezgették a cicáról. Zsófi büszkén mesélte el, milyen jó kis fészket tudott kialakítani, és hogy hogyan nevezte el. A névválasztás osztatlan sikert aratott. Amikor a cica otthoni fogadtatásának kérdése is szóba került, felületes, kitérő választ adott.

– Ó, hát nem volt idejük foglalkozni a témával – vetette oda kissé zavartan, és már el is fordult, hogy a történelem atlaszt és tankönyvet a padjára készítse.

Az idő nyugodtan telt, és egy pici sikerélmény is akadt, mert irodalom órán a Toldiból föladott versszakokat hibátlanul fel tudta mondani. Ezért ugyan nem járt jegy, de ha nem ment volna, az lehet, hogy egy egyest hozott volna a leckefüzetbe. Legalább a gondok nem tetéződtek.

Délben egy éhes kisfarkas várta őt az ólban. Szerencsére a következő napon minden rendben ment, Benőke megkapta az ellátmányt, és senkinek sem tűnt fel a családból, hogy új lakó érkezett a portára. Zsófi persze nem győzött takarítani a ládikában, mert ugye a jó étvágyú kiscica piszkított is eleget. Így jött el a péntek.

A péntekkel együtt elérkezett a matematika óra és – hiába minden fohász – sajnos a röpdolgozat kiosztása is. Zsófi félve vette át a piros tollal jócskán kidíszített lapot. A dolgozat végén hatalmas kettes éktelenkedett. Még fel sem fogta teljesen a látottakat, mikor Zsuzsa tanár néni nekiszegezte a költői kérdést:

– Zsófia! Te mit műveltél? Ideje volna komolyan venni a tanulást és gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! Ha már nem olyan fényesek a képességeid, ellensúlyozd több munka befektetésével! – Zsuzsa néni gúnyos hangon kiejtett szavai mélyen belemartak Zsófi szívébe.

A szeme megtelt könnyel, de a tekintete dacos volt. Tudta ő a matekot, a gyakorlás is rendszeres volt, de akkor, mikor a röpdolgozatot írták, tényleg semmi, de semmi nem jutott az eszébe. Valamiért ezeket a fránya mértékegységeket, pontosabban a mértékváltást mindig elfelejtette, hogyan is van. Újra és újra el kellett sajátítania. A megelőző napon eszébe sem volt, hogy a röpdolgozat esedékes lehet, és hogy éppen ezt gyakorolgassa, az meg végképp fel sem merült benne. Akármennyire is a maga eredménye, vagy inkább eredménytelensége tükröződött az érdemjegyben, mégis igazságtalanságnak érezte a pellengérre állítást. Előtte abban a pillanatban az egész világ igazságtalannak tűnt. Zsófi leszegett fejjel hallgatott, szerencsére végre Zsuzsa néni figyelme elterelődött, mert a fiúk valamin hajba kaptak.

Azon a pénteken már semmi sem volt elég jó, elég öröm a számára, a történteket újra és újra elemezve mindvégig úgy értékelte, Zsuzsa tanár néni direkt leégette, és tanár néni miatt mindenki szemében leértékelődött. Viola tekintetét kifejezetten megvetőnek találta, és ez külön bántotta. Viola mindig is úgy kezelte őt, mint vetélytársát, így sohasem lehettek olyan igazi, jóban-rosszban barátnők. Zsófinak általában az volt az érzése, hogy padtársa presztízskérdést csinál abból, hogy tőle minden területen jobb eredményt hozzon. Zsófi pár dologban kétségkívül ügyetlenebb volt Violánál, de ez nem zavarta volna. Úgy gondolta – és édesanyjától is ezt tanulta – nem lehet mindenki mindenben tökéletes. Egyik ember ebben, másik abban jeleskedik. Mindenkiben van érték, és mindenkiben meg is kell találni azt. Édesapja, Gábor bácsi pedig mindig hozzátette: „És a jó lelkét lásd meg minden embertársadnak, kislányom! Ha azt megtalálod valakiben, akkor az értékét is megtaláltad!” Ennél fogva Zsófi már csak azt nem értette, hogy akkor miért csinál olyan nagy ügyet Viola mindabból, amiben amúgy meg nyilvánvalóan föléje tud kerekedni? Na de, a matek most akkor is a saját kudarca. Gyenge volt, amit fel tudott mutatni. Azt is tudta jól, hogy a matematika milyen fontos tantárgy. Ezért is bántották Zsuzsa tanár néni szavai. Mert volt bennük igazság, nem is kevés, hogy azért ezt jobban kellett volna tudnia, de valahol úgy látta Zsófi, mégsem voltak azok a kemény szavak teljesen igazak, hiszen megtanulta volna újra azt a sok vacak mértékegységet. De talán mindenekelőtt az volt a leginkább fájdalmas, hogy Zsuzsa tanár néni így kiemelte, és a hangos szidalom okán az egész osztály értesült a kudarcáról.

 

IV.

Gondterhes hétvége és keserves hétfő

 

Ahogyan aztán múlt az idő, picikét megnyugodott. Hazafelé ballagva a fejét Zsuzsa néni, az osztály, Viola fölénye és fölényessége helyett a következő napok várható történései töltötték meg. Mikor az ajtót nyitotta, már mindenféle rémes kép megfordult a fejében. A táskáját csak a sarokba lökte, és durcás képet vágva beletemetkezett a könyvébe.

– Ott a végére legalább minden jóra fordul – morogta magában.

Nagymama nagyot hallott, ezért visszakérdezett:

– Zsófikám, nem értettem. Kirner Nóra mire mordul?

– Semmi, nagyi, semmi! Kirner Nóra a nyolcadikba jár, nem tárgyal ilyen taknyosokkal, mint én! – felelte, és nagyon örült, hogy a nagymama nem ütközött meg a kissé pimasz hangú válaszon, sőt, egészen jól elterelődött a szó az amúgy esedékes témáról. Ilyenkor jött volna ugyanis a szokásos: „Mi volt ma az iskolában? Van-e ötös az ellenőrzőben?”

– Jaj, édesem, majd meglátod, hogy jól kijöttök ti, ha nagyocskák lesztek! Jó kislány a Nórika, mindig olyan illedelmes – biztatgatta nagymama.

Zsófi úgy gondolta, ráhagyja a dolgot. A véleménye szöges ellentéte volt a nagymamáénak. Hallotta ő vihorászni a szomszédban lakó Nórit a Judit tanár néni háta mögött, amikor tanár néni köpenye kormos lett, és nem vette észre szegény. No meg a pletykát is ismerte arról, hogy egy gimnazista csókolgatta Nórikát a mozi melletti parkban a múlt héten, pedig Nórika a Bolyki Zsuzsit ugyanazon a napon kigúnyolta, mert az szerelmeslevelet írt. Szóval, lehet, hogy szépen köszönget a nagymamának, de amúgy…

Zsófi inkább hallgatott. Mikor nagymama kicsoszogott a konyhából, gyorsan megcélozta a hűtőt, és vitte Benőkének az élelmet. Az a szegény jószág, úgy vetette rá magát az ételre, mint aki egy hete nem látott egyetlen falatot sem! Amíg az ennivaló tartott, addig közelíteni sem lehetett hozzá, szinte morgott, és a kis babacica szőre égnek állt a farka hegyétől a feje búbjáig. Mire elfogyott az ebéd, Benőke is megnyugodott. Azonban az idill alig pár percig tartott, a cica az evés után úgy viselkedett, mint akibe kerozint töltöttek! Az ól minden zegzugát szerette volna elérni a kis jószág, s hozzá olyan fürgén mozgott, hogy utolérni, megfogni alig lehetett. Zsófi annál inkább szerette volna a ládájába dugni, hát küzdött keményen. A hátán nem egészen tíz perc kapkodás után már csurgott a víz.

Aztán végre sikerült megnyugtatni Benőkét, és rábírni egy kis pihenésre. Zsófi kezdte úgy érezni, a dolgok minden tekintetben a fejére nőnek. Mi lesz, ha még több teret követel magának a cica? Mi lesz, ha fény derül a kis jövevény létezésére? És ha az a matek jegy kitudódik! Egész délután szorongott a várható bajok miatt.

A szülők elég későn érkeztek haza azon a napon. Édesapja munkahelyi ügyek intézése miatt volt távol, édesanyja meg a hétvégére vásárolt munka után. Zsófi buzgón segített a zöldségek, főzni valók elrámolásában, és közben igyekezett a beszélgetés fonalát vinni, és azt minél messzebbre vezetni az iskola világától. Szerencsére a szülei elég fáradtak voltak, és nem szegezték neki a kérdést, amely a nagymama tudakolódzására olyan félelmetesen hasonlított.

– Anya! Te miket olvastál olyan idős korodban, mint amilyen most én vagyok? – kérdezte Zsófi hirtelen.

– Ó, kislányom! Ki emlékszik már arra! – válaszolta édesanyja. – Hát, az én időmben is voltak ifjúsági regények, amiket szívesen vettem kézbe. És képzeld el, volt egy olyan könyvem, ami a fiatal lányoknak íródott, hogy a felnőtt korukra megtanuljanak háztartást vezetni, pénzt beosztani, mosni, takarítani, sütni-főzni. Egészen remek receptek voltak benne. Főleg nyalánkságok, hogy kedvet csináljanak a lánykáknak a konyhaművészethez. Én azt a könyvet szívesen forgattam, mindig arról álmodoztam, hogy igen, ha felnövök, majd így, meg úgy fogom én is a dolgokat elvégezni.

– És? – vetette közbe Zsófi. – Úgy csinálod, ahogy abban a könyvben volt?

– Á! – nevetett édesanya. – Az egy másik világ volt, amiben szó sem volt mosógépről, porszívóról, meg arról sem, hogy az anyák is dolgozni járnak, és semmire sincs elegendő idejük. Hanem volt egy nagyon szép történet, amit igen sokszor elolvastam. Az volt a címe: A lembergi baba. Az első világháborúban és az azt követő években játszódott. No, az igen megható könyv volt. Egy kislányról szólt, akinek az első világháborúban a fronton volt az édesapja, Lemberg környékén. Onnan küldött egy babát a lánykának ajándékba. Később téves hír jött az apa haláláról. A kislány hamarosan teljesen árva lett, vagyis azt hitték. A történet végére mégis megkerült az édesapja, és pont a kislány által megszeretett fiatal nő lett a menyasszonya. És tudod, mi az érdekes? A nagymamád édesapját a történelmi vihartok szintén oda sodorták, Galíciába. Ugyanabban a háborúban, ott, Lembergtől nem túl messze esett el.

Édesanya eltöprengett a régi emlékeken, Zsófi hallgatott, és arra gondolt, hogy még jó, hogy legalább a gyerekekről szóló könyveknek jó a vége. Bár a valóság is ilyen lenne! Aztán eszébe jutott, hogy ifjúsági olvasmányai között akadt azért néhány gyászregény is. Ja, hát azok gyerekekről szóltak, de biztosan nem gyerekeknek szánták! Döntötte el magában.

Aznap már elfelejtődött az iskola. Persze nem bánta, mert nem volt bátorsága a szülei elé állni az ellenőrzőjével. Illetve mégis csak bánta, mert érezte, hogy a viselkedése nem teljesen helyénvaló, mondhatni nem igazán egyenes, hiszen az elhallgatás jelen esetben csaknem hazugság. De bűntudat ide, bűntudat oda, nem vallott színt.

Így, „csaknem hazugságban” telt el a szombat is. A délután a tanulásé volt. Nagy ügybuzgalommal vágott bele, de elég sokat izgult, nem fogja-e valamelyik családtag az ólat akár tíz méterre is megközelíteni, mert Benő minden neszt meghallott, és igen határozottan ki tudta engedni olyankor a hangját. Szerencsére ennivaló mindig akadt a számára, és a kislegény nem volt túl válogatós. Viszont szeretett volna újfent és folyvást szaladozni, ugrándozni, amire azonban jelen körülmények között nem sok lehetőség adódott. Zsófi azért minden alkalommal biztatgatta, hogy lesz a világ jobb is, bár jómaga sem igazán hitt benne.

– Meglásd, a jövő héten már minden rendeződni fog! Nem leszel így bedobozolva, lesz lehetőség a hancúrozásra – mondogatta.

– Csak mondod, mondod, de mikor? Mikor lesz nekem az a jövő hét, amikor újra enyém lesz a végtelen tér? – nyávogta Benőke türelmetlenül.

Zsófi, ha értette volna kis állatkáját, akkor sem tudott volna mit mondani, hisz az ígérete mögött mindig ott volt az a bizonytalanság, amit végső soron viselkedésével önmaga okozott. Így jött el a vasárnap. Ebéd után Zsófi az édesapja mellé somfordált, és óvatosan felvezette a mondanivalóját.

– Ugye, apa, emlékszel, hogy beszéltük azt a két részes szép filmet, amit a moziban adnak! Tudod, ma van a napja. Már minden tanulással elkészültem, és sokat segítettem, és rend van az asztalomon, meg minden! – magyarázta felhevült arccal a körülményeket.

– És az ellenőrző? Abban is rendben van minden? – érdeklődött az édesapja.

– Hogyne! Csak nem tudom megmutatni, mert Kati néni beszedte – füllentette hirtelen ötlettel.

Édesapja megbízott benne, nem érdeklődött tovább. Egy óra sem telt el, már a jegypénztárnál állt a sorban. Viola is megérkezett, éppen, mikor Zsófi a jegyet kérte volna.

– Jé, Zsófi, te itt? Ezek szerint mégis elengedtek? No de ha már itt vagy, vedd meg az én jegyemet is, jó?

Zsófi zavartan hallgatott, szerencsére a pénztáros megszólította, s mivel a vásárlás teljes embert kívánt, a témát sikerült is átlépnie.

A film lenyűgöző volt, elvarázsolta mind a két leányzót. Az estét mégis nyomasztónak érezte. Arra gondolt, vajon az ő életében is eljön-e majd egy ilyen csodálatos, fennkölt szerelem, teli tiszta, mély érzelmekkel? Hogy lám, az a Jean Valjean bűnözőből milyen nemes lelkű és becsületes emberré lett! Erről eszébe jutott a maga élete, az ő izgalmai. Miért is hazudott? Miért nem vallotta be őszintén azt a nyomorult kettest? Már rég túl lehetne a fejmosáson, még az extra gyakorláson is. Igaz, ezt a mozit nagyon-nagyon várta, de hiába, ez az öröm nem maradéktalan, hiszen meg sem érdemli, hogy itt legyen. Úgy érezte, bizony ő maga is nyomorult, azaz önmaga alakította nyomorult helyzetben van. Ezen rágódott a vontatottabb részeknél, emiatt tépelődött a moziszünetben, és hazafelé igyekezve is.

Otthon arra való hivatkozással, hogy szép volt, jó volt a film, de nagyon elfáradt, és másnap suli, önmagához képest igencsak hamar ágyba bújt. Édesanyja még aggódva a homlokára tette a kezét, kérdezgette, nem fázott-e meg, vagy fáj-e valamije. Zsófi csak csóválta a fejét, és gyorsan jó éjt kívánt.

 

Hétfőn aztán zúdult rá minden baj, ahogyan csak a csövön kifért!

Történt ugyanis, hogy a munkahelyi feladatok a reggeli órákban Zsófi édesanyját és Violáét is a városba szólították. Ugyanarra a buszjáratra szálltak fel. Viola anyukája nem késlekedett a Zsófi édesanyja melletti ülőhelyet elfoglalni. A húsz perces autóbuszút végére Zsófi édesanyja mindennel tisztában volt. A matematika röpdolgozat kérdéseitől a dolgozat eredményén át a macskatartás gondjáig és bajáig. Nem maradt ki a részletes tájékoztatásból a cica megtalálásának és elhelyezési vitájának egyetlen pillanata sem.

– Mert tudod, kedves Margitkám, - zárta a szóáradatot Viola édesanyja – én megértem, hogy a te lányod annyira ragaszkodott a macskához, mert nálatok az az öregasszony, az rendkívül keményszívű. Hiába, hogy otthon van az öreganyja; biztosan hiányzik a szeretet a lányodnak, ezért nem engedett a macska ügyében. És persze az iskolai sikerek, ha elmaradnak, akkor a szerencsétlen kislány más dologba kapaszkodik. No, de hát nem lehet minden gyerek olyan tehetséges! – és éppen csak azt nem tette hozzá: „Mint az én kis Violám.”

A kedves Margitka édesanya rettenetesen paprikás hangulatban ért haza délután. Azzal tisztában volt, hogy a Viola édesanyja szájából elhangzó információk esetében a tálalást el kell különíteni a tényadatoktól, de a dolgok most a konkrétumok szempontjából is és a gunyoros célzások és megjegyzések tekintetében is alaposan kihozták a sodrából. Zsófi édesanyja mindig nagyra értékelte, hogy a nagymama, férjének idős édesanyja következetes még nagymamai szerepében is, hiszen ezzel az ő gyermeknevelését is segítette, de ilyen jelzőt aggatni rá, hogy keményszívű! Anyósa az élete egyetlen pillanatában sem volt keményszívű. A másik, hogy nagyon is tisztán látta gyermeke erős és gyengébb képességeit. Meglehet, hogy picit rosszabbul muzsikál matematikából, mint Viola, azonban sok területen, amelyeknek nem mindegyike mérhető iskolai eredményekben, igencsak kimagasló volt, amit nyújtott. De, ha már a jegyeknél tartunk, Zsófinak magyarból mindig kiváló volt a teljesítménye. Abból hiába volt Viola ötös, Zsófi messze túlszárnyalta. Ha lett volna lehetőség, akkor az ő lánya hatost, vagy hetest is kaphatott volna. És Zsófinak tankönyvet soha nem kellett ehhez az eredményhez a kezébe vennie. Az viszont tény volt, hogy a lánya most nagyot botlott. Botlott? Hazudott, sőt, hazudozott! Ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Kell, hogy következményekkel járjanak a tettei. Zsófi így aztán védhette a mundér becsületét, magyarázkodhatott, érvelhetett. Sajnos semmi nem használt. A családi tanács döntött.

– Nézd, Zsófi. Az elhallgatás is hazugság. Érdemtelen előnyökhöz juttatott. Átvágtál minket, hogy elmehess a filmre. Ez az egyik. A másik, hogy nagyon jól tudtad, nagymamádnak mi volt a kérése, és tudtad jól az okát is. Mégis felelőtlenül elvállaltad egy kis állat tartását, és ezzel semmibe vetted egy idős, téged mélységesen szerető ember kérését. Sőt, egyidejűleg egy parányi jószágot kitettél egy csomó viszontagságnak – Zsófi édesapja nagyon szigorú tekintettel, ellentmondást nem tűrő hangon összegezte a történteket.

– Kislányom, Benő cicának mennie kell. Péntek délutánig oldd meg a dolgot. Ami meg a matekot illeti, hát minden nap szorgalmit fogsz írni belőle a nyári szünetig. És a feladatokat én fogom kijelölni – hozta meg a végső ítéletet édesanya.

Ennél a döntésnél már nem volt fellebbezési lehetőség, és rosszabbat azokban a percekben Zsófi elképzelni sem tudott volna.

 

V.

Benőke szorult helyzetben

 

Benő életének ólban töltött szakasza a végéhez közeledett. No, de ez alatt az idő alatt nem csak Zsófival történtek izgalmas események, a kismacska sem unatkozott. Vadabbnál vadabb ötletek futottak át a fejecskéjén, vágyai netovábbja volt Isten szabad ege alatt azokat valóra váltani. Már hétfőn reggel kezdődött. Zsófi a szokásos kapkodásban a fiókaljat nem súlyozta le a rossz vödörrel, köznapi nevén rocskával, sőt, egy pici hézagot is hagyott a takarás és a láda fala között. Benő egyből érzékelte, hogy a dolgok most kicsit másként vannak körülötte, és azonmód hozzáfogott a résen át kiszaglászni a szabadság irányába. Orrocskáját egyre csak nyomta, nyomta a hézagba. Ha kicsit meg is kellett pihennie, nem adta föl. Újra és újra visszatért.

Mivel jól meg tudta vetni a lábát, egészen komoly erőt bírt kifejteni, és délutánra a fiókaljat egészen szépen arrébb szuszakolta, olyannyira, hogy a butus, selymes kis kobakja éppen kifért a nyíláson. No, de ahol a cica fejecskéje kifér, ki tud bújni az egész kis állatka is! A láda oldala pedig igen jó kapaszkodónak bizonyult a szabaduláshoz. Kiért hát, és körbetekintett. A lakhelye mély feneke után felfelé vágyott, a magasba. A régi, ingatag lábakon álló polc, amit nagymama stelázsiként emlegetett, elég magasnak látszott, lentről úgy tűnt, a legfölső polcról közeli a tetőrés, amin átjutva már ott lesz a végtelen ég. A polcnak döntve paradicsomkarók voltak. Ezek kiváló lehetőséget biztosítottak számára, hogy egészen a negyedik polcig felmásszon.

Itt kezdődtek a bajok. Az üres, poros befőttesüvegek közé érkezett, azonban észlelte, hogy a polc túlsó végén egy pár rossz cipő pihen. Apuka hordta azokat a kerti munkákhoz. A szagok, amik amonnan érkeztek, sokkal izgalmasabbak voltak, mint az innenső oldalon az üres uborkás üvegeké. Benőke elfeledve eredeti célját, elindult a cipők irányába, csakhogy igen szűk volt a hely. Addig egyensúlyozott, addig kísérletezett, míg végül hátsó lábacskája megcsúszott, és jaj! Egy darabig mellső lábával kapaszkodva darabig lógott, de gyenge kis lába nem bírta sokáig a terhet. Zuhanás közben próbált ő fennmaradni, ahogy csak tudott, egy és más áldozatául is esett a dolognak. Végül a kivénhedt hokedli szélén porosodó zománcos tálba érkezett. A bajok sora azonban még mindig nem ért véget, mivel a tál, mint mondtam, a hokedli szélén volt. Egy pökhendi, lyukas, nagy lábas terpeszkedett a rozzant alkalmatosság közepén, az szorította peremre a szerény tálkát. És Benő a tálnak természetesen nem az alátámasztott részére esve megbillentette azt. Mi több, együtt zuhantak tovább. Előbb a cica ért földet, aztán a tál, mint harang palástja borult a cicuska fölé. Mégis azt lehet mondani, szerencsés landolás volt ez, hiszen az edény nem kólintotta fejbe.

Így telt el vagy két-három óra. Azon a napon ugyanis Zsófi délután szakkörön volt, később érkezett. Amint hazaért, akkor pedig azonmód a szülői számonkérés következett. Anyuka és apuka végül, a fejmosást és a penitenciák előírását követően, hagyva némi időt a könnyek folyásának, kivonult Zsófival, hogy ellenőrizzék a kis jövevény helyzetét. Zsófi szertelenségét ismerve sejtették ugyanis, hogy akadhatnak fennakadások a macska-zugtartás körül. Hát a család keresgélt egy darabig az ól sötét szegleteiben, mire édesapa észrevette, hogy a leszédült tál alól motoszkálás, és cérnahangú, elkeseredett nyávogás hallatszik.

– Na, látod, kislányom! – méltatlankodott édesapa – Ez nem megoldás, egy kis állatnak ettől sokkal rendezettebb körülményekre van szüksége, olyan biztonságra, amilyet mi nem tudunk nyújtani a számára. Most átmenetileg megpróbáljuk megoldani az elhelyezését, de mire pénteken hazaérkezek, nem akarom látni őt. Azt viszont hangsúlyozom, hogy tisztességes, szerető gazdát kell találnod!

Benő is beleszólt a dologba, nem rejtette véka alá a véleményét:

– Milyen körülmények? Miféle szükség? Ha nem lett volna az az izé, ami a fejemre borul, minden rendben lett volna! Ételem van, szeretgetés van, bár abból soha sincs elég! Mi kell még? Csak annyi, hogy vigyétek el azt a vackot, és kész! – nyávogta bele a poros félhomályba.

Zsófi édesanyja ugyan nem sokat értett a cicapanaszból, de a tálat örömmel vette magához, merthogy az igencsak hiányzott a konyhából. Még akkor maradt kint, mikor a komposztra vitte ki a zöldséghéjat Zsófi, és fontos kutatnivalója akadt a fészerben meg az ólban. Az ilyen tevékenységek eredménye rendszeresen az volt, hogy valamiről elfelejtkezett. Kereste aztán édesanyja a tálat, de eszében sem volt, hogy nem a kamrában, a házban kell utánanézni, mert szelekótya lánykája keze és figyelmetlensége van a dologban.

Sajnos, apa haragja, ha picit enyhülni látszott is, a következetesség volt a fő erénye, így semmi sem változott. A szigorú szülői döntés ellen nem volt mit tenni, de úgy van az, hogy a könny zápora végül valamennyire kimossa az ember szívéből a bánat kormát, így ezt a szomorú hétfőt követően Zsófi reggel tiszta fejjel és kicsikét megkönnyebbülve ébredt. Bár nagyon boldog lett volna, ha a cica maradhat, ha a dolgok a számára remélt módon rendeződnek el, de – mert érezte ő maga is, hogy ez így igazságos – megnyugodott, hogy egy rossz időszak végül lezárult, és bízott abban, hogy a nyárig már a napok fényesen fognak telni. Ennek reményében – látva a lelki békéjéhez vezető utat – megfogadta, hogy ettől a naptól kezdve mindig becsületes lesz, iskolai dolgait helyrehozza, a szülei szívét nem fájdítja többé görbe megoldásokkal.

A baj az volt, hogy nagyhét lévén, már csak két tanítási nap maradt a húsvéti szünetig. Ennyi állt rendelkezésére, hogy sikerüljön gazdát lelni Benőke számára. Hiába volt péntekig a kitűzött határidő, a szünet miatt már csütörtökön sem lesz módja gazdát keríteni a csöppségnek. Egy dolgot eltökélt. Bárki lesz is a gazdi, Viola nem lehet! Úgy érezte, padtársa kotyogása nagyban hozzájárult a vihar kitöréséhez. Ha hibázott is, annak nem így kellett volna napfényre kerülnie. Viola viselkedését olyan gonoszságnak minősítette, ami már nem hagyható figyelmen kívül.

Hát igen. Csak azt a gúnyos, lekezelő félmosolyt ne kelljen látnia Viola szája sarkában, amivel az ilyesmi járni szokott. Nem akarta hát, hogy ő vegye át a gazdiszerepet, mintha kegyet gyakorolna, amikor ilyen helyzetben van miatta. Violára neheztelt, pedig a kavarással és keveréssel idáig inkább a szende arcával mindenkit megtévesztő Molnár Norina hozta néhányukat kellemetlen helyzetbe.

Ott volt például az a szeptemberi eset, amikor csatangolás közben a Diós-oldal menti út szélén a kis káponkának kitörve találták az ablakát. Büszkék voltak ők arra, hogy ez a régi világból való emlék itt áll az ő falujuk szélén, hiszen az bizony különleges építmény! Ha a kápolna a templom kisöccse, akkor a káponka akárha magzatja volna, hisz alig nagyobb, mint egy babaház! Ők csak bekukucskálni akartak, kíváncsian kutatták, hogy mi történhetett, mivel lett az a szép, festett Máriával díszített ablak beverve, mert annak ott kell lennie bent. Juditkát emelték fel, hogy benézzen, merthogy ő volt a legkisebb, legkönnyebb a csapatban. Szegény Juditkának meg a kancsiságra viselt, félig takart szemüvege megakadt az ablakkeretben, és repült befelé, egy pillanat töredéke múlva már ott hevert az épület kövezetén. Persze, hogy nem mehetett haza Juditka szemüveg nélkül, hát addig ügyeskedtek, míg besegítették a kétségbeesett Juditkát a veszni látszó érték után az ablakon. Ki is húzták onnan, szemüvegestül, mindenestül. Semmi komolyabb baj nem történt, a szemüvegen egy kis karcolás, annyi sem látszott, a káponka sem dőlt össze ettől a látogatástól. A hiba csak annyi volt, hogy nem volt szabad oda a bejárás. Na, de szükség törvényt bont.

Azonban hiába fogadkoztak, hogy hallgatnak a dologról, mint a sír, két napra rá már a harangozó Rozi néni fűzfasöprűvel kergette Juditkát a temetőkert alatt, mivel Norina kikotyogta odahaza, mi történt. Még, ha csak kibeszélte volna a közös titkot! De még jól ki is színezte a történetet. Mire a harangozó Rozi nénihez ért a pletyka, már úgy folyt a mese, hogy Juditka törte be a szép ablakot, sőt, a selyemvirág csokrot is kicsórta a szent asszony oltárára tett befőttesüvegből! Hát nevetséges! Minek is lopna poros, napszítta művirágot a Juditka, mikor az édesapja kertész! Van nekik ezerszer szebb, valódi virágjuk éppen elég! Ráadásul Juditka olyan vézna, meg beteges! Szegény, ez után az akaratlan történt nagy inalás után is ágynak esett, hörgőgyulladással.

Zsófi gondolatai visszakanyarodtak a megoldandó feladatra. Hogyan kellene intézni, hogy ne jusson a gazdikeresés Viola tudomására? Egész kedd délelőtt ez aggasztotta leginkább, már amikor egy pici ideje jutott gondolni a dologra. Ugyanis fogadalmához hűen, dicséretes módon a figyelmét minden órán a tananyagra fordította.

Marikában bízott volna a leginkább, de elég távol ültek egymástól, szünetekben pedig igen elfoglalt volt osztálytársnője, ugyanis akadályversenyre készült az iskola népe, és Marika is a szervező munkacsoport tagja volt, hát minden óraközi tízperce a szervezéssel telt. Végül a menzán sikerült Zsófinak melléje ülnie. A paradicsomleves és a rakott krumpli között jött el az alkalmas pillanat, amikor a körülöttük lévő asztalok elnéptelenedtek. Megkérte Marikát, ne menjen haza mihelyst letette a kanalát, hanem induljanak most együtt, mert beszélni szeretne vele. Ennyire volt idő és mód, máris bevágódott a hetedikesek egy csoportja.

Amikor kiléptek az iskola kapuján, Zsófi mély levegőt vett, és egy szuszra elmesélte Marikának minden gondját és baját. Na, jó, a legkínosabb részelteket éppen csak súrolta, de ettől még teljesen világos volt, hogy a nagyszülői engedély hiányában és a rossz eredmény elhallgatása miatt a cica, akit immár Benőnek neveznek, nem maradhat a háznál.

Marika a szemöldökét amolyan ’marikásan’, magasra felhúzva, hangosan töprengett:

– Hmmm. Azt hiszem, Juditkával kellene beszélni. Olyan melegszívű Juditka is, meg a családja is, biztosan szívesen fogadnák Benőkét. Tudod, én is örömmel magamhoz venném, de nekünk van már egy kandúrunk, még Müller Panniéktól, mert ott is sok volt a macska. No, de a mienk, hát az nem tűr meg más cicát a közelben! Biztosan nagyon megtépázná, elüldözné szegény Benőkét. Két kandúr egy háznál… Nem, képtelenség. Amúgy valóban fiú cica?

Zsófi kissé elbizonytalanodva felelt.

– Hát, én úgy láttam, de tudja a manó. Azért nagyon bízom benne, hogy nem tévedtem, mert olyan nagyon Benős. Eleven, virgonc kis ördög. De – tért vissza az eredeti témához Zsófi –, akkor azt javaslod, Juditkával beszéljek? Érdekes, ma eszemben volt, hogy milyen nagy baja lett szegénynek a káponkás eset után. Nem volt ma isiben sem, lehet, hogy újfent beteg? Még ma elszaladok hozzájuk, legalább a házi feladatot is elviszem neki.

Amint hazaért, nagymamát igen röviden tájékoztatta a fejleményekről, és már fordult is kifelé a kapun. Reménykedő hangulatban, szapora léptekkel igyekezett Juditkáékhoz. Sajnos elég messzire laktak, Zsófinak szedni kellett a lábát, hogy ne csússzon el a délutáni tanulási idő.

 

VI.

Benőke újra gazdisodik?

 

Juditkáék háza a Rakovina-patak melletti Apokás utcában állt, nagyon különleges hangulatú völgyben. A patak hosszú évszázadok, évezredek alatt kitartó, szorgos munkával formálta a tájat. Valamikor, a régebbi időkben, amikor az ember még nem szólt bele a dolgába, minden nagy esőzést követően vadul alázúduló folyóként mélyre ásta medrét. Zsófiék földrajz órán tanulták, hogy nem volt túl nehéz a dolga, a Pannon-tenger üledékével kellett csak megbirkóznia, nem volt ott ellenálló, kemény kőzet. A víz felszínt formáló munkája nyomán így a patak jobb partján, alig harminc méterre a mostani vízfolyástól meredek, kopár, úgy egy emelet magasságú homokkő oldal alakult ki. A későbbiekben aztán lecsendesült a Rakovina, és a hordalékát egyre jobban szétterítette. Stolnabánya alvégén, a községhez tartozó bányatelepen túl pedig több kis víz egybefolyásánál gátak emelésével a Kladjace névre hallgató kis tavat kerítették. Egy tó is izgalmas dolog, az igaz, de Zsófit a szíve inkább ide, a felvég felé húzta. Ezt a falurészt és a meredélyt a homokkő helyi elnevezéséből eredően Apokásnak hívták, és az utcának is ez lett a neve. A patak vize hűsen, tisztán, csillogva és csacsogva szaladt medrében. Nem hiába az ifjúság legkedveltebb játszóhelye az ilyen térség, kiváltképpen nyáron. Leginkább az utca elejére jártak, ahol a tér olyan jól kiszélesedett, hogy a környékbeli fiúk olykor vad focicsatákat is tudtak vívni. Az innenső oldal, azaz a patak bal partja kicsit lankásabb és alacsonyabb, házak csak ide épültek, de a keskeny, szűk hely itt is csak úgy engedte, hogy nem bújtak azok össze, és a kertek, melyeket a lakók nagy gonddal műveltek, az utca mentén, hosszan nyúltak el. Izgalmas hely volt az utca végén lévő, Rakovinát keresztező szekerekkel, erdészeti teherjárművekkel kitaposott földút is. Itt hidat nem emeltek, csak a patak partja volt lankásabb, a szekér kereke könnyen át tudott gördülni a medren. A szekérút szélében, a mederben bazaltból hasított tipegőkövek segítették a gyalogosok átkelését. Ott, a falusiak által Gázlónak becézett átkelőnél is remekül lehetett játszani. Kavicsokat gyűjteni, vizet meríteni, sarat dagasztani, s a vízparti virágokból koszorút fonni, vagy egyszerűen csak elterülni az árnyas fák alatt a füvön. Zsófi mindig szívesen jött errefelé. Az ő utcájuk sivárabb, a szomszédok pedig állandó kíváncsiskodásukkal számára nyomasztóak voltak. Mivel tehát gyakorta megfordult az Apokás utcában, sok élményt vitt haza innen. A beszámolói rendre úgy végződtek, hogy: „Bezzeg az itt élő emberek, sokkal kellemesebbek!” Hát persze, hogy az Apokás utcában mindig, minden színesebbnek és vidámabbnak tűnt, mert eredendően rengeteg gyerek élt ott. Zsófi szerint külön nagyszerű és irigylésre méltó volt mindazon osztálytársainak az élete, akik itt lakhattak, és ez a hatodik osztályosoknak vagy a felét jelentette! Nekik örökké ott csordogált a patak, bókoltak a fűzfák, nevetett a sárga virágú gólyahír. A finom szálú, selymes fű őket hívogatta, őket csábította már az első tavaszi napokon is. Csak leheveredni, és a ragyogó kék eget bámulni, akár órákon át. Estefelé pedig fogózni, bújócskázni a barátokkal! Ki ne szeretné ezt mind a magáénak tudni?

Juditkáék háza vidám sárgán ragyogott, az ablakszemek barátságosan hunyorogtak a lágy tavaszi nap fényében. Zsófi nagyon tisztelettudóan köszönt Éva néni, Juditka édesanyjának, és rögtön érdeklődött is Juditka felől. Éva néni szomorkás hangon válaszolt:

– Jaj, Zsófikám, ma olyan végtelen szomorú napra ébredtünk! Hajnalban Judit alig kapott levegőt! Azt hittem, megfullad. Szinte elkékült az ajka, fehér lett a képe, mint ez a kancsó itt, ni! – mutatott egy porcelán vizeskorsóra Éva néni. – Rohantunk vele, ahogy csak bírtunk! Alig indult el az az átok Barkas! Mikor beértünk a kórházba, az ügyeletes orvos azt mondta, ha tíz percet késünk, talán vége is szegény lánykámnak!

– Mi volt a baj oka, Éva néni? És hol van most Juditka? – Zsófi hangja az izgalomtól, mint a cérna, olyan vékony lett.

– Hát oxigént kapott, meg valami kezelést a fulladásra még, oszt bent is fogták őt! Azt mondta a doktor úr, asztmás allergia vagy allergiás asztma, vagy mi a csoda. Azt is mondta, hogy a tavasztól, mert a sok pollen, vagy virágporok, vagy mi, benne van a levegőben! De tudod, eddig is volt gondja, hogy az állati szőröktől mindég tüsszögött, meg könnyezett! Hát most még ez a virágpor is! Szerencsére már délre jobban lett. Akkor jöttem csak el tőle, addig ott ültem mellette. Már kapja a gyógyszereket, vagy mi, megmondta a doktor úr, nem kell megijedni, csak nagyon oda kell figyelni, és rendbe’ lesz.

– Jaj, Éva néni! Hát nagyon sajnálom szegényt! Gondoltunk arra, hogy beteg, de arra nem, hogy ekkora a baj. Elhoztam volna a házit, meg… hát… szóval…. híreket az iskolából. – Zsófi e mondat közepén ráébredt, hogy a Benőkének itt bizony nem lesz otthona, úgyhogy az erre vonatkozókat már elő sem hozta! Pedig Juditka tényleg nagyon szépen bánt volna Benővel, meg szerette volna, csak hát ugye az allergia – ami egyiküknek sem jutott az eszébe – lehetetlenné teszi a cica befogadását.

Lógó orral indult hazafelé, ám épp csak kilépett a járdára, amikor éles fütty hasított a fülébe. Vadasi Karesz volt az az osztályból, aki a Juditkáék szomszédjában lakott. Most a kertben téblábolt, mert a fészerek tövében salátaboglárka virított ilyenkor, amit igen szívesen csipegetett. Karesz már csak ilyen volt! Mindent felszedett és mindent megkóstolt, amit más emberfia aligha mert volna. Galagonya, kökény, csipke, szeder, ez még rendben is lenne, de Karesz akár a gombákat is, meg ki tudja még, mi mindent azonmód tolt befelé a képébe. Nem is csoda, hisz a hasát is szerette, de a vérében volt a természet imádata is. Nem is olyan régen még élt a nagypapája, akit mindig nagyapókának hívott, ő mutatta meg neki a környező világ millió csodáját, az erdő, mező, föld és víz kincseit. Az apró nyomokból olvasni, a parányi jelekből megfejteni a mozduló avartól az öreg tölgyfák koronájának magasságáig minden titkot. Ezt tanulta nagyapókától Karesz, és más nem is érdekelte, csak – ahogyan ő mondogatta – az, ami zöld, ami lélegzik, és ami mozdul. Hát sajnálatos módon a tankönyvek és füzetek, tollak és ceruzák nem lélegeztek és nem mozdultak. Ez meg is látszott a jegyein. Hiába volt eszes, de a könyvekből való tanuláshoz nem fűlött a foga, csak a kalandozásokhoz. Ráadásul Karesz akarata ellenére is mindig belekeveredett valamibe, amibe nem kellett volna. És persze, rendre ő húzta a rövidebbet. Kalandjainak se szeri, se száma nem volt. De, mint minden természetet szerető embernek, a szíve neki is nagyon jó volt.

Zsófi a füttyre visszafordult, s mikor meglátta jeles osztálytársát, csodálkozva kérdezte, hogy mi zöld lóg ki a szája sarkából. Karesz vigyorogva tájékoztatta a salátaboglárka magas élvezeti értékéről.

– No, de mégis! – szörnyülködött Zsófi. – Ezt te a földről szedted föl, és már tömöd is magadba? Mikor koszos? – méltatlankodott.

– Naná! – vágta rá Karesz. – Mire felnövök, bennem lesz vagy három kiló kosz, attól leszek erős, mint apám!

Karesz édesapja bányász volt, hatalmas magas, erős, széles vállú ember. Nem is csak egyszerű bányász, hanem bányamentő! Nagy tiszteletnek örvendett az ismerősei körében kitartása, bátorsága, ereje miatt is. A bányamentők edzőterme a föld alatt volt, ott a tréningek során olyan kemény körülményeket teremtettek, amiknek éles helyzetekben is ki vannak téve a mentők. Karcsi bácsi pedig élen járt az edzésekben is, és – ha úgy hozta a helyzet – a mentésben is. Kapott is már pár érdemérmet, amelyekről Karesz büszkén mesélt az iskolában. Karcsi bácsi szakmáját tekintve amúgy bányaipari technikus volt. Bár elismert szakember volt, igazi elégedettséggel mindig az töltötte el, amikor a sikert Karesz valamely ténykedése hozta. Fiatal volt a fia édesanyja, amikor átköltözött arra a másik világra. Így hát egyedül nevelte természetimádó, és szerinte olykor kelekótya fiát. Nem csoda, ha a szívét minden alkalommal elégedettség töltötte el, amikor kitartó gyerekformáló munkája eredményét megtapasztalta.

– És te mi járatban voltál errefelé? – terelte el a beszélgetést Karesz a salátaboglárka nyújtotta kora tavaszi élményeiről.

– Háááát – Zsófi tétovázott, aztán valami azt súgta neki, ezt a lehetőséget kihasználja, elvégre elkél egy kis segítség. És soha nem lehet tudni, hátha Karesznek lesz ötlete. – Szóval, sajnos a család úgy döntött, hogy nem maradhat nálam a kiscica. Tudod, a matek jegyet nem mondtam el otthon időben, mert a mozi… Szóval, a mozi miatt. Na meg azért sem tarhatom meg, mert a nagymama öreg, és már nem tudja vállalni, hogy még egy cicára is odafigyeljen, mikor, mikor … szóval, az van, hogy a nagymama nem szeretne látni bajba került háziállatot, és fél, hogy elveszítenénk a Benőt, mint valamikor a Tisza kutyát, akit én nem ismertem, de tudom, hogy milyen nagyszerű volt.

Zsófi büszke volt magára, hogy sikerült elég őszintén előadni a minden bajok hátterét, majd így folytatta:

– A lényeg, hogy Juditkát jöttem megkérdezni a cicáról és meglátogatni, mert sejtettem, hogy beteg, de most kiderült, sokkal betegebb, mint gondoltam. Kórházba került szegény. Nem láthattam őt, és most már azt sem tudom, hogy lelhetnék gazdát a kiscicának.

– Ohó! Ahaaa! Akkor jó helyen jársz, mert itt pont elkelne egy macskosz! A fészerben nagyon motoszkálnak már az egerek – válaszolta Karesz, de közben arra gondolt, hogy üres a ház, mióta nagyapóka is elment, sokat van egyedül, jó lesz, ha legalább lesz kihez szólni. Hangosan azonban büszkén csak ezt tette hozzá: – És, nem utolsó dolog az sem, hogy én aztán igazán ismerem az állatokat! Megfejtem minden rezdülését, szóval itt jó helye lesz.

– És édesapád? Mit fog hozzá szólni? – aggodalmaskodott Zsófi.

– Nagy a porta, elfér itt a cica! – tért ki Karesz a válasz elől, kicsit magát is nyugtatva, mert érezte, hogy illett volna egy ilyen vállalást a döntés előtt szülőjével megbeszélni.

– Akkor hozhatom? Holnap suli után felhozhatom? – örvendezett a lány.

Karesz fülig érő szájjal bólogatott. Be kell vallani, nem csak a természet, és ezen belül az állatok, azaz leginkább a macskák iránti szeretet volt a széles mosoly oka. Zsófi már oviban is nagyon tetszett neki. Kedvelte a meleg-barna szemét, a mosolyát meg különösen, az arcán kirajzolódó gödröcskéket, amiket Zsófi nagymamája csak grüberlinek emlegetett. Egy szó, mint száz, Karesz a Zsófi kedvéért szívesen tett gödröcske-varázsló ígéreteket. Amúgy meg ők ketten mindig jól megértették egymást.

Így esett, hogy Benőke új gazdára lelt.

 

VII.

Karesz és az előkészületek

 

Karesz, amint Zsófi elbúcsúzott, máris a tettek mezejére lépett. Mindenekelőtt a sufni mélyéről előkotorta a régi, fűzfavesszőből fonott kutyakosarat, amiben még valamikor a dakszli lakott, aki a keresztségben színe és formája alapján a Virsli nevet kapta. Szegény Virsli, utolsó évében már szinte ki sem mozdult a kosárból, mert négy görbe, kurta lábát igencsak fájlalta. Gondosan leporolgatta, lemosogatta, szépen megigazgatta az itt-ott megtöredezett kosarat. Még a kiálló fűzfatüskéket is visszatörögette. Aztán kerített egy kivénhedt díszpárnát, ami majdnem tökéletesen beleillett a kosárba. Ezt követően mustrát tartott a konyhaszekrényben és az éléskamrában, csakúgy, mint egy jó héttel előbb Zsófi, ő is valami etetésre alkalmas edénykét keresett. Végül a szobai vitrines szekrényben talált salátás vagy kompótos, vagy miféle tálkákat, amik méretre éppen megfeleltek. Igaz, hogy valami virágos készlet darabjai voltak, de nem használta azokat senki, úgyhogy Karesz úgy vélte, az a két kiemelt apró tál nem is fog hiányozni onnan. Az előszobában, a hűtőszekrény mellett pont volt annyi hely, ahol a kis lakosztály elfért. Valamikor a Virsli is ott heverészett, onnan felügyelte a bejárati ajtót. Aztán Karesz elégedetten befészkelte magát a szobájába, és hogy a nap hátralévő része is a jócselekedet és helyes magatartás jegyében teljen, tanulási céllal elővette a történelemkönyvet. Még az atlaszt is odakészítette a heverő mellé, majd alig fél óra múlva már az igazak álmát aludta.

Édesapjának, mert aznap későn ért haza, este még fel sem tűnt, hogy milyen jelentős arculatváltás történt az előtérben. Hanem aztán reggel! Kis híján a nyakát szegte, mert későn vette észre a sok holmit. Az történt ugyanis, hogy lendületesen lépett Karesz szobájának ajtaja irányába, készült ébreszteni a hétalvót. Éppen tette volna le a lábát, amikor az utolsó pillanatban észrevette a kirakodást, és módosítania kellett a földet érés helyét, nehogy a tálkák áldozatul essenek. A váratlan helyzetben kicsit elveszítette az egyensúlyát. Még szerencse, hogy a hűtő sarkának tudott támaszkodni, különben nagyobb baj is történhetett volna. Ezek után olyan oroszlánbömböléssel ébresztette a fiát, hogy a képek is megremegtek a falon:

– Ki az ágyból, te apaszomorító! Hát mi ez a zsibvásár az előszobában?! Eszednél voltál, mikor a herendi porcelánt a földre raktad? Édesanyád mit szólna, ha látná, hogy ilyen buggyant lett az imádott fia! Azonnal tedd vissza a szekrénybe! És ennyivel nem úszod meg, estig kitalálom, mivel kell jóvátenned a butaságot!

Az első haragja sem volt nagy, alapvetően nevelési célzattal keménykedett, s amikor a kevés dühe is hamar alábbhagyott eszébe jutott, hogy volt ott más is, ami előző napon nem tartozott az előszoba berendezéséhez, ami mellett a tálkák pihentek. A kosár. A Virsli kutyához fűződő szép emlékek végképp eloszlatták a viharfelhőket, és ahogyan a harag hangja a lelkében elcsendesedett, úgy halkultak el a szavai is, mert egyébként békés természetű ember volt.

– Amúgy mi a rossebért raktad ki a Virsli kosarát? – tette fel a legizgalmasabb kérdést.

Karesz azonmód érzékelte a hangulat változását, és fellélegzett, Van mégis egy kis esélye a nyerésre. Lelkesen, magát egyre jobban beleélve mesélte a cica-ügyet. Megfelelő ékesszólással ecsetelte a hősies mentőakciót, ami Karcsi bácsi szívét meleg érzelmekkel töltötte el.

Mikor Zsófi neve említésre került, Karcsi bácsi komoly arccal bólogatott, mert tudta, mi a dörgés. Ahol ez a lányka megjelenik a képben, ott Kareszt támogatni kell minden döntésében, hisz ő, a gyermekét felelősségteljesen nevelő apa nem engedheti meg, hogy a fia szégyent valljon Zsófia leányzó színe előtt.

Így aztán Karesz gyerek az édesapja ki nem mondott érveiről mit sem tudva, megnyugodva mehetett az iskolába. Mi több, futhatott is, mert úgy elszaladt az idő, hogy még a reggeli kakaó elfogyasztására is alig jutott belőle.

Míg Vadasiéknál rendeződött a Benő ügy, Zsófi az utolsó reggeli cicázással töltötte az idejét. Benőke nagyon szépen viselkedett, kedvesen bújt melléje, megkapaszkodott a kabátjában és remegő lábbal araszolt mind feljebb, majd elérte a Zsófi nyakát. Pici, nedves orrocskájával csiklandozta a füle tövét, parányi nyelvecskéjével nyalogatta a bőrét. Zsófi fájó szívvel simogatta, becézgette őt.

– Édes, drága pici cicuskám, kedves kis Benőkém! Hát el kell válnunk! De hidd el, nagyon jó gazdit találtam neked! Boldog lehetsz ott, ahová viszlek. És én nagyon-nagyon sokszor meglátogatlak majd! Ezt Karesz biztosan megengedi – itt a helyzetbe olyan mélyen beleképzelte magát, hogy kicsit megremegett a hangja, elhomályosodott a szeme, majd így folytatta: - Tudod, Karesz nagyon jó fej. Na, nem úgy értem, hogy jó tanuló, vagy ilyesmi, bár igazából annyira nem is rossz. De ez téged nem is nagyon érdekel, igaz? Csak szeressenek. Hát ő nagyon fog szeretni, mert minden állatot, meg minden növényt imád. Tudod, nagyon helyes fiú, még, ha ezek a dolgai kicsit furának tűnnek is.

– Na, ne beszélj ilyen buta dolgokat, hogy új gazdi, meg fura fiú! – nyávogott vissza Benőke – Hát mindig együtt leszünk, nem? Te vagy az én anyukám! Az igazi gazdám!

A suliban aztán ünnepi, ám mégis szertelen hangulatban telt az idő, ahogyan a szünet előtti utolsó napokon már csak lenni szokott. Irodalom órán Kati tanár néni a húsvéthoz fűződő népszokásokat mesélte, és vicces rigmusokat, locsolóverseket olvasott fel. A következő tízperces szünetben már kórusban fújták: „Ákom-bákom, berkenye; szagos húsvét reggele. Leöntjük a virágot, visszük már a kalácsot.” A kórus, ha nem is szépen, de jó hangosan kántálta a verset, olyannyira, hogy az ügyeletes tanár háromszor is rájuk szólt, hogy csendesedjenek már el! Utoljára meglehetős dühösen udvartakarítással fenyegette meg őket, ami a tanítási órák utáni társadalmi munkában testesül meg, ha nem hagyják abba az óbégatást. Erre kicsit alábbhagyott a jókedv.

Szerencsére nagyobb baj nélkül eljött a következő óra, a rajz. A húsvét jegyében telt ez is. Tojást festettek, díszítettek. Karesz hirtelen ötlettel filctollat vett elő, ragasztót, papírt, ollót. Míg nyüzsögve, pakolászva készülődött az osztály a munkához, ollóval a kezében odasomfordált a közeli „zöld sarokba”, és az ottfelejtett rövidnyelű partvist pár szál szőrtől megfosztotta. Óra végére a tojás teljes átalakuláson ment keresztül. Papír füle, papírgombóc orrocskája lett és fekete bajusza nőtt. Kicsit csálén állt a bajusz, a két fülecske sem volt teljesen egyforma, de a rajzolt mosoly, meg a pici rózsaszín nyelvecske igen bájos cicává varázsolta. Mondjuk, amíg a többiek az óra végéig három-négy csinos, vidám, piros-tarka tojást is megfestettek, addig Karesz csak ezt az egyet készítette, de ez aztán igen nagy sikert aratott. Kapott is rá egy akkora ötöst Jutka nénitől, hogy az a naplóba alig fért! Sőt! Jutka néni a legjobban sikerült darabokból mindig rendezett egy mini tárlatot, és Karesz életében most először esett meg, hogy az ő mesteri művét is szerette volna kiállítani. Az első pillanatban nagyon megörült, hogy a legjobbak közé került végre valamiben, de aztán mégis kötötte az ebet a karóhoz, hogy a cicatojást feltétlenül haza kell vinnie. Azzal magyarázta, édesapja el sem fogja hinni, hogy valami munkáját ilyen szép jeggyel jutalmazta Jutka néni, ha meg nem mutatja azt. Végül tanár néni is belátta, hogy nem illik annyira a hagyományos, vidám-színes festett darabok közé egy macska, és engedett. Karesz nagy gonddal csomagolta el a kincset.

Otthon azon elmélkedett, hogy milyen jó érzés is az, ha az emberfia egyedit tud alkotni, amilyent senki más. Aztán eszébe jutott, hogy anyukája mesélte, az ő gyerekkorában milyen csínytevők voltak az iskolatársai. Amikor kalapot kellett rajzolni, anyukájáé hamar elkészült, és nagyon mutatós lett. Minden gyerek olyat akart. Indigóval kopírozták, és így lett tizenhat tökéletesen egyforma kalap. A tanítóbácsi mindegyikre akkora egyest adott, hogy az ellenőrzőből is kilógott. De buták voltak! Ha már csaltak, legalább kicsit mindegyikük módosított volna, hogy ne legyenek hajszálra egyformák. És mennyivel boldogabbak lettek volna mindahányan, ha ezt a teljesen egyszerű rajzot egyedül csinálják meg, ahogyan ő az egyedi cicatojást.

 

VIII.

Benő Karesz oltalma alá kerül

 

A délután szinte észrevétlenül érkezett el, Zsófi számára túlságosan is gyorsan. Egy reklámszatyorba nagy gonddal becsomagolta a rossz kabátot, etetőtálkákat, egy kis parizert a Benőke kedvencét, meg azt a pingponglabdát, amit édesanya ajándékozott a cicának előző nap. Benő bizony a készülődésből mit sem értett. Cica fejecskéjében egyetlen gondolatsor ragadt benn, mivel figyelmét a sok mozgás és változás teljesen lekötötte. Mindent elkapni, mindenre fölmászni és élvezni azt, hogy körülötte történik a sok dolog, vele foglalkozik a család. Végül Zsófi bedobozolta Benőkét is. Még szerencse, hogy édesapa segített a szállításban, merthogy nem volt az olyan nagyon egyszerű dolog, no meg, mert Vadasi apukával amúgy is volt beszélni valója.

Benő izgatottan fészkelődött a félhomályos cipős dobozban. Érezte, hogy a világ mozdul és imbolyog, hogy az ismerős szagok mellé újak, idegenek jönnek. Ijedten kaparta a doboz oldalát, próbálta lefeszíteni a tetejét. Csak akkor nyugodott meg egy kicsikét, amikor Zsófi hangját meghallotta. Úgy mentek az Apokásig, hogy a Zsófi folyamatosan magyarázott a cipős doboznak, ami a járó-kelő emberek számára nem kis derültségre adott okot.

A küldöttség megérkezett, Benő végre kidughatta az orrocskáját a doboz sötétjéből. Azonban amint kiszimatolt, menten vissza is húzta azt.

– Mi ez? Miféle szagok, miféle emberek? Miért vagyok én itt, Zsófi? Hát mégis? Mégis elhagysz engem? – kérdezte izgatott nyávogásával.

– Édes cicuskám, ne félj! Itt leszek majd, amikor csak tehetem! Ne aggódj, jó helyed lesz, hamar feltalálod majd magadat, szeretni fog mindenki. Itt lesznek barátaid is, nem csak gazdáid – biztatta Zsófi, mint aki érti a cicaszavakat.

A gyerekek még sokáig értekeztek a cicatartás kérdéséről és a cicalátogatás lehetőségeiről.

– Aztán ne feledkezz meg az oltásról, az állatorvosi ellenőrzésekről és tisztán tartásról sem! Nem csak etetésből és játékból áll a felelős cicatartás! – oktatta ki olyan tudálékosan Kareszt, mintha közös osztálytársukat, Nyári Lujzát kellene helyettesítenie, majd Benőhöz szólt:

– Te meg, kicsi cicám, jól viseld magad! Ne mássz fel minden elképesztő helyre, ne hozz szégyent rám! Tudod, hogy milyen nagyon őszintén szeretlek! Ha tehetném, egy pillanatra sem válnék meg tőled. Ugye, tudod? – kérdezte, aztán szorosan magához ölelte Benőkét.

A búcsú könnycseppjei megcsillantak a szemében, úgyhogy gyorsan el is fordult, hogy egy óvatlan pillanatban letörölje azokat.

Karesz látta mindezt, és mert a lányka nedves pillái miatt zavarban érezte magát, próbált úgy tenni, mint akit teljesen leköt a cicasarok rendezés összes kérdése, gondja. Még beszélgettek egy darabig erről-arról, a Benő cicától való búcsú nehezen ment. Ennek volt egy jó oldala is. Ahogyan telt-múlt a délután, Benőke lassan felbátorodott, és már érdeklődve szimatolgatott. Közben, mert a Zsófi által összecsomagolt, ismerős szagú kelengyéje is előkerült, teljesen vidám cica-képe lett. Hát még, amikor egy kis parizer illat is elvegyült a levegőben! Bár az evéshez még nem érezte magát eléggé biztonságban, de a lehetőség igencsak nyugtalanná tette.

Lassan csak elérkezett az elválás ideje. A hazaúton Zsófi szótlanul ballagott édesapja mellett. Két kezében tartotta a szatyrot, amivel Benőt költöztette. Úgy vitte azt, mintha egy tálca süteményt egyensúlyozna. Édesapjának fel is tűnt a dolog.

– Mi van, tojásokat viszel, hogy így tartod magad előtt azt a pakkot? – kérdezte.

Zsófi zavartan elengedte baljával a csomagot, a jobb kezét pedig szinte a háta mögé dugta. Szólni azonban nem szólt semmit. Esteledett már, a szürkületet felhők nehezítették, az utcai világítás azonban még nem segítette a gyalogosokat. Így aztán nem is tűnt fel édesapjának a szokatlan viselkedés, aminek fő oka az volt, hogy ennyire ráérzett arra, mit is rejt a szatyor. Mert abban a gondosan becsomagolt cica-tojás lapult csendben. Apuka sem volt bőbeszédű. Mivel az elmúlt napokban, meg Vadasiéknál is látta, hogy lánya milyen nagy szeretettel viseltetik a cica iránt, azon töprengett, nem volt-e túl szigorú a döntés. Amilyen csendben ballagtak haza, olyan szótlan volt az este is. A szülők olvasgattak, nagymama zenét hallgatott és azon merengett, hogy alig másnap már itt lesz a lánya, a veje és a két, távolban élő unoka is, és hogy milyen csodálatos lesz együtt látni a családot. A cica-tojás még aznap este bekerült Zsófi kis, régi, utazóbőröndöt formázó kincses ládikájába, amit még nagyapa faragott egykor, legkedvesebb unokájának.

Vadasiéknál ez időben annál nagyobb volt nyüzsgés. Más hétköznapon csend és nyugalom honolt a házban, de akkor, amikor egy védtelen kicsi cicával kellett volna eljutni legalább addig, hogy a helyi viszonyokat megtanulja, hogy tudja azt, melyik alkalmatosság a helye, melyik a tányérja, persze, menten beállított a szomszéd Mariska mama. Mariska mama amilyen aprócska termetű volt, olyan nagy volt a hangja! Nem teketóriázott, ha valami megfogalmazódott a fejében, az atomvillanásnyi idő alatt a száján is volt. Amint belépett a házba, csak úgy, régi szokása szerint kopogtatás nélkül, szinte az ajtót is lesodorva a félfáról, már ömlött is belőle a szó. A kis cicust, mint új lakót nyomban észrevette, és nem is hagyta szó nélkül a dolgot:

– No ez meg má’ minyő macska! Hát magok a fekete rossebet befogadják? Hát ráhozza ez a rontást a házra! Nem is csoda, ha nem viszik semmire se! Osztan ez a vakarcs tán itt is marad bévül? Ki hallott mán ilyet! Meglássák, rászáll az átok a fejökre!

Mariska mama baljós előjelnek vélte szegény Benőt, mint általában a fekete cicákat szokás, de választ sem kapott először, mert a férfinép leginkább arra figyelt, mit tart a kezében, hogy az ajtót úgy kell betenni utána. Nagy tál lekváros bukta volt az, szalvétával hevenyészetten letakarva. Karcsi bácsi két dologban biztos volt. Az egyik, hogy ha bukta jön, akkor valamit már mondott róluk a hátuk mögött az öregasszony, és így kívánja jóvátenni. A másik, hogy ekkora mennyiségű bukta arról is mesél ám, hogy most nagyon nagyot tett Mariska mama a Vadasiak ellen! Karesz egy dolgot tudott. Hogy a fél tálca buktát pár perc leforgása alatt el tudja tüntetni, amilyen éhes lett így vacsoraidőre. Mariska mama mindezekkel nem sokat gondolt, csak folyvást a cica felé sandított.

– Hát az ilyen rusnya feketét meg se szokták tartanyi! Hát a Rozi nene előtt is átment egy a múlt hónapba egy, oszt rá egy hétre veseköve lett neki! Az biztos, hogy a rontást hozza az ilyen állat!

Na, erre már úgy döntött Benő is, hogy a szóáradatba beleszól. Mivel, hogy elegendő dühvel nem ment a nyávogás, hát nekirontott Mariska mama lába szárának.

– Tatatatam! Nesze neked! – nyávogta, azzal minden erejét összeszedve, hamm – beleharapott a véknyába.

Mariska mama érezte, hogy valami nem stimmel, olyan nagyot serdült, hogy majd leverte a tejes dobozt az asztal széléről. A parányi állat túl nagy sebet, vagy fájdalmat még nem tudott okozni, de kellemetlen meglepetést már igen. Azonban a lendülettől, amit az öregasszony vett ijedtében, akkorát repült, hogy a konyha sarkában kötött ki szegény. Szerencsére egy kismacskának is hét élete van, így különösebb baja nem esett, de Karesz igen csúnya pillantásokat vetett Mariska mamára.

Karcsi bácsi is kezdte megelégelni a kárálást, úgyhogy vendégeskedés ide, bukta oda, úgy döntött, tisztára mossa Benőt, akinek esetében őszerinte a fekete szőre alatt angyali ragyogású, hófehér lélek lakozott, és elébe menve a továbbiaknak megállítja a szóáradatot.

– Jaj, már, Mariska néni! Ne tessék félni! A tudomány már bebizonyította, hogy a fekete cicák igenis szerencsét hoznak a házhoz! – tódított Karcsi bácsi huncutul kacsintva fiára. – Olvastam a minap az újságban is erről! Hogy a sötétben milyen ügyesen elbújik a fekete macska, és ezért sokkal több egeret, meg patkányt megfog, mint a világos színűek! A maga kamrájába is ilyen kellene inkább, mint az egérfogó, amiben a sajtot adagolja a rágcsálóknak! Akkor talán a cincogás is alábbhagyna!

Mariska mama erre nem tudott mit mondani. Nagy igazság volt, hogy az egerek feleszik a termését, és ő maga pedig meg nem tud fogni egyetlen kártevőt sem. Alig pár napja szidta úgy az egerek összes létező ősét, hogy visszhangzott az Apokás-oldal a nem éppen finom és barátságos szavaktól! Erre meg, az összes környéken lakó suhanc, aki ott focizott a patak partján, éktelen cincogásba fogott, hogy úgy kellett Karcsi bácsinak és a másik szomszédból a Juditka édesapjának csendre inteni és hazaküldeni őket. Mariska mama azonban nem volt nagyothalló, és addigra már felfogta, hogy ezek a kölykök az ő kicsúfolására fogtak össze. A mindezen kínos emlékekre való célzás elég volt ahhoz, hogy inkább kisomfordáljon Vadasiéktól, és későbbre halassza a hízelgő szavakat, amikkel eredetileg érkezett. Szerencsére a lekváros bukta maradt!

Apa és fia elégedetten tüntették el a tál tartalmát, majd a kis család nyugovóra tért. Mondjuk nagy nyugalomról nem lehetett beszélni, ugyanis az éjszaka csendjében Benő vígabban érezte magát, mint a nap fényénél addig valaha is. Egyre bátrabban, egyre viharosabb trappolással igyekezett belakni a tágas előszobát, és a pingponglabdát pattogtatta késő este is, kora hajnalban is. Reggel aztán Vadasiék, akik nem voltak ekkora éjszakai lármához szokva, olyan gyűrött arccal ébredtek, mint még talán soha az elmúlt évek során. Karcsi bácsi meg is állapította magában, hogy ez a Mariska mama féle sötétlátás mégiscsak hordoz valami kis igazságmagvat magában, mert most estéről reggelre úgy néz ki a képes fele, mint a sivatagi szél által szántott dűnék felszíne. Ráadásul a kis huncut macska semerre sem volt fellelhető. Karesz ijedten kereste mindenfelé, még ásítozni is elfelejtett, úgy meg volt szeppenve, hogy baja eshetett a cicának.

Végül, vagy fél óra keresés, kutatás, hívogatás után a hűtőszekrény mögül előkerült a Benő cica. Ott töltötte békés szunyókálással a reggelt, és természetesen nem a hívó szóra, hanem a pocakja korgására döntött a felkelés mellett, de ez mit sem csorbított Karesz örömén. Látni lehetett az arcán a megkönnyebbülést. Benőke azonban új gazdájára rá sem hederítve a tányérjához ballagott, és sértődötten követelte a reggelit. Miután a tálka megtelt finom falatokkal, ki sem emelte abból a fejét, míg az utolsó morzsa is el nem fogyott. A jóllakott kismacska leginkább egy formás kis hordócskára hasonlított, és legfontosabb dolga ezek után az étkezés fáradalmainak kipihenése volt.

– Köszönöm! – nyiffantotta, mert amúgy harciassága mellett udvarias cica is volt, és bekucorodott a kosarába, hogy miután az éjszakai és reggeli órákat megszínesítette, a délelőttöt békésen átlustálkodja.

 

IX.

Szünetek és élmények

 

Amíg Benő cica békés szundizással ütötte el az időt, addig Karcsi bácsi, aki Gábor bácsihoz, Zsófi apjához hasonlóan a következetességéről híres, kiszabta Karesz fejére a büntetést. Mariska mama ugyan előző nap keresztülhúzta a dolgot, nem jutott idő az: „A porcelán ügy, avagy, hogyan nem szabad a családi vagyonnal bánni” fejezet lezárására, de aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni. A beígért fenyítés elmaradása a szülői tekintélyen ejtene csorbát.

– Na, édes gyerekem! A herendi készlettel esett dolog nincs ám elfelejtve, úgyhogy irány kifele az udvarra, kora reggel már felhasogattam a fát, lehet behordani a száraz alá. Nem azért vagyunk szabadságon, hogy a napot lopjuk!

Karesz nem esett kétségbe a feladattól. Amit a szabadban lehetett végezni, az mind jöhetett! Tudta ezt az édesapja is, úgyhogy csendesen mosolygott a bajusza alatt, míg a fia az udvaron szorgoskodott.

Zsófiéknál is serénykedett a család, de a munka nem az udvaron folyt. A délutáni órákra várták édesapja a húgáékat, Jolika néniéket. A készülődésből mindenki kivette a részét. Nagymama törte a süteményhez a diót, édesanyja sütött, főzött, illetve irányította a családot. Az irányításnak megfelelően Zsófi főként a takarításban segített az édesapjának. A leglelkesebben nagymama és Zsófi munkálkodott. Nagymama minden ilyen alkalmat áldásnak tekintett, és folyamatosan hálálkodott, amikor elérkezett a várva várt esemény. Ezek előtt heteken, hónapokon át csak azt mondogatta, hogy ő már meg sem éri, hogy eljön az a …. és itt mindig a következő családi program megnevezése jött. Szerencsére nagymama nem volt jó jövendőmondó, és a közös karácsony, közös születésnap, közös húsvét sorra megérkeztek. Így volt ez most is.

– Délután már együtt lesz a nagycsalád! Délután felzúgnak a harsonák! Délután táncoltatjuk nagymamát! – viccelődött Zsófi.

Nagymama elnéző, boldog mosollyal nyugtázta, hogy unokája hosszú idő óta végre vidám. Zsófi valóban örvendezett, örült Jolika néniéknek, de leginkább két távol élő unokatestvére Kristóf és Lilla látogatásának, mellettük ugyanis minden perc vidám volt. Mikor hármasban ütötték el az időt, mindig adódott valami izgalmas, váratlan kaland.

Ilyen, nem mindennapi emlékek jártak a fejében. A portörlőt rázta ki, miközben arra a bizonyos ólajtóra tekintett, amely mögött Benőke lakott pár napig. Azonban most nem a cica jutott az eszébe, hanem a jövő télig szabadságolt szánkó, amely ott pihent az ajtó mögött. A téli szünetben ezzel a szánkóval mentek ki Lilla, Kristóf és ő, amikor volt az az eset. Zsófi édesapja úgy látta, eleget lustálkodtak már a gyerekek a képernyő előtt, itt az ideje friss levegőt szívni. Odakint ragyogott a nap, szikrázott a hó és amolyan vidám békesség ült a tájon. A napsütés és nem is annyira Gábor bácsi volt, aki rábírta a lurkókat arra, hogy kidugják az orrukat a házból, mert egyikük sem volt valami télimádó. Gábor bácsi legnagyobb megelégedésére Zsófi szánkójával eredtek útnak. Amikor kiértek az úgynevezett Kis-dombra, mely amolyan téli gyülekezőhely és szánkózásra kiválóan alkalmas kopár hegyecske volt, már igen sok gyerek gyűlt össze. Vidám sikítozás, jókedvű beszélgetés hangjával volt teli a domboldal. No persze, olykor némi vita is kerekedett az elsőbbség eldöntése okából.

Lilla félénken nézegetett körbe, a lejtőn fölfelé törtető, majd vadul lecsúszó, nagyobb fiúkat látva megszeppent. Kristóf is megtorpant. Ő, bár már a hetedik osztályt járta, meg magas növésű is volt, tehát a nagyok közé tartozott, de egy dologban nem volt olyan nagyfiús. Mindig érzékenyen érintették a rosszízű kritikák, ezek rendre a kedvét szegték. És mivel a szánkózás nem volt az erőssége, már előre hallotta a gúnyos megjegyzéseket. Zsófi meg? Hát, ő aztán nagyon is tisztában volt azzal, hogy mennyire ügyetlen ebben a sportágban is. Ettől függetlenül lecsúsztak vagy háromszor, hol egyikük, hol másikuk, csak Lilla nem mert rá vállalkozni. Végül Zsófi hősiesen felajánlotta, hogy vigyáz az unokahúgára, és a negyedik alkalommal a két lánnyal siklott a szán a szikrázó havon lefelé. Eredendően a kitaposott, szinte jeges pálya szélén indultak, biztos, ami biztos. Félúton kicsit túljutva valamennyire még inkább szélre ment a szánkó, mert Zsófi bizonytalanul irányította azt. Ekkor Zsófi érezte, hogy egy nagyobb kő, vagy valami olyasmi búvik meg a pálya szélén, a hó alatt, és az megdobja őket. Szerencsére elég óvatos és lassú volt, így nem lett belőle bukás. Repók Zoli, a kis nyavalyás, harmadikos, pimasz kölyök, persze a lassú tempót azon mód szóvá is tette.

– Mi van, he! – bökdöste Zsófi karját a rézsű aljában – Minek gyüssz ide, te kis urilyány, hogy feltarcsad az embert! Tudsz te valamennyire is szankázni? Te béna! – üvöltötte Zsófi fülébe.

– A kishúgomra vigyázni kell! Tudsz te felelősséget vállalni bárkiért is? Te, te… - Zsófi kereste a jelzőt, de a düh elöntötte a fejét, és nem jöttek a szavak.

Közben Lilla fölfedezte, hogy a felszántott, lankásabb részen, a domb közelében kukoricaszárat raktak gúlába. A kukoricaszár egészen jól állta az időt, pedig volt terhe a hóból, elég sok. A csúcsán most is csinos hósipka csillogott. Éppen az előtt, hogy a vita elhatalmasodott volna, a bátyját és unokanővérét szólította, mert igen kíváncsi volt, mi az ott. Ő ugyanis városi kislány lévén még nem látott ilyesmit. Zsófi megörült az egérútnak, amit Lilla hívó szava teremtett a nehéz pillanatban. A száját éppen válaszra nyitó Kristóf kabátujját megragadta, és húzta magával, hogy hagyja a csudába ezt a durva alakot, nézzék meg inkább, mit akar Lilla.

Hamarosan kiderült, hogy a sárga, izmos kukoricaszárak nem tömören kerültek egymásra, azok alatt csinos kis térség van. A gazda ugyan a szellőzés érdekében laza kúpba rendezte azokat, hogy be ne fűljenek, meg ne penészedjenek, aztán valahogyan a kezdeti gondosságot követően csak kint felejtette a föld szélén. A gyerekek rögtön a játszóházat látták meg benne. Kicsit széthúztak egy nagyobb rést, éppen befértek rajta. A közelben lévő havat pedig Zsófi ötlete nyomán elkezdték behordani, hogy abból alkalmi bútorokat építsenek.

– Olyan lesz, mint egy eszkimó izé. Iglu – monda Zsófi, miközben nagy igyekezettel rakodta a havat a szánra, alkalmi fuvarozó készségükre.

– Nem! - vágta rá Kristóf. - Wigwam! Indián sátor! Csak nem állatbőrök fedik.

Ekkor érkezett a meglepetés, a Repók gyerek, fejjel. Történt ugyanis, hogy nagy hősködve, mindenkire kiabálva, és lassacskán minden gyereknek kedvét szegve megindult még egy kicsit magasabbról, hagy legyen lendülete annak a vasszekérnek! Fékezés nélkül, fejét hátrafele fordítva dumált, tehát, ami szánkózás közben fontos, arra oda nem figyelve hasította a havat meg a levegőt. A figyelmetlenség első következménye volt, hogy a húzókötél a szánkó alá került, emiatt az picit félrefordult, pont ott, ahol a nagy kő bújt meg a hópaplan alatt. A szánt a kő megdobta, a Repók Zolikával meg olyan történt, amit még álmában sem gondolt volna. Ha alacsonyan is, de röpült! Méghozzá egyenesen a kukoricasátor közepébe. Igencsak tört zúzott maga körül! Hasmánt érkezett meg, zöld dzsekijében pont úgy terült el a kukoricaszárak között, mint egy jókora levelibéka.

A Zoli gyereket igazából senki sem sajnálta, elég sok borsot tört már iskolatársai orra alá ahhoz, hogy egy se ugorjon oda fölsegíteni őt. A legtöbben hangosan felröhögtek, szálltak a poénos megjegyzések: „Mi van, Kispók! Ledobott a lovad?” „Nem ilyenkor kell a kukoricát törni, te anyaszomorító!” „A Repók gyakorolja a mélyszántást, gyerekek!” Ilyen és hasonló szellemeskedés fűszerezte tovább az élményt. És hadonászó keze, kapálódzó lába miatt gúnyneve ez alkalommal a tökéletestől is jobban illett rá.

A föltápászkodás elég lassan ment a kölyöknek, ráadásul mindene szanaszét repült, és a kabátja is felhasadt. A kötött sapka ott fityegett egy csipkebokor tüskés ágán, a mai napig nem tudta senki megfejteni a rejtélyt, hogyan került oda. A szánkó az oldalán, egy hófödte hant tetején billegett. A kis Repók meg kukoricaszár és levél törmelékkel a hajában csak pislogott. Szép horzsolás díszítette a fél képét, ami pillanatokon belül be is vörösödött. A wigwam romjai mellett úgy állt, mint egy tüzes víztől igencsak kapatos indián, aki nem érti, mi történt vele, meg a sátrával. De sírni, azt nem mert.

– Zolika! Most, hogy megyünk a buliba? – gúnyolódott vele ekkor már a testvére is.

Lilla pityeredett el egyedül, mert a játék annyira jónak ígérkezett, és most tessék, a kukoricasátor gyakorlatilag megsemmisült. Zsófi vigasztalásul egy szép adag dércsípte csipkét meg kökényt nyomott a markába, hogy ezzel elejét vegye a nagyobb elkeseredésnek. Aztán hamarosan delet harangoztak, ami legtöbbjüknek eszébe juttatja a korgó gyomrát, és jó páran, így Zsófiék is elindultak hazafelé. Az úton részletesen megtárgyalták a történteket, igen nagy egyetértésben pedig le is vonták a következtetést: Van magasabb akarat, mert előbb-utóbb mindenki megkapja a méltó büntetését. Hát így történt.

Zsófi ezt az élményt felidézve kezében a portörlőt lóbálgatta az ablakban. Kuncogott magában, ahogyan visszaemlékezett. Végül édesanyja szólt rá, hogy ne szellőztessen annyit, mert még meghűl.

A munkával elkészültek, a vendégek is megérkeztek. Nem telt bele tíz perc sem, és a gyerekek már a Zsófi szobájában ültek, egymást túlharsogva mesélték az elmúlt pár hónap élményeit. Zsófi most már minden kertelés és szépítés nélkül el tudta mondani unokatestvéreinek a cica történetét, a balul sikerült dolgozatot, meg a maga hibás döntését is. Kristóf mindig segítőkész volt, és most volt egy nagyon jó ötlete, ami a mértékegységek megjegyzését segítette. Papírt, ceruzát kért, lerajzolta a tenyerét, és a térfogat meg a súly mértékegységeket végigírta a rajzolt ujjaira, majd az ujjak közé fölvéste a váltószámokat is. A tízesek mindegyike kisebb rések fölé, a százas vagy ezres váltószám pont a hüvelyk s a mutatóujj közé, a nagy résbe esett.

– Látod? Így sokkal könnyebben megmarad benned, sőt, dolgozatírás közben is ki tudod számolgatni! – oktatta Zsófit. Aztán közösen föltették az íróasztal fölé a falra a kis silabuszt.

Lilla azonban egyre csak Zsófi pulóverujját ráncigálta:

– Zsófi! Zsófi! De a cicát meg lehet majd nézni? Annyira szeretném megsimogatni! És vinnék neki valami finomat!

– De nem ám a vacsorádat dugod el az asztal alá a cicának, ugye? – igazította el anyukája, Klára néni az ajtóban állva, mivel neki volt már erről némi tapasztalata.

Lilla ugyanis csöppet sem szeretett bizonyos ételeket, és ezeket karácsonykor az étkező padjának a párnája alá dugdosta. Csak az volt a feltűnő, hogy az ő előtte lévő tányér előbb lett üres, mint bárki másé, pedig alig harapott, inkább csicsergésre használta a száját. Klára édesanya nem akarta nagyon feszegetni ezt az ügyet, nem szerette volna elrontani a vidám hangulatot, így a megjegyzéshez csak ennyit fűzött hozzá:

– Na, gyertek, friss forró a sztrapacska, van káposztás is, juhtúrós is!

Most nem kellett biztatni az aprónépet, mind ki is vonultak az étkezőbe.

X.

Vadászkaland kicsiben

 

Karcsi bácsi, Karesz és Benőke is ugyanakkor ült asztalhoz, helyesebben, Benőke az előszobai tálkájához. A hangulat békés és családi volt, Karesz esze most ott járt, ahol kellett, csak úgy lapátolta befelé az ételt. Meg is kérdezte őt Karcsi bácsi:

– Éhes lettél a kinti munkától, fiam, hogy még a falatot megrágni sincs időd?

– Hát az a helyzet, mennék még ki a fiúkhoz focizni – hangzott a válasz.

A fociból azonban majdnem nem lett semmi, mert Benőke élete első komoly vadászatával megszínesítette az estét. Először csak Karesz figyelt föl arra, hogy a cica alig falatozott, s már vidáman szaladozik. Aztán már együtt bámulták, ahogy egyre vadabb táncot jár a kis cicatest a levegőben, furcsa ugrások tarkítják az önfeledt rohangálást. Döbbenten néztek össze, amikor a bejárati ajtóra fölkenődött, de egy pillanatig sem volt ijedt, nem is nyaffantott, már folytatta is a száguldást. Szinte döngött a konyhában a kicsi talpak alatt a mozaiklap, ami szép teljesítmény egy alig harminc dkg-os macskától. Végül kiderült, hogy ez bizony félig sem tréfa, itt meglehetősen komoly dologról van szó, vadászat folyik.

Történt ugyanis, hogy odakünn egy legyecske még az őszön befészkelte magát az ablakkeret és a fal között lévő parányi rések egyikébe, és ott szundikálta át a telet. Most, hogy a Nap megelégelte a sötét és hideg tél uralmát, és pihenőjében feltöltődve új erőben, fényesebben és melegebben simogatott már sugaraival, a kicsi légy felébredt, és egy óvatlan pillanatban a nyíló bejárati ajtón át a meleg lakás irányába vette útját. Először is szomjas volt, de talált a mosogató szélén egy vízcseppet. Aztán ráébredt, hogy alapvetően egész télen nem evett, és éhes, de nagyon ám! Az illatok a Benő cica tálkájához csalták. Tudva levő, hogy a légy pimasz. Hát engedélyt sem kérve a tálka tekintélyes tulajdonosától, zümmögve szállt le a kiéhezett apróság annak szélére, szívó szájszervét az edényke oldalára tapasztotta, és nyomban hozzálátott ő is a táplálkozáshoz. Bizony, ő is csak egy szemtelen piaci légy volt, mint bármelyik társa, csak éppen rosszal kezdett ki. Benő ezt az alkalmatlan vendéget, aki még a legalapvetőbb illemszabályok betartására sem törekszik, nagy vehemenciával űzte arrébb. Ez jó párszor megismétlődött, egyre vadabb vita kerekedett közöttük.

– Tűnj innen! Eredj innen! Huss innen! – valami ilyesfélét nyafizott Benőke, de Karcsi bácsiék ezekre a rövidke, dühös, már-már igazi nyávogásnak beillő hangokra még föl sem figyeltek.

Ezt követte az őrült cikázás, amit viszont már elkerekedett szemmel csodáltak. Végül, amint észrevették, arról van szó, hogy Benő légyre vadászik, tanácstalanul néztek össze, mert látható volt, hogy a lakás épsége forog már veszélyben. Mielőtt azonban bármilyen óvintézkedésre sor tudtak volna keríteni, a kis jószág gondoskodott még délutáni programról. A nagyszoba ajtaja nyitva állt, a légy egy váratlan éles fordulatot véve megcélozta az ajtórést, ott keresett menedéket. Arra nem számított, hogy a cica már elég nagy ahhoz, hogy az újságtartóra ugorva, majd azon lendületet véve a nagyfotelon, majd a dohányzó asztalon kössön ki. A vadászat Benő sikerével zárult, mivel a dohányzó asztal feletti, bekapcsolva feledett lámpa fénye megbódította a legyecskét, és a cica is elég magasan volt ahhoz, hogy nyakon csípje. Azonban mindezek közepette borult az újságtartó, a magazinok szétcsúsztak az asztal mellett. És borult a vízzel teli karcsú váza is. A vázában Karcsi keresztanyjának ajándéka, egy csokornyi aranyvessző sárgállott, hogy virágával hívogassa a húsvétot a kicsi család otthonába. Benő a lecsapott léggyel már mit sem törődve, elégedetten ugrott le az asztalról, és búcsúzóul megtaposta a gyönge virágokat, ráadásként elrugaszkodó talpacskái alatt az aranyvessző ágak, mint a marokkó játék pálcikái, egymáson keresztül-kasul fordultak. A víz pedig pillanatokon belül számos erecskébe rendeződve csordogált lefelé, az asztal alatt szétterült sajtótermékekre.

Benőke büszke és elégedett képpel távozott a helyszínről, nem igazán értette, hol van itt a baj, ami ezt a nagy kapkodást okozza? Hiszen a légy többé már nem röpköd rá a táljára!

– Ó, hogy az a… – kezdte Karcsi bácsi a szidalmat, aztán így folytatta: – No, ide vagy macska, vagy virág! Döntsd el. És nyomás föltakarítani az egész disznóólat. Most, azonnal!

Karcsi bácsi hangja nem volt valami vidám, Karesz jobbnak látta elhalasztani a focit, sőt, akár a vacsorát is. Végül a patakpartra csak akkor ért ki, amikor a többiek már szedelődzködtek, készültek hazafelé.

– Mi van, Karesz! Eltérítették a gépedet, hogy csak most jöttél? – érdeklődött Gáspár Jóska.

– Holnap megyünk Jóskával meg Misivel a Csipkés-kő mögé kucsmagombáért. Velünk tartasz? – fűzte hozzá Juhász Bálint, a nagy szervező.

– A Csipkés -kő mögé? De, ugye, nem a Bánya-oldalba? Én most nem, de kicsit korai még a kucsmagomba, fiúk! – válaszolt meg azon nyomban Karesz. – Bár meglehet, amilyen szépen volt meleg is, eső is, előbújt már itt-ott. De azért én óvatosabb lennék a helyetekben a Csipkés-kővel, és főleg a Bánya-oldallal, meg fölötte a Kormos-sziklával. Arrafelé sok baleset megesett már olyanokkal is, akik jól tudják ott a járást. – tamáskodott – Nagyapóka is mesélte, hogy…

– Ne akarjá’ má’ okosabb lenni, te! – szakította félbe Jóska. – Mitől lenne arrafelé veszélyes? Máshol is csak a hegy van, az erdő, meg a sziklák a hegyek tetején! Mind ugyanolyanok! – vágta oda nagy mellénnyel.

Karesz sajnálta, hogy Jóska nem engedte elmesélni azt a régi történetet, amit a nagyapókától hallott, de mit tehetett. Ha nem, hát nem. Abban biztos volt, hogy ő nem tart a társasággal, mert Zsófinak már megígérte, jöhet az unokatesóival cicázni. Azért ennyit hozzáfűzött:

– Tudom, hogy arrafelé sok bányasuvadás van, és mögötte a Kormos-szikla hasadékai is nagyon mélyek, ha bezuhansz, szinte lehetetlenség onnan segítség nélkül kikászálódni.

– Bánya mi a manó? – kérdezte Bálint, oda sem figyelve Karesz mondandójának lényegére.

– Bányasuvadás, vagy bányaszakadás. Amikor megindul a rézsű, meg beszakad a bányavágat, no. – hangzott el a nem túl precíz és nem túlságosan tudományos pontosságú, ám annál komolyabb hangvétellel előadott magyarázat.

– Jól van má’! – vetette közbe Jóska – azé ez mégsem a Mutterhon!

– Micsoda? – kerekedett el Bálint szeme.

– Hát a Mutterhon, vagy mi az izé, ami a bratyesz földrajz könyvébe’ van benne!

– Matterhorn az, te! – igazította ki Karesz és Bálint kórusban.

Ezen aztán mindannyian jót nevettek, és ki-ki megalkotta a maga átiratát. Így lett pillanatok alatt Hong Kongból King Kong, Madagaszkárból Magad Oszkár, és a Karesz által felvázolt veszélyek elmosódtak a vidám hangulatú szürkületben. A fiúk jó sokat vihorásztak, aztán vette az irányt ki-ki hazafelé.

 

XI.

Már megint a Repók

 

Nem hiába vélte úgy Zsófi, hogy a dolgok akkor rázzák föl a békés, poros csendet, amikor az unokatestvérei is náluk vannak! A következő napon nem csak a cicasimogatóba induló ifjoncok szíve kalapált.

A délelőttös műszakból hazatérő gyári munkások hozták a hírt. Hát persze, hogy a kis Repók volt a főszereplő, a Zolika. Tettestárs a szintén minden lében kanál osztálytársa és országos nagy barátja, a Nagyberki Ferike! Manó tudja, hogy hogyan, s mint keveredtek el ezek ketten Stolnabánya fölső végétől le, egészen az alvégre, a Kladjace-tóig, de ott esett meg a dolog.

A megértéshez tudni kell, hogy a tó töltése mentén fut az autóút hosszan, egyenesen, és annak vonalát a másik oldalán, jó sokáig a gyártelep betonelemekből emelt kerítése kíséri. Ahol a kerítés véget ér, a gyár folytatásában egy nagyobbacska tér következik, amit az üzemi területre befutó két pár ipari vágány szeldel föl. A vágányok még lentebb egy váltóval állíthatók, az egyesített sínpár az autóutat kissé távolabb keresztezi is. Ezt a területet a köznyelvben csak Kitérőnek hívták. Jó távol fekszik már a lakott részektől. Mivel a völgyfekvés miatt a gyárudvar szűkös, hát sokféle dolog volt már ott a placcon felhalmozva. Legnagyobb része felkarikázott acéldrótok tömkelege volt, csak úgy egymásra hányva. Pár éve már ott hevertek azok. Most péntek és munkanap lévén, vidáman zakatoltak a gépek, füstölt a kémény, jött az alapanyag, ment kifelé a késztermék, igencsak pezsgőn folyt a munka. Az ipari vágányon két szerelvény is vesztegelt. Az egyik a gyárudvaron, a másik viszont a mozdonnyal az elejében jócskán kint, a Kitérő területén.

A két jómadár nem sokat törődött ezzel, ők a tóparton bóklásztak. Ferike sikeresen be is csúszott a nád közé, és bokáig merült az iszapban. Mire a felázott töltésen kikecmergett, agyagos bocskorrá hízott a cipője. Hogy haza tudjanak menni, nekilátott a lábbelijét alkalmassá tenni. A környéken található ázott fa uszadék és hajlékony nád azonban nem volt elég erős a tapadós anyag lepiszkálására. Végül a fiúk, hogy élesebb és masszívabb alkalmatosságot keressenek a cipőtisztításhoz, némi izgalmat okozva átkeltek az úton robogó autók között a fordítóhoz. Ott aztán egy laposvas darabka került elő a porból, és Ferike boldogan hozzá is látott a sárpiszkáláshoz. A sarok és talprész közé beékelődött darabot igyekezett egyben lefeszegetni. Az eleinte nehezen engedett, mert idő közben már az előző, otthonról hozott, beszáradt réteggel szoros kapcsolatba került. Aztán egy óvatlan pillanatban, mint a suhingó, repült a sárcsomó, egyenesen a Repók Zolika lába szárának. Ebből persze vita, veszekedés majd kergetődzés lett. A felkarikázott drótokon keresztül ugrálva, botladozva üldözte a méregtől kipirult kis Repók a Ferikét. Ezt látta meg a gyárkapunál kibukkanó, éppen a megrakodott vagonok ajtajait ellenőrző mozdonyvezető, aki a balesetveszélyt felmérve nem is késlekedett rájuk szólni.

– Tűntök-e innen, ebadta kölykök! Azonnal takarodjatok hazafelé! – kiáltotta, és indult is feléjük fenyegetőn felemelt kézzel, hogy azzal is nyomatékot adjon a szavának.

Újabb baj a Ferike nyakán! Mögötte nem sokkal szerencsére Zolika éppen felakadt egy kiálló drótvégben. Az orra előtt a szerelvény kígyó, a szuszogó mozdony jobb kézről, úgy 20 méterre. Arra gondolt, a legjobb lesz a mozdony előtt kerülni, és ahogy csak a lába bírja, inalni hazafelé, mielőtt a Repók, vagy a masiniszta elkapja. Mert bármelyik éri utol, a párharcban csak alulmaradhat, s otthon meg jön majd a többi. Így is lesz kapsz a szétázott bakancs miatt! Ferike rohant, Repók Zolika nadrágja pedig reccsent, miközben lefelé vergődött a drótkarika-hegyről. Közben Zolika felmérte a lemaradást, és mint rendesen, támadt egy ötlete, hogyan lehetne elinalni is, és a Ferit is beérni. Nem kell a mozdonyt megkerülni, tárva-nyitva az ajtója mind a két oldalon, a lépcsője sem túl magas, irány keresztül a pöfögő gépen!

Na, itt történt az az aprócska baj, ami aztán igencsak emlékezetessé tette a nagypénteket! A mozdonyvezetői fülkében volt minden csodaszerkentyű, aminek a látványával nyugodalmasabb időben egy gyerek sem tudott volna betelni, azonban a kis Repóknak igen sürgős volt a dolga. Így esett meg, hogy valami kilógó karba beakadt a kabátujja, és ahogy azt dühösen megrántotta, a kar is mozdult. A mozdony lassan, komótosan elindult. Rántott egy picit a szerelvényen, és a vonat csikorogva, nyikorogva, de szerencsére elég lassan elindult a kijelölt pályáján. A Repók gyerek már a túloldali ajtóban volt, amikor dermedten érzékelte, hogy a föld a mozdony alól valahogy kifelé megy, s ahogy a fejét följebb emelte, látta, a szomorúfűz is a tóparton visszafele megindult, a falu irányába.

– Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! – kiabálta.

A térde remegett, arca elfehéredett, a homlokát kiverte a verejték. A tenyere is izzadt, érezte, ahogyan a lépcső melletti korláton megcsúszik. A Ferike szerencsére már a vonat túloldalán, biztonságos távolságban volt, a csikorgó, hangra futtában fordult hátra, s a látványtól azt is elfelejtette, mi okból került ő előre, s miért van a Zoli mögötte.

– Ugorj! Most, rögtön ugorj! –ordította, ahogyan a torkán kifért.

Mit volt mit tenni, Zolika minden erejét összeszedve elrugaszkodott, és ugrott, amekkorát csak bírt. A fohász meghallgattatott, mivel a szerelvénytől elég messzire ért földet. A térdére érkezett, egy éles kőre, aminek következtében a nadrág újabb hasadással jelezte, hogy földi életét immár inkább befejezi, a magasabb erőknek és tulajdonosa kíméletlen kínzásainak hatására megadja magát. A két kölyök most már vissza sem nézve, együtt rohant hazafelé. Mint a róka elől menekülő nyúl, úgy szedték a lábukat.

Még hallották a gyárudvarról kirohanó munkások, a portás és a masiniszta rémült kiáltozását, és a nyikorgó, csikorgó hangokat is, ahogy végül a mozdonyvezetőnek sikerült a vonatot megfékeznie. Még jó, hogy a vagonok meg voltak rakodva, a súlyos teher alatt a szerelvény nem tudott ennyi idő alatt fölgyorsulni, így volt esélye a mozdonyvezetőnek utolérni a mozdonyt, és felugrani arra. Amikor a Zolika ellódult a szerelvénytől, akkor tette föl a lábát a lépcsőre a lóhalálában érkező mozdonyvezető, de a kis Repók ezt már nem észlelte. Azt meg a két szeleburdi gyerek föl sem fogta, hogy a hátuk mögött a vonat csikorgása annak fékezéséből adódik, mint ahogyan végig sem gondolták, hogy mekkora baleset származhatott volna abból, ha a forgalmas útra szalad ki az ellenőrizetlen szerelvény. Szerencsére, nem így végződött a dolog. A fiúk már rég bekanalazták a levest, mire a faluban híre ment annak, mi is történt odalent a gyártelepen, a Kitérőnél.

Zsófi, Lilla és Kristóf is ekkor értesültek az eseményről. Ebéd után indultak Vadasiékhoz. Egy kis csemegét szerettek volna vinni a cicának, és mert Klára néni szigorú felügyelete alatt nem adódott lehetőség husit csenni a mini feketepárducnak, betértek a boltba. Ők ott hallották, hogy Teri védőnéni és a boltos beszélik egymás közt a Repók gyerek legújabb kalandját. Izgatottan tárgyalták az asszonyok, a gyerekek pedig hamar összerakták a dolgot.

Vadasi Karcsi bácsinak és Karesznek már az udvaron elmesélték, mi történt a délelőtt.

– Na, ugyan mit kap ezért a kis Repók? – elmélkedett Karesz – Az ökör, egyszer még otthagyja valahol a fogát!

– Ugyan mit kapna? Hát pont az a baj azzal a gyerekkel, hogy még úgy Isten igazából sohasem kapott semmiért, a jó szóból meg nem ért a kótyagos feje semmit – dohogott Karcsi bácsi.

 

XII.

Ciróka-maróka és némi aggodalom

 

Aztán a cicára terelődött a szó, de Karesz gondolatai a friss-ropogós történet hatására másfelé jártak. A veszélyekre gondolt, amik sokszor föl sem merülnek, hogy itt vannak, köztük élünk. Tessék. A Repók gyerek sem akart mást csak meglépni, aztán kis híján meglovasított egy vonatot, és majdnem alá került. Az előző esti beszélgetés is eszébe jutott. A barátai sem akarnak összetörni bányaomlás miatt, vagy a Csipkés-kőről lezuhanni, csak gombát szeretnének enni vacsorára. Ugyan hazaérnek-e baj nélkül a fiúk? Bosszantotta, hogy előző nap olyan könnyen hagyta lebeszélni magát, és nem ecsetelte elég részletesen az óvatlanokra leselkedő veszélyeket. Közben beértek a házba, és a kis Benő elfeledtetett minden aggódó gondolatot.

A belépőket az előszoba kellős közepén fogadta a pihe-puha fekete szőrgomolyag. Mivel éppen játszóórát tartott, eddig elmerülten gurítgatta a szekrény alól előkerült pingponglabdát, oda sem figyelt arra, hogy Karesz a csengőszóra kilépett a házból. Épp egy jobb passzal lendítette a középpályáról a labdát a hűtő oldalának, és a guruló játék látványában merült fel, amikor a társaság a teraszra ért. Ekkor figyelt föl az ismerős hangokra. A meglepetéstől ott helyben lecsüccsent, és kíváncsi tekintettel, félrebillentett fejjel fogadta a látogatókat. Nagy volt az öröm mindenki részéről!

– Jaj, de tündéri! Kicsi kormoska! – csapta össze Lilla a tenyerét.

Aztán izgatottan járta körbe a kicsi cicát, jött a ciróka-maróka, kényeztetés, dajkálás. Szöszi fürtjei mellett a kis fekete szőrgomolyag igazán jól festett, mind nevették, hogy olyan, ahogy ölelgeti, mintha szőrmeprémet hordana a nyakában. Benőke egy darabig tűrte a gyömöszölést, simogatást, aztán vadulni kezdett. Birkózott és harapdált, mint egy kiskutya, tűhegyes kis fogaival csípett rendesen! Lilla ki szerette volna vinni az udvarra, de a nagyok kórusban tiltakoztak. A kislányka először nem értette, azt képzelte, ellene irányul a dolog, mert a többiek lusták kimenni, kint játszani a kertben.

– Még nem lehet, akkor szabad majd csak óvatosan, felügyelet mellett kiengedni, ha már legalább két hetet itt töltött, és megszokta az új otthonát – magyarázta Zsófi. – Ha most elcsellengene, nem biztos, hogy hazatalálna. Szokja csak meg előbb a benti világot, s ha idekötődik, akkor majd ki lehet menni vele.

A vidám beszélgetés idején Karesz egy kis játékot is készített. Vendégségkor a céllövöldében lőtte Karcsi bácsi a similabdát, azt kötötte föl a gumijával egy bot végére. A cica boldogan vadászott a pattogó labdára. Csak ügyesen rángatni kellett a botot, a cicus meg, mint egy kis, fekete nindzsa, ugrott, s ha elkapta a lasztit, tépte boldogan, ahol érte.

– Ez sem lesz hosszú életű, de legalább ezt nyúzza, nem benneteket, és így nem lesz annyi lyuk rajtatok, mint a vonatjegyen. A kis kalauz ezt lyukassza, inkább, mint a bőrünket – mondta Karesz, és közben tétova, kicsit szégyenlős mozdulattal végigsimított az állatka kobakján.

A játékot csengőszó szakította félbe. A kapuban a gombász csapat állt, és most még egy kis esti focira invitálták volna Kareszt, aki megkönnyebbülten nézett végig barátain.

– Na, szedtetek-e valamennyit?

– Hát nem eleget! Úgy döntöttünk, holnap fordulunk még egyet, kicsit kijjebb megyünk, mert ma későn indultunk és csak az oldalig jutottunk, a tetőre, meg a laposon túl, a sziklához föl sem értünk – válaszolt Bálint.

– Jobb lenne, ha nem mennétek annyira messze. Tényleg veszélyes, és nem csak a nagyapám mesélte. Már többektől hallottam, hogy a háborúban is az mentette meg a menekülők életét, hogy az őket becserkészni akaró üldözőjük alatt a bányavágat beszakadt, és …

– Ugyan má’! – tromfolta le Gáspár Jóska. – ezek csak amolyan legendák, vagy mondák, vagy mi a szöszök!

– Hát, ha ettől te jobban aszol, hívjad annak. De én inkább tartanék tőlük a helyedben! Én biztos vagyok benne, hogy veszélyes arra. De rá is kérdezek, kifaggatom édesapámat, ő biztosan többet tud a dologról.

– Hát te faggasd ki apukádat, mi meg megyünk holnap, jó korán! – hangzott az ellentmondást nem tűrő válasz.

– Korán megyünk, hamar jövünk, mert én még készülök odale’, a régi faluba nagyapámékhoz, estére jön haza Miska nagybátyám, szeretnék találkozni vele – igyekezett Bálint elsimítani a dolgot. – Meg aztán a foci sem maradhat el! – toldotta meg a mondandóját.

A fiúk azzal búcsúztak el, hogy szombaton jókor korán hazaérnek, és a focimeccs is bele fog férni az idejükbe.

Nem sokkal azt követően, hogy a gombázó csapat távozott, Zsófiék is szedelődzködtek. Szívesen maradtak volna még, de letelt az engedélyezett idő, és Klára néni következetességét ismerve egyiken sem húzták tovább az időt, nem akartak szobafogságot kockáztatni.

Lilla egész hazáig a cicáról áradozott, nem lehetett egy pillanatra sem megállítani a csicsergését.

– Nyugodj már meg, holnap is játszhatsz vele egy nagyot – csendesítette a testvére, de hiába.

– És képzeld, el, hogy olyan magasra felugrott, amikor a labdát dobáltam, de olyan magasra, hogy a a a a…

– De Lilla, hát nem kell elképzelnünk, láttuk, olyan magasban volt a fejecskéje, mint az ebédlő asztal sarka! – próbálta Zsófi is megállítani a szóáradatot.

Így vonult vidáman, nevetgélve a kis csapat.

Benőke pedig, aki valóban nagyon nagyot játszott, a szokottnál jóval többet ugrándozott, már a Virslitől örökségben kapott kosárban pihegett fáradtan, s mire a vendégei hazaértek, el is szenderedett.

Vadasiék közben vacsorához ültek. Karcsi bácsi várta, hogy Karesz a vendégekről mesél, és természetesen a közösen töltött idő kapcsán leginkább Zsófit hozza szóba. Még azon sem lepődött volna meg, hogyha a Repók Zoli meg a Nagyberki Feri esete jön elő, amit magában csak atomkori vonatrablásnak nevezett. De Karesz egészen másról kezdte őt faggatni.

– Apa! Emlékszel, hogy nagyapa mesélt arról, hogy a bánya itt a Csipkés-kő meg a Kormos-szikla alatt olyan magason megy, hogy az elhagyott vágat bármikor beszakadhat, és hogy volt is ilyen a háborúban? Hogy az embereket üldözték, és az üldöző alatt beszakadt a föld és odaveszett?

– Hát erről én nem hallottam, de szent igaz, hogy veszélyes, pont azok miatt, amikről beszéltél. Van egy eset, ami nem pont akkor, és nem teljesen úgy, de igen, az biztosan megtörtént. De hogy jutott ez az eszedbe?

– Csak a srácoknak szerettem volna elmesélni, hogy milyen ott, de nem nagyon akarták elhinni.

– Pedig valóban veszélyes. Ott fenn, a Csipkés-kő innenső szikla oldalán, még szerencse, hogy az utaktól nem olyan túlságosan távol. Továbbá az is, hogy a közelben sok a csipke, és másoknak is kedve szottyant a hecsedlizésre.

– Egy kis mire? – értetlenkedett a gyerek.

– Hecsedli! Tudod, a csipke húsából készülő passzírozott alapanyag – magyarázta Karcsi bácsi csodálkozva, hiszen olyan sokszor beszéltek arról a múlt évben, hogy abból milyen finom lekvárt készített anya, és hogy mennyire hiányzik az őszi lekvárfőzés. Csak, hát Karesz most nem a pocakjára, hanem a kalandokra és veszélyekre összpontosította a figyelmét.

– A dolog Molnár apóval esett meg – folytatta Karcsi apja az elbeszélést. Persze, elég régen történt, meg van annak már húsz éve is. Akkoriban még ereje teljében volt apó. Molnár Böske néni nem volt egy türelmes asszony, leginkább a szomszéd Mariska mama természetére hajazott a viselkedése, akivel tán még távolról rokonok is. A lényeg, hogy szép őszi nap volt, amikor a Molnár apót kihajtotta csipkét szedni, mert fejébe vette, hogy hecsedlit főz, és jó pénzért eladja a piacon. Ebből akarta felvirágoztatni a családot. Apó meg, mit volt mit tenni, kicaplatott, és szépen csipegette a piros bogyót, ahogyan az parancsba volt neki adva. Tudta, hogy hiába tiltakozna, hogy bizony ettől fontosabb és több hasznot hozó dolog volna a káposztavermet előkészíteni. De nem szaporítom a szót fölöslegesen. A lényeg, hogy ott az oldalban apó meglátta a legbiztatóbb bokrot, amelyik rogyásig volt hatalmas szemekkel. Ahogy mesélte, úgy vöröslött az a sok terméstől, hogy azt gondolta, egészen bizonyos, ilyen lehetett a bibliai égő csipkebokor is. Már majdnem elérte, amikor megmozdult a világ! Eltűnt a lába alól a föld, és ő vödröstül süllyedt alá. Ahogyan mondogatta, míg odament, remélte, mert Mózest is csipkebokornál szólította meg az Isten, itt menten őt is megtiszteli, de amikor alászállni kezdett, úgy vette ki – mert Mózeshez merte mérni magát – büntetésből őt nem megszólítja, hanem a pokol kapuját nyitja meg alatta. Hát az nem a pokol volt, hanem a bánya mélye. Eleinte meg tudott a lyuk peremén támaszkodni, mert az alatta megnyíló vágatban az ácsolat bent maradt és itt-ott még tartotta magát, de aztán csak bepottyant. Másik nagy szerencse volt, hogy ez egy csillék kihajtását szolgáló vágat volt, csak amolyan alagút, és nem volt mély, valamint az alatta frissen beomló föld is laza és puha volt, s arra huppant.

– És hogyan jutott ki onnan? – vetette közbe Karesz.

– Azt a mesebeli harmadik szerencséjének köszönheti, de arra már korábban céloztam is. Kiabált, ahogyan a torkán kifért, már az első pillanattól. Még támaszkodott a könyökén fönt, és kalimpált a két lába támasztékot keresve odalent, de már akkor is ordított, torkaszakadtából. A földút túloldalán is csipkéztek, egy család volt, azok meghallották. Először a puli, aztán az emberek. Kihúzni nem tudták, de hoztak a bányatelepről segítséget.

– Nagyon összetörte magát Molnár apó? – kérdezte Karesz, izgatottan fészkelődve a székén.

– Nem, szerencsére nem lett nagy baj. Úgy lehet, nagyobb lett abból, hogy csipke meg vödör nélkül keveredett haza. Mert Böske anyót ismerve, tán még a sodrófa is előkerült, hogy a nagy kár árában megegyengesse a hátát! Azonban valóban lehetett volna nagy baj is a dologból. Amíg a bánya üzemelt, a bányászok folyamatosan ellenőrizték az ácsolatot, a falakat. Ahol egy picit is kétséges volt a műszaki állapot, ott javították, ahol csúnyán kopogott, a beomló kőzetet leverték, az ácsolatot megerősítették. Aztán ahogy ezeket a régi bányákat már felhagyták, senki sem vigyázta őket. Mi már sokkal tartósabb, erősebb és korszerűbb támasztékokkal dolgozunk, és a bányarész lezárásakor gondosan raboljuk, azaz szedjük ki azokat. Magunk után meddővel töltjük be a vágatot, azaz tömedékelünk, nem hagyunk vissza ilyen veszélyforrást. Hát egy biztos. Arrafelé mélyebben húzódó járatok is beszakadtak, nagy kárt okozva. Bizony, van ott olyan beomlás, amelyiknél szálas, erős bükkfákat döntött meg a bezúduló föld ereje. És a Kormos-szikla meg a Bánya-oldal még veszélyesebb. Azt ugye, tudod, hogy a Kormos-szikla lényegében a bányászat miatt hasadt ketté? Az bazalt alól kitermelt szén után keletkezett a beszakadás és a bazalttömb hasadéka. Az kész barlangrendszer, nem túl szerencsés abba belezuhanni. Ráadásul cudar hideg van ott, olykor még nyáron is találni a mélyben havat, helyesebben firnet.  – fejezte be Karcsi bácsi a szakmai oktatást.

Már rég eltették magukat másnapra, amikor Karesz még nyitott szemmel feküdt, és azon töprengett, amit az apukájától hallott. Végül azzal nyugtatta magát, hogy húsz éve is volt a Molnár apó esete, ami nagy idő, és lehet, már teljesen beomlott minden, nem történhet meg ismét. A Bánya-oldalig, meg a Kormos szikláig meg csak nem jutnak el a fiúk. Attól azért restebbek, minthogy pár gomba reményében odáig kimásszanak.

 

XIII.

Nagyszombati tejbegríz

 

Zsófi lusta nyújtózkodással fordult jobbjáról a bal oldalára. Éppen felcsendült a ballagónóta és virágillat töltötte be a levegőt. A VAKÁCIÓ felirat a szivárvány összes színében ott pompázott a táblán, a három felkiáltójel rendben ott díszelgett a szöveg végén. Mind a három írásjel köré zöld levelekkel cicomázott virágszár fonódott, azonban a felkiáltó jelek aljába nem is pontok voltak odabiggyesztve, hanem ártatlan tekintetű, aranyos kiscica kobakok. Ahogy Zsófi jobban megnézte, látta, hogy a cicák nem rajzolva vannak, hanem igazi, élő jószágok azok. A legutolsó fejecske ismerősnek tűnt. Csillogott a zöld szempár. és a csepp jószág fekete szőre szikrázón ragyogott a napfényben. A következő pillanatban nyilvánvaló volt, hogy Benőke hunyorog bele az ünnepélyes pillanatokba. Ekkor a Benő teljes alakot öltött, és egy szempillantás alatt a nyitott ablak párkányán volt. Zsófi rémülten mozdult volna az ablakhoz, de Jutka néni a vállát megragadva visszatartotta, és szigorúan ráparancsolt, hogy szíveskedjen a helyére ülni és a saját dolgára figyelni végre! A cica is megszeppent a hangtól, és riadtan kiugrott az iskolaudvarra. Benő egy szempillantás alatt eltűnt szem elől. Zsófi kétségbe esetten fordult Zsuzsa néni felé, aki ekkor már nem is Zsuzsa néni volt, hanem édesanyja.

– Kislányom, pattanj kifelé az ágyból! – hallatszott most már édesanya hangja. – Vendégeid vannak, a dolgod nem csak a közös lógás, olykor besegíthetsz a vendéglátásba is! Elég nagy vagy már, hogy néhanap valami hasznosat is tegyél!

Zsófi lassacskán ráébredt, hogy még a ballagás messzi van, de igen, a szünet eljött, bár egyelőre még csak a tavaszi. Hogy Benő cica remek helyen van, és nem fenyegeti a veszély, hogy elveszik valahol a forgalmas főút környékén. Majd az is tudatosult benne, hogy a lustálkodásnak vége. Kócosan, kicsit morcos tekintettel kászálódott ki az ágyból.

– Van némi vásárolni valónk, ezért bemegyünk a városba. Nagymamával lesztek egy pár órát. Kérlek, készíts reggelit az unokatestvéreidnek, Zsófikám. Ne vágj ilyen sértődött képet, az ebédről nem neked kell gondoskodnod!

– Jól van, na! De nem jó nekik a vajas kenyér meg a felvágott? – méltatlankodott Zsófi a szemét dörzsölgetve.

– Jó nekik, persze, de azért teát, kakaót készíthetsz, nem fog leesni a karikagyűrű az ujjadról!

– Nem hát, mikor nekem olyan nincs is! – morogta Zsófi az orra alá halkan. Szerencsére édesanyja ezt már nem hallotta.

A felnőttek távoztak, a nagylány a köpenyébe bújt és fázósan becsoszogott a spájzba, hogy előhozza az élelmet. Ahogyan a polcokon matatott, kezébe akadt a búzadara. Arról meg eszébe jutott, hogy a tejbepapi a Lilla kedvence. Úgy gondolta, a legegyszerűbb az lesz, ha az unokatesóknak tejbegrízt gyárt, elvégre az egyszerre fogja helyettesíteni a meleg innivalót és a laktató falatokat is. Nem kell előszedegetni millió és egy ételt, elég a tejet és a grízt.

Zsófi ettől az ötletétől kicsit vidámabb lett, és menten bele is vágott a kivitelezésbe. Először a tejet öntötte lábosba, aztán rögvest szórta is bele a darát, vagy tíz evőkanálnyit. A gáztűzhely lángja barátságos kék-narancs színben imbolygott, az asztalra kerültek a tányérok, kanalak. A kakaóért nem kellett kimenni a hideg éléskamrába, a cukor és az őrölt fahéj is kéznél volt.

Amikorra minden előkerült, picit fura volt a levegő. Olyan érdekes szag csapta meg Zsófi orrát. Arra emlékeztette, amikor a rántás tovább maradt a tűzön. Erről eszébe jutott a gríz. Sebtében fordulta tűzhöz, hiszen anya és nagymama is szokták kavargatni. Zsófi aggódva keverte meg a lábas tartalmát. Úgy észlelte, hogy az étel valamiért nem igazán akar összeállni. Alul elég sűrű, de hiába kevergeti, a fölső réteg olyan híg! Nosza, belezuhintott nagy gyorsan a darából. Talán még nem késő, összefő a két adag, és lesz ebből reggeli. De hamarosan megint csak csalódnia kellett. A fölső réteg is sűrűsödött, de most meg már túlságosan is nehezen mozdult benne a fakanál. Ráadásul úgy tűnt, mintha kőkemény galuskákat is főzött volna a tejben. Nos, tej volt még, és amúgy is kevésnek tűnt a mennyiség. Zsófi nem tétlenkedett, a maradék tejet is hozzáadta. Most megint híg löttynek tűnt, ráadásul a fránya galuskák sehogyan sem akartak szétmenni. Nosza, még adott hozzá a darából, ami hamarosan puliszka sűrűségűvé varázsolta a – most már így is mondhatjuk – kotyvalékot. És azok a nyomorult göbök mintha egyre többen lettek volna, és egyre kevéssé tudtak volna elsimulni. Ott pöffeszkedtek a rotyogó massza tetején, közepén, mindenhol. Mindezeken túl most már hatalmasakat pufogott a főzet, a szag meg, ami a kivágódó gőzzel jött, egyre kétségbeejtőbb volt. Zsófi homlokán gyöngyözött a verejték, a szeme sarkában meg, mint édesanya nyakláncán a hegyi kristály medál, hatalmas könnycsepp gyűlt. Ekkor lépett a konyhába nagymama.

– Édes Zsófikám! Mit csinálsz? – csapta össze a kezét.

Zsófiból most már végképp előtört a sírás.

– Éhén csak… én csahak... én csak reggelihit akahartam csinálni a Lillánahaaaak! – szepegte.

Nagymama kikapcsolta a gázt, aztán magához ölelte zokogó unokáját!

– Jól van, no! Mással is megesett már az ilyen! Mindjárt megmutatom, hogy is kell – nyugtatgatta nagymama. – Látom, tej már egy csöpp sincs itthon, de sebaj. Ott a konyhaszekrényen a pénztárcám, hozz a boltból mindjárt két litert. Nem árt, ha van több is, mert anyukád biztosan számolt azzal a mennyiséggel is, amit elfőztél.

Zsófi megkönnyebbülve szaladt a boltba, és szinte repült hazafelé. Mire a konyhába lépett, a lábas már tisztára mosva várta a következő feladatot.

– Még szerencse, hogy édesanyád annyira ad a minőségre, és a lábas eléggé jó alkalmatosság, mert ha régiben főzted volna, ki se lehetett volna takarítani, ami odakozmált. Na, ide figyelj, kislányom. A tejet a vízzel kiöblített edényben fölforraljuk, és ha forrni kezd, szép lassan, folyamatos keverés közben engedjük bele a darát. Ha a liter tejhez hat-hét púpozott evőkanállal adsz, és türelmesen várod, míg megfő, akkor pont jó lesz.

Mire az ifjú társaság együtt volt, a reggeli is elkészült. Zsófi hálás szívvel mondott köszönetet nagymamának a segítségért. Amíg a tejbepapit eszegették, addig azon járt az esze, hogy lám, ő merényletet követett el nagymama ellen a Benő cica titkos befogadása során, pedig nagymama a legtündéribb az összes létező nagyik között.

A hazaérkező szülőket türelmetlenül topogó gyerekcsapat fogadta.

– Klára néni! Klára néni! A Zsófi főzött nekünk tejbegrízt! És nagyon fini volt – újságolta Lilla lelkesen – Akkor most elmehetünk a cicát meglátogatniiii?!

– Hát, de azt a nagymama segített megoldani, Lilla! Nem az én dicsőségem – vetette közbe Zsófi, de Lilla rá sem bagózott.

– De most elmehetüüünk? – affektált, és bevetette azt a csak rá jellemző, édes mosolyt, amivel mindig célt ér.

Hogy még nagyobb nyomatékot adjon a dolognak, Klára édesanya derekát is átölelte, úgy nézett fölfelé, ártatlan pillogással. És igen. A hízelgés elérte célját, sikerült kicsikarnia az ígéretet.

Ebéd után aztán Lillát már semmiféle bűbájjal és szigorral – vagy ahogyan az édesapja mondta – hat körrel sem lehetett visszatartani. Amikor az Apokás utcába értek, még látták az utolsó háznál az erdő irányába fordulni a gombázni indulók bandáját.

– Hát ez a díszes társaság meg hova indul ilyenkor? – szaladt ki Zsófiból. – Nekik biztosan nem kellett könyörögni egy kis szabadidőért! Bezzeg az ilyen laza fiúk el tudják érni, amit akarnak, nem az van, hogy így kötelesség kislányom, meg úgy első a munka nagylányom!

– De morci vagy! Mintha nem lennénk mi is szabadjára – vetette közbe Kristóf.

– Na ja, mert itt vagytok. De, ha Lilla nincs, persze, soha nem megy olyan könnyen. Csak nem veszed észre, mert megrészegítette a fejedet az a falusi jó levegő, ami nálunk van!

 

XIV.

Nagyszombati találkozások

 

Ebben a kicsit zsörtölődős hangulatban értek Kareszék kapujához. Ekkor a vita meg is szakadt, mert Zsófi legnagyobb örömére egy kapuval arrébb megpillantotta a kis Juditkát, aki éppen Marikától búcsúzott. Boldogan szaladt oda a lányokhoz.

– Hát ti?

– Zsófi, de je jó, hogy jöttél! – mosolygott vissza Juditka. – Marika már elmondta a leckéket, de azért örömmel látlak nálunk.

– Jaj, hát, izé… akkor jó, ha Marika, de tényleg!

Zsófi hebegett, habogott, hiszen kis barátnője már pár napja kikerült a kórházból, illett volna őt meglátogatni. De szerencsére a lábadozó Juditkának nem tűnt föl, hogy itt egy kis mellébeszélésről van szó. Marika éppen elköszönőben volt, és ő – bár átlátott a szitán – nem tette szóvá a dolgot. Zsófi, kihasználva az alkalmat, hogy a figyelem a személyéről éppen elterelődött, gyorsan intett az unokatesóinak, hogy menjenek csak be cicázni nélküle. Marika végül Zsófi mellett elhaladva annyit vetett csak oda, hogy azért jó, hogy Zsófi is eljött Juditkát meglátogatni.

– Terveztem, már terveztem, csak ugye a vendégek, a húsvét… annyi a dolgom – hadarta Zsófi, ám végül dolog ide, dolog oda, egy jó fél óra hosszát töltött Juditkánál, ez alatt számos aranyos dolgot elmesélt a közelmúlt eseményeiről, végül a cicára terelődött a szó.

– Te! Tudtad, hogy a cicák imádnak dobozba bújni? Hát, a Benőkével biztosan azért eshetett meg, tegnap ez a történet, mert az a kis szőrgombóc is mindent doboznak néz. Az egy dolog, hogy rendre nem a saját kis kosarában szunyókál, de tegnap a Karcsi bácsi hatalmas bakancsába játék közben bebújt, és ott aztán rátört a nagy álmosság. No persze, a gazdi szaga, a meleg is segíthetett, de a lényeg, hogy a nagy nyugiban, azaz nagy bakancsban elszundizott. Karcsi bácsi meg hajnalban indult volna valamerre. Húzta volna nagy álmosan a bakancsot, de annak sehogy sem akaródzott fölmenni a lábára. Erre aztán mind a ketten fölébredtek! A Karcsi bácsi a meglepetéstől, hogy mi van a csukájával, hogy mi a csoda van itt, egy éjszaka alatt összement volna a bakancs? A Benőke meg, hogy mi az már, ki, mi tuszkolja őt ilyen dühödten? Na, gondolhatod! Karcsi bácsi azt mondta, hogy ilyen eleven és huncut jószágot még nem hordott a föld a hátán!

– Istenem, de jó lenne, ha nekem is lehetne egy kis állatkám! – sóhajtott Juditka.

Zsófi kicsit elszégyellte magát, aznap már másodszor, és mind a kettő a Juditkával szembeni viselkedése miatt volt. A kis füllentését most megfejelte azzal, hogy olyan dolgot juttatott eszébe barátnőjének, ami elszomorította őt. Hirtelenében nem is tudott mit válaszolni. Nemsokára hozta Éva néni a gyógyszereket, amiket Juditka összefoglaló néven csak űrhajóskosztnak hívott, Zsófi pedig, úgy érezve, hogy lassan illő befejezni az amúgy is váratlan látogatást, indult Vadasiékhoz.

Mire átért, már zengett a ház a vidám gyerekzsivajtól. Nem is csoda, hiszen ott volt Müller Panni a kisöccsével, Marcival, aki amolyan vicces kisfiú volt, a bohóckodása láttán a legzordabbaknak is mosolyra húzódott a szája. Önmagához hűen most is grimaszolt éppen, és a kisszéken egyensúlyozva eljátszotta, hogy ő az élő köztéri szobor. Persze megbillent, és már zúgott volna is lefelé, egyenesen Benő cicára, de szerencsére Karcsi bácsi elkapta idejében. A nagy vidámkodásban alig vették észre, hogy Zsófi nyitja az ajtót. Benőke volt az első, aki felfigyelt az eseményre, és azon nyomban rohant is régi kis gazdasszonyához, boldogan üdvözölte, mintha kiskutya volna, nem pedig házimacska. Éppen csak a farkincáját nem csóválta. De akkor aztán már igazán nem is lehetett volna cicának nevezni! Zsófi olyan boldog volt ettől a ragaszkodástól, hogy az előző óra eseményeit feledve, egész délután csak ezt emlegette.

Ezek után Benőke szolgáltatta a műsort. Bebizonyította, hogy lassan már tényleg nincsenek akadályok a számára. Mikor egy pirinyót elterelődött a figyelem róla, aminek oka az uzsonnaosztás volt, úgy döntött, hasznosan tölti a szabadidejét. Ha már labdázás és gyömöszölés nincs, úgy is jó, neki akkor leginkább nézelődni volna kedve. Az ablak azonban magasan volt. Azt gondolnánk, egy ilyen csepp jószágnak ez kihívás. Csakhogy a Marci által szobortalapzatként használt kisszék ott árválkodott az ablak közelében, arra feljutni nem kunszt. Onnan egy ugrás és Benő már a függönyön hintázott. Mire a társaság észbe kapott, már jócskán haladt is fölfelé, sőt, csaknem célba ért. A fürge lábacskák úgy kapaszkodtak a finom szövésű textilbe, hogy azokat egyenként kellett arról lefejteni.

– Hé! No! Már majdnem felértem! – panaszkodott Benő, de senki sem hatódott meg tőle, sőt…

– Na, te hétpróbás gazember! Nézd meg, mit csináltál! Minden karmoddal a szálat húztad kifele! Hát hogyan néz ki most ez a függöny? Mi? – morgott Karcsi bácsi.

Azt mondanom sem kell, Benő nem adta fel, olyan erős volt benne a vágy a kikukucskálásra, hogy folyton-folyvást nekirugaszkodott. A végén már a kisszék sem kellett, egy jókora ugrással elérte a függöny alját, és első két mancsával keményen megkapaszkodott. Két hátsó lábával eszeveszettül kalimpált, hogy támasztékot szerezzen, vagy, hogy elérje a függönyt azzal is? Nem tudni. De az eredménye az lett, hogy hintázott a függönyön, és nyivákolt kegyetlenül.

– Nyaaaaauuuu!!! Mindenki csak szórakozik, egyikőtök sem segít! Micsoda undok bandaaaa!

A vége az lett a dolognak, a függönyt ruhaszárító csipesszel föl kellett tűzni. De akkor már nagyjából mindegy volt szegény kiöregedett darabnak. A kihúzódott szálak, mint bánatosan lógó bajusz, gyászolták a történteket.

Amikor elérkezett a búcsú ideje, és a háziak kikísérték őket, Lilla az utca vége felé mutatott, arra, ahol az isten kertészkedésének eredményeként cseperedő fiatal cserfák és a Gáti Melinda nagypapája szilváskertjének fái összeölelkeznek, azaz a Rakovina gázlói irányába.

– Karcsi bácsi! Arrafelé merre lehet eljutni?

– Arrafelé? Hát, aki nagyon kitartó, akár még a szomszéd településig is! De a Csipkés-kőig legalábbis el lehet. – viccelődött Karcsi bácsi.

– És ott mi van? Ahol az a kő van? Az egy szikla? – érdeklődött tovább Lilla.

– Igen, azaz nem is egy. Két magaslat, a közelebbi szikla még kicsit látszik is. De mögötte van egy, amelyik igen veszélyes, szakadékos. Azt Kormos-tetőnek hívják. Onnan, a hátsóról nagyon messzire el lehet látni. Úgy mondják, arról látszik a fél ország. De azért én szerintem a Mátra tetejéről inkább látszik a fele. Onnan csak a negyede.

– Akkor azok a fiúk biztosan oda mentek, megnézni az egyharmad országot – összegezte komolykodva Lilla mindazt, amit látott, és amit hallott.

– Milyen fiúk, Lilla? – szegezte neki a kérdést Karesz.

– Csakugyan! Amikor jöttünk, akkor tűnt el a fák között a Gáspár Jóska, a Juhász Bálint meg a Misi. A Balogh Misi, a bokszoló. – sorolta Zsófi. – Vagy a középső a Repók lett volna? – töprengett.

– Nem, nem hinném, hogy a Repók volt. Ez a három emlegette, hogy mennek ki kucsmagombáért. Csak azt nem értem, miért délután indultak? Azt mondták, kora reggel startolnak, hogy este tudjunk még egy jót focizni. – toldotta meg Karesz.

Aznap amolyan tépelődős este lett. Ez a beszélgetés Karesz és Karcsi bácsi számára adott fejvakarásra okot, főleg, mert a focipályán az este bizony egyik sem jelent meg az emlegetett fiúk közül. Zsófinak meg a Juditkával kapcsolatos kellemetlenül alakuló, váratlan látogatás jutott újra az eszébe. Kristóf beletemetkezett egy képregénybe, és azon elmélkedett, Benőről kellene egyet rajzolni, de olyat ám, ami még a Garfieldot is kiüti a nyeregből! Lilla nem ilyen földhözragadt dolgokon törte a fejét, ő a Csipkés-kőre egy gyönyörű várkastélyt álmodott. Valaha kellett ott lennie egynek, semmi kétség. Amíg a szüleinek, meg Gabi bácsinak ezt bizonygatta, Zsófi az anyukájához fordult, és Ádámtól, Évától meg az almafától kezdve, nagy körülményesen elmesélte, milyen – ahogyan ő fogalmazta – duplán ciki helyzetbe került.

– Szerinted, most hogyan tudom én ezt helyreütni? Hogyan lehetne a csorbát kiköszörülni?

– Édes gyerekem, lehetnél egy kicsivel figyelmesebb is, és akkor nem kerülnél ilyen zavaros helyzetbe. De, ha már így alakult, és mert őszintén föltártad a dolgokat, egy ötletem van, ami kicsit helyrebillenti a mérleg nyelvét. Kedden még iskolai szünet van, viszont Kristófék már nem lesznek itt, szabadabbak leszünk. Akkor délután fölmegyünk hozzájuk egy rövidke látogatásra. Évikével amúgy is beszélnem kellene, virágot kell rendelnem a majálisra. Tőled meg kap a Juditka cicát, vagy valami olyasmit, igaz, csak egy kis plüsst. De biztosan jól fog neki esni.

– De anya! Honnan lesz a cica?

– Hát úgy gondolom, kiválaszthatsz neki egyet azokból, amiket évek óta dobozban őrizgetsz. Vagy, ha nem tetszik, vehetsz a zsebpénzedből. Kedd délelőtt ráérsz.

– Ha csak úgy nem – morgott Zsófi, de aztán is belátta, hogy ha már a dolgot ő görbítette el, akkor valamit neki is kell áldozni, hogy az kiegyenesedjen.

 

XV.

Nagyszombati erdőjárók

 

Az erdőbe induló jómadarak valóban azok hárman voltak, akikről Zsófi említést tett. Mit sem sejtve arról, hogy mennyien aggódnak értük, ki vidáman, ki morcosan, ki nevetve vette magát az erdő irányába. A legfőbb gond, azaz a vita oka az volt, hogy meglehetősen későn verődött össze a csapat. Balogh Misi miatt esett így a dolog, mivel, amikor az indulás időpontját egyeztették, eszében sem volt a délelőtti edzés, amiről bizony kora délután ért csak haza. Kapott is érte a haveroktól hideget, meleget, élcelődésben nem volt hiány. A másik kettő ugyan jókat vihogott a saját poénjain, Misi azonban egyre paprikásabb hangulatba került. A legjobban Jóska megjegyzése fájt neki, aki az értelmi képességeit és sportoló mivoltát kérdőjelezte meg, s ami így hangzott: „Mi van, öcsém! Bal egyenessel vagy jobb horoggal ütötték ki az órát a fejedből? Így jár, aki soha nem ad, mindig csak kap! Megpimpósodik a káposztalé a fejibe’!” Már-már ott tartott, hogy odavág, de aztán eszébe jutott az edző Gyurka bá’, aki mindig azt mondta, hogy egy igazi sportoló nem csak ütni tud, hanem önfegyelmet is képes gyakorolni. Így haladtak vagy pár száz métert, mikor a kis Repók Zoliba botlottak.

– Jó, hogy jössz! – kiáltott oda neki Bálint. – Merre voltál? Van már gomba a Csipkés-oldalba’?

– Hát azt én honnan tudjam? Oda mentek? Mehetek veletek? – ragadta meg az alkalmat a kis Repók. – Jó kis tojásos gombapaprikás belőle, meg friss kenyér! – csillant föl a szeme.

– Felőlem! - rántotta meg a vállát Bálint.

– Ne má’! - tiltakozott Balogh Misi. – Amúgy meg, ha már egyszer annyira sok velem a bajotok, itt van, ni, a pótlék! Én meg fordulok is vissza.

Mire a Gáspár Jóska és Bálint észbe kaptak, Misi a falu irányában már el is tűnt a kanyargó földúton.

Nem kedvelte a Repók gyereket, mert egy párszor már meggyűlt vele a baja. A legutóbb a kis idétlen csak úgy, fogadásból kihajította az uzsonnához járó, még bontatlan kefires dobozt az iskola emeletéről, ami nagy sebességgel csapódott a suli udvarán focizó Misi fejéhez. A műanyag doboz íziben széthasadt, és a vadonatúj melegítő-felsője kapucnijába érkezett. Igencsak dühös lett, és azonmód, a kefirt menet közben lépcsőn, folyosón csöpögtetve fölvágtatott az emeletre, a vigyorgó kölyköt galléron ragadta, és kis híján kilökte az ablakon. Kati tanár néni és József bácsi egyszerre értek oda, hogy megakadályozzák a rémtettet. Ebből aztán szép kis intő kerekedett Misi ellenőrzőjébe, és a tetejébe még a kövezetre csöpögött kefirt is neki kellett feltakarítania. Misi mindezt égbe kiáltó igazságtalanságként élte meg, nem csoda, ha amúgy is bosszús hangulatán nem javított a Kispók megjelenése, és inkább hagyta a gombázást.

A három haladt tovább, fölfelé a kaptatón. A nap szelíden szórta langyos sugarait a nyugati lankákra, a lombok között halkan motoszkáltak a mókusok, csipogtak és csevegtek a fészküket igazgató madárkák.

– Nyaktekercs – vélte Bálint.

– Nem, nem az danol, hanem az énekes rigó! –tromfolta le a Repók.

– De, nyaktekercs lesz az! Nézd meg, ott, ni, a fekete fenyő kopasz ágán, hogy nyaktekercs az! Még a tolla is, mint a fa kérge! Alig lehet meglátni.

– Énekes rigó az, ha mondom! – vitatkozott tovább a Repók gyerek. – Már csak nézzed, hogy pettyegetett az, mint a rigó!

– A mérete sem akkora, te okostojás, a hangja meg nem olyan, no! Nem csavarja úgy meg, mint ahogy a rigó tudja!

– Skacok! Mi lenne, ha gyorsítanánk a tempón, még a kiserdőn sem jutottunk túl, soha nem érünk fel a Csipkés-ódalig ebben az ütemben! – vágta el a vitát Jóska.

– Igazad lehet, hogy reggelig sem tudjuk megjárni, ha így andalgunk – hagyta helyben Bálint. – Akkor rövidítsünk!

– Biztos is! Én tudom a rövidebb utat, csak nyugodtan gyertek utánam! Ha a jobboldal felé tartunk, de közben fölfelé is haladunk, legalább fél-egy órával előbb a tetőn lehet lenni. Én tudom, apámmal meg a bátyáimmal sokat voltam arra az ősszel.

Kis tanakodás után úgy döntöttek, a Kispók Repók ajánlata alapján rövidítik le az utat, és a tölgyes irányába fordultak. Gáspár Jóska úgy gondolta, mégis csak ciki, ha egy tacskó vezeti a gomba-túrát, hát nagy bőszen előre lépett.

– Csak utánam, tudom én, miről beszél az okostojás! Én is jártam arra eleget!

Azzal a helyiek által Makkos-oldalnak nevezett erdőrészen át vezető keskeny ösvény felé fordultak, egyenesen a fák közé. A vénséges tölgyek még lustálkodtak, ők kényelmeskedve szánták rá magukat a tavaszi lombok bontogatására. Bár a simogató lágy szellő csiklandozta már ágaikat, de éppen csak ébredeztek. Míg a mogyoró már zsenge levélkékkel integetett addig az öreg tölgyek rügyei még csak duzzadoztak. Azok a rügyek azonban a mély, téli álmot követő boldogságos megújulás ígéretét már magukban hordozták. A komótosan nyújtózkodó fákat vidám madárcsicsergés sürgette. A madárfiak s lányok a szép nap és kerekedő fészek örömét vidám énekükkel adták hírül, nem voltak tekintettel a lassú öreg fákra.

A terebélyes, göcsörtös törzsű tölgyek alatt eleség után kutató vaddisznók túrtak a télen. Az elmúlt ősszel nem akadt makk olyan bőven, hát igencsak megforgatták a talajt, gondosan felszedtek minden termést, és közben termetes buckákat emeltek tömpe orrukkal. A tél kosztosai a ritkán járt ösvényt szinte teljesen feldúlták, a fiúk a hepehupán botladozva, meg-megcsúszva haladtak előre. Nem is nagyon beszéltek, a lábuk elé kellett figyelniük. Amikor aztán a bükkfákkal vegyes erdőrészre értek, ahol egyenletesebb volt a felszín, puhán simult lábuk alá a zöldellő moha és a tüdőfű zsenge szára, jobban figyeltek az erdőre is. Ekkor tűnt fel Jóskának, hogy új, kicsit mélyebb, bársonyos és finoman fátyolos hang keveredett a vidám, éles madárcsicsergésbe. Erre széles vigyorral menten a Kispókhoz fordult.

– Te! Kis Repók! Van e pénz a zsebedbe’?

– Ugyan má’, honnan lenne? – kérdezett vissza Zolika.

– Na, akkor ebben az évben is csóró leszel, mint a templom egere! – szögezte le Jóska.

– Mé’ lennék? – mordult fel a kis Repók.

– Mert a kakukk megszólalt. Ha az évben először hallod a kakukk szavát, és üres a zsebed, akkor egész évben üres is lesz! Nem tudtad? – nevetett most már Bálint is.

– Mindegy az! Mikor a feje meg teli van bolondsággal! – cukkolta tovább Jóska a Zolikát.

Úgy tűnt, ez most egy olyan nap volt, amikor Jóskán a kötözködő hangulat eluralkodott, hiszen korábban Misit is leginkább ő szekálta, és már meg a kis Repókot ugratta.

– Húúú! Fiúk! – állt meg most nagy hirtelen, egy ötlettel a fejében. – Hát nem tudjátok, ha a kakukkot még azon a napon föllelitek, és háromszor megrázzátok a fát, amin ül, akkor ez az átok elszáll?

– No, a kis Repók Zolinak több se kellett! Már mégis csak nem kell több bajt, több bánatot okozni a szüleinek! No meg szó, ami szó, anya bukszája folyton lapos, nem telik belőle kakaós csigára, csak sós kiflire, nem volna rossz egy kis gazdagodás! E kapitális tódítására hát Zolika vadul forgatta a fejét a hang irányát keresve, aztán futva indult árkon-bokron át, arra, amerre azt sejtette. Bálint ugyan a Jóska bolondozását le szerette volna csendesíteni, de még a száját ki sem nyitotta, Zolikának már csak a háta látszott, és az is egyre messzebbről. Jóska igen elégedett volt a tréfájával, és vihorászva rohant a Kispók után.

– Fiúk! Álljatok már meg! Ne csináljátok! Héé! – kiabált utánuk Bálint, de hiába.

És mert az erdőben egyedül kószálni nem igazán szeretett volna, jobb híján ő is a nyomukba eredt. Vagy negyedórát, húsz percet cikázott Zoli, a nyomában a két nagy, amikor zihálva megálltak végre, de ekkor is csak azért, mert akadállyal kellett szembenézniük. Kökény bokrok szövevénye állta útjukat, amely alatt csak a számukra járhatatlan vadcsapások mutatkoztak. A kakukk hangja ekkor már semerről sem hallatszott, a járt ösvény a lábuk alól rég elmaradt, a kitűzött cél pedig, hogy kucsmagombát fognak remegő, aranysárga tojással vacsorálni, s hozzá friss kenyeret majszolnak, az éles erdei levegőn töltött idő hatására újra, és még erősebb képben jelent meg szemük előtt.

 

XVI.

Bolyongó fejezet

 

Fordultak erre, csörtettek arra, és egyre kevéssé tudták, merre van az arra. Észre sem vették, és már nem a Csipkés-kő meredélyének közelében voltak, sőt, már a Bánya-oldal is elmaradt mögöttük, és a Kormos-szikla legtávolabb eső szirtjei mögé kerültek. Jó ideig úgy vélték, a két szikla közötti nyeregnél, pontosabban a Bánya-oldalnál lyukadtak ki. Azon tanakodtak, merre kellene az útjukat folytatni, hogy minél előbb kijussanak végre a Csipkés-kő alatti gombászó helyre.

– Jobbról kerüljük megezt a bozótost! – javasolta Zoli.

– Hogyne, hogy még jobban eltévedjünk! Már lassan azt sem fogjuk tudni, merre van az arra! Inkább vissza kellene fordulni – ajánlotta Bálint.

– Dehogy! Igaza van a Zolinak, ha fölfelé megyünk, és amarról megkerüljük a kökényest – mutatott Jóska is jobb felé – akkor ugyanabba az irányba haladunk majd, amerre lent mentünk. Még hamarabb is érünk, mintha ott maradtunk volna a Makkos-oldalban – érvelt Jóska. – Onnan aztán lefelé a rendes úton hamarébb jutunk haza, mint a fölfelé menet volt.

– Na, arra mérget veszek, hogy sötétben érünk haza, ha hazaérünk egyáltalán! Már egészen szürke az ég! –szögezte le Bálint.

– Na, nyomás! – Jóska határozottan indult a kökényes mellett fölfele. – Tudom én, merre van az arra, hogy idézzelek! – vetette még oda dühösen Bálintnak, bár az igazat megvallva, amit mondott, abból semmiben sem volt teljesen biztos, és főleg – ezt ő maga nem is sejtette – de semmi nem volt igaz.

A Kispók és Bálint megcsendesedve követték. Egy jó húsz perc múlva a kökényes ugyan elmaradt, de valahogy a világ, mintha megfordult volna körülöttük. A fiúk egyiken sem tudták, merre van a Csipkés-oldal, és fogalmuk sem volt, merre kellene magasodni annak a kőnek, amelyik alatt lenni szeretnének, de kimondani nem merték, hogy most már aztán fogalmuk sincs, merre van az a bizonyos arra.

A Zolika érezte, hogy a hetvenkedése miatt megint kutyaszorítóba fog kerülni, a Jóska meg még inkább így volt a dologgal. Miért kellett rátenni egy lapáttal a Kispók ötletére? És főleg ott a kökényessel szembekerülve minek erősködött? Inkább vezette volna csak a kis lökött a bandát, vagy még inkább a Bálint.

Bálint feje meg azért fájt, mert ilyen ökörséget csinált, két ütődöttre bízta az irányítást ő, az kitűnő, aki mindig tudja a helyes döntést. Aztán egyszer csak ismerősebbnek tűnt a környék, bár valahogy mégsem volt az igazi. Vagy mégis?

– Gyerekek, ez itt már a Csipkés-kő lesz, talán a hátsó szikla! – kiáltott föl Bálint. – Kicsit följebb keveredtünk, a Csipkéző-oldal az valahol lentebb lesz. Úgy lehet, ez a kő túlsó oldala, nem is ide szoktunk kijönni!

A másik kettő helyben hagyta, remélve, hogy Bálint legalább nem beszél mellé, hiszen nem szokott. Pedig Bálint most az egyszer tévedett, előttük nem a Csipkés magasodott. És ekkor Zolika, akinek kiemelkedően jó érzéke volt a gombázáshoz, boldogan mutatott az orra elé!

– Ehun ni! A kucsma ott kukucskál ránk! – azzal nekilátott a szedéshez.

Így haladtak, megfeledkezve a bizonytalanságról, meg a hazaútról, és – mint általában mindig – legfőképpen az időről. Még egy kicsit, csak egy picit, és az bizony elszáll, tovasuhan, az eltöltött idő múlt lesz, ami az ember fejében vagy megmarad, vagy sem, annak függvényében, hogyan élte meg azt. Ezt a délutánt és estét a fiúk mindahányan kicsit másként élték meg, de hogy mindannyiuk fejében megmaradt életük végéig, ahhoz kétség nem fűződik.

A jómadarak egyre jobban elkeveredtek a fák között, szinte el is felejtették, hogy melyik kő melyik meredélyén kapaszkodnak. Csak, amikor már a múlt évi avar és a kucsmagomba színe meglehetősen egybefolyt, a szatyrok megteltek a tavaszi csemegével, akkor kezdődött az aggodalom.

– Srácok, ideje indulni! Szedtünk, amennyit szedtünk, de ha nem érünk hamar haza, abból baj lesz! – szólította meg Bálint a két társát.

– Mer’? Anyád megruház? Ettő’ félsz? – vágta hozzá a Repók, aki az erdő varázsában ugyan már régen elfelejtette, hogy ő még a délután is jó fiú akart lenni, de érezte, hogy a baj komor felhői is gyűlnek a szürkülő égbolton.

– Nem félek, mert engem verni nem szoktak. De anya biztosan félt, nem tudhatja, nem esett-e bajom, mert csak azt látja, hogy nem értem haza. És én sajnálom őt.

– Hát oszt! – rántott a vállán a Kispók.

– Na, tényleg induljunk, Zolika. Te csak csinálod nap, mint nap a hülyeséget, nem gondolkodol, de a nagyok, mint mink, felelősen gondolkodnak ám! Nem tudtad? Mink már érettek vagyunk, te meg még nem. Úgyhogy, most Bálint dönt, és kész – szögezte le most már Jóska is, aki ugyan nem látott a Repók fejébe, de úgy érezte, hogy ha nem a Kispók alá adja a lovat, hanem elindul a Bálint szavára, akkor talán odafentről felmentést kap a korábbi viselkedéséért.

Indultak, amerre sejtették, hogy a szikla alatti, a Csipkézős-oldalra felvezető ösvényt lelhetik. Legnagyobb meglepetésükre azonban ösvény sehol nem volt, az erdő képe sem változott, hanem egy kisebb katlan-szerű horpadásba kerültek, és velük szemben másik még meredekebb kaptató magasodik. Tanácstalanul néztek össze, végül Bálint tett egy javaslatot, amiben tényleg volt egy kis okosság.

– Fiúk, az lesz a legjobb, ha fölmegyünk. Igen, menjünk föl rá! A Hold már fenn van, megvilágítja picit a hegytetőt, innen nem tűnik olyan magasnak. Aztán a tetőről megpróbálunk körbenézni, sőt, ha a nem megy, még egy fát is megmászhatunk. Akkor látni fogjuk, hol vagyunk, és hová kellene kilyukadni.

Feszült hangulatban, némán kapaszkodtak a termetes, sötétlő fatörzsek között. Csak néhány faág roppant olykor a lábuk alatt, és az avar zizegett, ahol szárazabb volt. A szívük vadul vert, de már nem csak a fáradtság és a meredek oldal miatt. Az izgalom és a félelem is alaposan megdobogtatta azt.

Amire fölértek, már azt lehet mondani, nem is szürkület volt, hanem este. Még nem sötét és öreg, de már amolyan barna, erdei este. Szétnéztek, szemük tisztább részt keresett, de sehonnan nem lehetett elég messzire látni. A testes, komor fatörzsek és a még csenevész, de már bomló lombkorona a tekintet útját állta mindenhol.

– Majd én arra a közepes vaskos fára fölmászok, eléggé alul kezdődnek az ágak, és mintha a lomb se’ vóna olyan dús – mutatott egy szürkéllő, kicsit rézsút növekedett tölgy irányába Zolika. – Majd meglátom én arró’ a falut! Mint egy csimpánz, úgy fölmegyek rája!

Azzal senkire sem várva, nekirugaszkodott, és valóban, mint egy vadászni induló macska, kúszott a megdőlt törzsön, mint meredek gyalogúton. Már az első kapaszkodásra alkalmasnak látszó ág felé nyúlt, és a következő pillanatban a bal kezével el is kapta azt, de mert kicsit a törzs alá kellet nyúlni, az egyensúlyát elveszítette, a sima törzsről a bal lába lecsúszott. Ijedtében a jobb kezével is az ág után kapott, de alig találta meg azt. A teste még nagyobbat lendült, és a fatörzs alá fordult. A jobb lábával próbálta még tartani magát, emelte a bal lábát is, hogy visszahúzódzkodjon legalább valahogy a lajhár pozíciójába, azonban a következő pillanatban recsegés, ropogás verte föl a nyugovóra tért erdő csendjét. Az az ág azért nem volt lombos, mert a fa, ami lajtorjává lépett volna elő, ezt a megtiszteltetés akkor kapta, amikor már szépen, lassan az enyészeté lett. A korhadt alkalmatosság megadta magát a tehernek.

Zolika rémült ordítással zuhant lefelé, baljában még tartva a faágat, ami addig kapaszkodóul szolgált. Két társa döbbenten nézte, ahogy – teljesen érthetetlen módon, és teljesen felfoghatatlan gyorsasággal – elnyeli őt a föld.

– Jézusom! A Kormos-szikla hasadékánál vagyunk! – kiáltott fel Bálint rémülten.

 

XVII.

Vasárnapra várva

 

Amikorra a fiúk felküszködték magukat a Kormos-sziklára, akkorra a szelíd, barna este már régen belopódzott Stolnabányára, és finom szövetével bevonta az utcákat, a kerteket, a házakat. Ahogy szokott lenni, a Rakovina völgyéből kúszott föl a hegyoldalra, elrejtve ölén az ösvényeket, csapásokat, dűlőutakat. Az álmos Nap lomhán ballagott előtte, és jól látszott az Apokás utcából, amikor az utolsó csókját küldte a hegytetőre. A vénséges vándor mit sem törődve a földi bajokkal elköszönt már a fáktól, bokroktól, erdei vadaktól, és éjszakai pihenőjére tért.

Odalent a község sárga fényt pislogó kandeláberei fölvették a harcot a sötéttel, hogy az embereket megtévesszék, és vidám, serény időtöltésre bírják, de hiába. A békés, tompa esti fáradtság a pislákoló fénypontok minden igyekezete ellenére rátelepedett a háztetőkre, és egyre kövérebbre hízott. Amikor oly nagyra nőtt, hogy már ágaskodnia sem kellett ahhoz, hogy bekukucskáljon a kéménylyukon, hirtelenében úgy gondolta, eleget várakozott már kint, és sutty, a réseken át behúzódott a házakba, hogy a lakók szemére ülve, teljesen átvegye az uralmat. A dombtetőről büszkén körültekintő kis templomban a feltámadási ceremónia véget ért. Az asszonyok egymásba karolva ballagtak hazafelé, talpuk alatt az utcakő meg-megcsikordult, aztán lassan eltompultak a zajok, és becsapódó kertkapu hangja már távoli, buta, értelmetlen jajdulásnak tűnt.

Kareszék egészen ez idáig az otthonukat rendezgették, Karcsi bácsi már a sonkát is megfőzte jó előre, mert az tudvalevő volt, hogy húsvét vasárnap keresztanya a lehető legbizonytalanabb időpontban rájuk nyitja az ajtót, és apró szeme szúrós tekintetével végigpásztázza a lakást. Mi több! Már az udvart is górcső alá veszi. Hát egyikük sem akarta, hogy azt végig kelljen élni, amit Karesz anyukájának szomorú eltávozását követő első ünnepen! Keresztanya elégedettnek ugyanis csöppet sem volt mondható, és merő jóindulatból, mint a motolla, úgy pörgött a portán egész nap. Már a látványa is fárasztó volt, de hogy utána két héttel is megesett, hogy egyes használati tárgyak nem akartak előkerülni, az volt az egésznek a teteje. No, Karcsi bácsi az óta nagyon figyel ezekre a dolgokra, mert köszöni, az efféle segítségből nem kér.

Hát szó se róla, elfáradtak ők is, hisz egész nap csak annyi volt a pihenő, amíg a gyerekek cicáztak. Abban viszont Benőke fáradt el igencsak, és a kis vackán megbújva, hangos szuszogással pihent, és igyekezett a nagy légyvadászatból jött fáradtságán túladni. Karesz még egyik kedvenc esti időtöltésének hódolt. A csodás, lengyel Białowieża erdőt bemutató albumot böngészte. Szíve leghőbb vágya volt, hogy egyszer eljusson oda. Annyira nagyszerű és csodálatos természeti világ integetett a könyv lapjairól! Nagyapa mesélt erről, ő járt abban az erdőségben, ahogy mondogatta, még a második nagy világégés után. Kareszt leginkább a nagyvadak érdekelték volna, amilyenek itthon nem fordulnak elő, vagy csak igen elvétve kerülnek az erdőjáró legénykék útjába. Főleg a bölény! Csak egyet is látni! Hát még egy egész csordát! Hallani a dübörgő patákat! A zárt lombkorona nyújtotta félhomályban megbújni, onnan kiszemelni a csordát, amelyik a hínár-szőtte tó vizére vonul.

De a nagyapa sokat mesélt Báthory István fejedelem nevét viselő vénséges tölgyről is, legalább azt látni volna jó. Képzeletében az is egy ragyogó tavaszi napon lehetett, amikor a fejedelem vadászkopóival belevetette magát az erdőbe. Látta maga előtt a fejedelmet, ahogy lovával léptet a százados fák homályában, széles, erős válla, pont, mint apukáé! Látta, amint kissé előre hajolva megütögeti fel-felhorkanó lova vállát, hogy megnyugtassa, elcsendesítse kissé. Aztán felbukkan a bak feje a cserjés fölött, ahogyan az állat neszt fog, megriad, majd a vágta, a mocsarak mentén a vágta! A kiszemelt vad üldözése! A fejedelem által célzásra fölemelt íj, s a nyílvessző, mely pontosan talál! Látta a vadászó fejedelmet a nagy hajtás után, amikor a Nap már delelőre hág, az akkor még zsenge tölgy lombja alatt megpihenni, hűs forrásvízzel telt kulacsából, és jóízűen kortyolni. Látta, ahogyan a fiatal fa a tavaszi, üde zöld leveleivel büszkén tekint körbe, és a körülötte sarjadó fűnek, a szellőrózsáknak, az éltesebb és ifjabb fáknak boldogan integet ágaival: Nézzétek, a nagyságos fejedelem megtisztelt engem látogatásával, és én csendben teszem a dolgom, hűs árnyat és könnyű felüdülést, puha békét és zümmögő csendet adok neki. És a fejedelem elbóbiskol, míg a szellőrózsák kelyhében matató bogárkák halk neszét hallgatja. Ez csak így lehetett.

Kareszt a képzelet szivárvány szárnya elrepítette, egyre távolabb került az otthon valóságos világától. Szemhéja lassan elnehezült, egyre laposabban pislogott a könyv lapjaira. Édesapja éppen akkor lépett mellé, amikor az már csúszott is ki a kezéből. Karcsi bácsi az ágya mellé helyezte a becses albumot, megigazítgatta a takarót, majd maga is aludni tért.

Így csendesedtek el a házak, az udvarok, sorra elsötétedtek az ablakok, és ahogy az falun lenni szokott, ember és állat elég korán nyugovóra tért. Hiába, a jószág reggel akkor is korán kel, ha ünnepnap hajnalán a gazda legszívesebben a másik oldalára fordulna. Az állatokat bizony minden nap ugyanazon időben el kell látni. Aztán csak jó lenne a húsvéti kalácsot mosolyogva csipegetni, mint kialvatlan tekintettel, dühödten tépkedni!

Lassan elballagott a kismutató, a tizenegyre, a nagy is ott toporgott szorosan a nyomában. Már a délutánosok is hazaértek, és csak egy-két ablakszem maradt világos. Egyik Apokás utcai ház ablakában csak világlott a lámpa, csak nem akart ott eljönni a békés pihenő. Egyet, majd kettőt ütött az óra, amikor ajtónyikorgás verte föl a csöndet. A világító ablakú ház ajtaja mögül sírdogáló asszony fordult ki, a Bálint édesanyja, Juliska néni, aki a délutánosból hazaérve várta, várta a fiát. A kapuig szaladt, aztán vissza az ajtóig. Akkor följajdult, megint fordult a kapu felé. Idegesen futkosott föl és alá, ezt hajtogatva:

– Jaj, én édes jó istenem! Jaj, nekem, drága istenem! Hozd már haza az én fiamat! A te föltámadásod ünnepén nem veheted el az én egyetlenemet! Könyörgök!

Így telt el vagy egy óra is, de szegény asszony, hiába várakozott, hiába toporgott a kapu előtt. Akkor gondolt egyet, bement a házba. Azon töprengett már, hogy hátha talán nem fogta egyszülöttjét a hely, és elment a bányatelepre a Miskát meglátogatni. Miska ritka vendég a szülői házban, mióta felvitte az isten a dolgát, és patikus lett a fővárosban, már csak amolyan sátoros ünnepeken dugja haza az orrát. Igen, csak úgy lehetett az, hogy Bálint ottragadt, hisz a Miska nem épp szófukar ember, és ez a kölyök soha meg nem unja.

– Nem is baj az, ha a Miska a példakép, mert csak jó példát láthat a gyerek az öcsémtől – szögezte le magát félhangosan nyugtatgatva Juliska néni. – Bálint meg bizonyára nem így számított, hisz hagyott volna a konyhaasztalon üzenetet, mint rendesen, de ez lett belőle.

No de most az éjszaka kellős közepén nem verheti föl a szülőket, Miska is csak tegnap este érkezett, biztosan kimerült, az igazak álmát alhatják mind. Majd a reggeli első napsugárral már ott lesz ő! Igen, mire a tyúkokat kiengedik, már ott lesz, és akkor végre megnyugszik!

 

XVIII.

Aggodalmas fejezet

 

Azonban a rossz érzés ott motoszkált az anyai szívben továbbra is, nem hagyta őt megpihenni, s nem az első napsugár, már az első pacsirtadal az utcán találta.

Éppen akkor fordult ki az édesapja a házból, hogy ellássa a jószágot, amikor odaért.

– Mi van, Juliska! Mi baj esett, hogy ilyen hajnalba’? – kerekedett el Mihály apó szeme, amint meglátta a lányát.

– A Bálint, édesapa! A Bálint gyerek itt van-e? – sietett a kérdéssel Juliska néni.

– A Bálint? – értetlenkedett az öreg – Hát vártuk őt, vártuk, hogy gyün a Miskáho’, de nem gyütt!

– Jaj, édes jó Istenem! Jaj, énnekem! Hát akkor most mi tévő legyek, ha a gyerek itt sincsen! – sopánkodott kétségbeeséstől elvékonyodott hangon Bálint édesanyja.

– Csak tán nem elkujtorgott az a legény?!

Mihály apó ijedtében még a mérőt is elejtette, amiben a kukoricadarát vitte a kiscsirkéknek.

– Jaj, de édesapa, nem olyan gyerek az, hogy csak úgy elmenjen! Csak valami kellett, hogy történjen vele, ha még nincs idehaza!

– Hát, igazad lehet ebben. Hát az apja! Az se tudja hova lett?

– Az apja még tegnap ebédkor elment az öccsének segíteni, s tőlük ment éjszakásiba, úgyhogy a délután nem volt otthon, csak a Bálint! Jaj, édes jó Istenem! Csak a fiamat vezessed má’ vissza nekem!

– Akkor minné’ előbb keresni, anná’ jobb. Hanem anyádat hagyjuk aludni, nem valami jól volt tegnap se. Úgy lehet, a gyerek előbb megkerül majd, mintsem gondolnánk! Ugye tifelétek lakik a barátja, hátha együtt vannak? Tudod, a Karesz, a kis Vadasi.

– Igaza van, édesapám, hátha úgy lesz. Meg aztán a Karcsi szomszéd nagyon ért a kereséshez, meg annak is a tenyeribe van az egész vidék, mind az apjának vót! Ő biztosan jobban kitalálja, merre induljunk.

Mihály apó és Juliska azonmód futottak is Vadasiékhoz, de addigra már ébredezett az utca. A Kispók Repók anyja akkorra a Vadasiék háza előtt toporgott, ő is arra jutott, hogy Karcsi szomszéd segíthet tán. Az édesanyáknak nem kellett sok szót váltani, hamar rájöttek, fiaik könnyen lehet, együtt kalandoznak. Óvatosan, hosszan kopogtak. Mikorra Karcsi bácsi ajtót nyitott, hát az az idő végtelennek tűn a reszkető anyai szíveknek. Amíg Vadasi apuka ásítozva a szemét dörzsölgette, a két asszony zaklatottan hadarva mondta, magyarázta, hogy itt most azonnal menni kell, keresni a gyerekeket. És hogy hát nem értik, hogyan tudott a szomszéd ilyen jól aludni, hogy alig akart ajtót nyitni, amikor a három fiú elveszett!

– Milyen három, mikor ti csak ketten vagytok? – csodálkozott most már Karcsi bácsi is.

– Tán a te fiad nem tűnt el, Karcsi? – kérdezett vissza Mihály apó.

– Az enyém ugyan nem! Még az igazak álmát alussza!

A Gáspár Jóska édesapja és a Bálinté is éppen ekkor fordult be az utcába. A döntés aztán hamar megszületett. A gyerekek indulhattak bármerre, de a kedvenc helyeket kell felkeresni, s úgy, egyre kijjebb, egyre távolabb. Legalább három-négy csapatnak kell nekierednie, jól felszerelve kötelekkel, fejszével, miegymással, hogy ha kiderül, hogy baj van, lehessen hamarjában cselekedni.

A férfiak tanácskoztak próbálták eldönteni, ki melyik csapattal, merre induljon, s melyik csoport milyen felszereléssel vágjon bele a keresésbe. Közben a nagy nyüzsgésre egyre többen verődtek össze. Abban állapodtak meg, hogy déli harangszóra a Vadasiék portájára mind visszatérnek, és egyeztetnek a továbbiakról. Végül a hétalvó Karesz is fölébredt. Akkor dugta ki kócos fejét a félig nyitott ajtón, mikor az emberek java része már indult is a keresésre.

– Apa! Mi folyik itt? Mi ez a harci zaj? – érdeklődött szeméből a csipát dörzsölve.

– A barátaid felszívódtak, hogy a rosseb essen bele!

– Mármint kik?

– A Repók gyerek, Gáspár Józsika, meg a Bálint!

– A háromból melyik Repók? A kicsi? A másik kettő elutazott a szünetre, csak a kicsi lehetett. Ugyan nekem az a kis lökött nem a barátom, a bátyjai sem, csak focizni szoktunk néha – morogta Karesz a még nem is létező bajusza alatt, csak úgy, az ajtófélfának. – Hanem a Bálint meg Jóska tegnap gombát szedni készült, kucsmagombát, a Csipkés-oldalban! El is indultak, Zsófi látta őket, de akkor harmadikként még a Misi volt velük, nem a Kispók – szólt oda hangosabban az édesapjának, aki már a fészer felé tartott.

– Mondhattad volna előbb is, akkor többen mehettek volna abba az irányba, most csak egy csapat indult annak a hegynek. Hanem mikor volt az?

– Hogy mikor? Úgy a délután közepén, amikor Zsófiék ideértek a cicához.

– Úgy-úgy! De onnan bőven vissza kellett volna érniük öt felé, odáig biztosan a terepet is jól ismerik. Az ismeretlenbe nemigen indulhattak el, a Bálint elég okos fiú, és ő is ott volt. Csak nem mentek följebb, a sziklákhoz. Most már engem meg a tó izgat, hogyha a gombaszedést követően arra fordultak. Délig keresünk, ha addig nem jutunk eredményre, akkor a rendőrségen jelenteni kell a dolgot. Na, indulok, a köteleket, csáklyát elviszem.

– Megyek veled én is – döntött először Karesz. Aztán tétovázott megint csak. – Bár inkább mégis a Csipkés-oldalnak kellene indulni!

– Azonban a tóhoz senki sem ment le, de ha sietsz, a Csipkés-oldalon még utoléred a keresőket! Hanem az ajtót tedd be, kihűl a ház! – azzal Karcsi bácsi a fészerbe lépett, hogy felszerszámozza magát. – Csipkés? Hmmm. Hátha mégis… – motyogta még az orra alatt, de aztán máshogy folytatta. – A Kladjace körül nézek szét elsőnek, mert arrafelé senki sem ment. Ki tudja, mégis az este nem ott kötöttek-e ki?

Karesz ekkor kapott észbe, hogy bizony, az ajtó már mióta tárva van. Hamarosan konstatálta, hogy a kicsi Benő kihasználta az alkalmat, és valamikor az előző percek során elszökött. A macskák már csak ilyenek! A szabadság imádói nehezen tűrik a zárt ajtókat, s ha nyitva van egy, hát át is lépik a küszöböt menten!

Karesz kétségbeesve kapkodta magára a ruháit, lázasan gondolkozott.

A kertben fel és alá szaladozva hívogatta a cicát, és hol a fészerbe, hol a tyúkólba kukucskált be. De a Benő cica, ha ott is volt valamelyik félhomályos épület mélyén, nyilván elfedte a csendes sötétség. A hívó szóra meg miért is bújt volna elő? Végre szabadon kalandozhat!

Karesz végül feladta. A Kispók kevert bajt, bizonyára. No, azt a hebehurgyát ugyan ki sajnálja! De Bálint! Jaj, csak ne legyen nagyobb baj, csak tudna segíteni! Hanem a cica! Most hol keresse? Ekkor jutott eszébe, ha lenne telefon, de egyszerű volna minden! Most csak tárcsázná Zsófit és hívná, hogy az unokatestvéreivel segítsenek a cicát megtalálni, amíg ők apával oda vannak. De talán mégis belefér elszaladni értük, mert Zsófi szíve megszakadna, ha elveszne az a kis buta macska! Inkább most jobb kérni benne segítséget, még ha elmarasztaló tekintettel néz is rá Zsófi, mint később látni, ahogy siratja. Futva tíz perc oda, tíz vissza az út. És ha a felnőttek csapatát nem is keresi, hanem a Csipkés-oldalt külön cserkészi be, attól csak az esélyek nőnek! Az elhatározás megérett! Nem késlekedett, inalt, ahogy a lába bírta. Odafelé még Misivel is összefutott, aki – amint meghallotta, mi történt – menten odaígérkezett mellé. Már fordult is bakancsot húzni, hogy mire Kareszt visszafelé viszi az útja, a kapuban társul. Hanem aztán kicsit még formálódott a dolog. Karesz Zsófiék háza előtt tétovázott picit, de aztán hamar kitalálta, melyik ablakot kell kavicsokkal bombázni. Kristóf dugta ki először a fejét, ő már jókor felébredt, ugyanis a szomszéd Böske néni kakasa egész hajnalban méltatlankodott, mint aki attól fél, még a végén a szép húsvét napján a fazékban végzi. Kristóf nem volt az efféle hajnali zenebonához hozzászokva. Amint megtudta Karesz érkezésének okát, nem tétovázott, de a hangokra a lányok szeme is hamar kipattant, és nem telt bele pár perc, már az utcán volt a három gyerek. Igaz, nem a rendes utat választották, mert nagymama szobaajtaja résnyire volt. Az a szoba nagyon közel volt a bejárathoz. És nagymama ilyenkor már biztosan ébredezik. Ha ott mennek el, nyitják a zárat, akkor igen hosszadalmas magyarázkodás lesz a vége a dolognak, nem pedig segítségnyújtás. Így aztán eléggé kalandos utat választottak, az ablakon át.

– Na, milyen jó, hogy Lilla ilyen nagyot nőtt ebben az évben! Már simán ki tud mászni egyedül is! – jegyezte meg Zsófi.

– Az ám, de mi lesz, ha anyuék nem találnak bennünket? – aggódott Lilla.

– Nem figyeltél? Amíg a cipődet fűzted, hagytam üzenetet, amit a párnán hagytam. Abban megírtam, hogy vészhelyzet van, mert három fiú és a cica is eltűnt! – okosította ki unokahúgát.

Futottak, igyekeztek, hogy Lilla csak úgy kapkodta a levegőt! Útközben beszélték meg, kinek mi lesz a dolga. Kristóf inkább a mentőcsapat tagjaként szeretett volna segédkezet nyújtani, mint cicakeresőként. A két kislány esetében nem volt kérdéses, hogy a cicakutatást vállalják.

 

XIX.

Fenn a hegyen

 

De mi is történt mindeközben odafönt, a Kormos-sziklánál?

A két nagyobbik rémülten rohant oda, ahol a Kispókot alászállni látták. Gáspár Jóska érkezett elsőnek, és bizony az ő lába alatt is megindult a föld, de szerencsére a lendülete fölérvén már elfogyott, és – bár az bazalttörmeléken megcsúszott a széttaposott csukája – nem a feje húzta őt előre, hanem a fenekére huppant, hátra. Amikor Bálint melléért, már éppen feltápászkodott, és fél térdre támaszkodva bámult lefelé. Előttük sötét mélység tátongott.

– Hű, a zannyát! – kiáltott föl Jóska. – Hát ez meg?

– Nem látod? A Kormos-szikla szakadéka, ameddig soha nem engedtek bennünket elkolbászolni.

A mélyből nyögdécselés, halk jajgatás hallatszott. A fiúk ekkor kaptak észbe.

– Hé! Kispók! Mi van? Élsz még? – kiabált bele a sötétségbe Bálint.

– Jaaaaj! A rossznyavalya, istenverte nehezség! – érkezett a válasz.

– Mi van veled? Mekkorát estél? Mi tört össze? Fejed? Lábad? Karod? – záporoztak a kérdések.

– Mindenem, de főleg a bokám. Meg a fejem. Meg a bal karom. VÉÉÉÉÉHHHHÉÉÉÉRRR!!!

– Valahogyan le kellene menni hozzá. – vélekedett Bálint.

– De hogyan? Azt sem tudjuk, milyen mély!

– Dobjunk követ, mint a kútba szoktuk, és számolunk, amíg nem koppan.

A fiúk lepottyantottak egy formás követ, és számoltak, aztán még egyszer, kétszer, háromszor dobtak, számoltak, de sokkal okosabbak nem lettek, sőt, az utolsó kő a Repók fején kapott gellert, aki amúgy is a könnyeivel küszködött, úgyhogy végül felhagytak a dobálással, és megpróbálták az eredmény alapján kiokoskodni a mélységet. Abban egyetértettek, hogy nem lehetett sokáig számolni, kettőnél már hallották a koppanást, tehát annyira nem lehet mély a szakadék, de itt meg is állt a tudományuk. Most jött a következő nagy kihívás. Hogyan kellene lejutni?

– Igyekezzünk, mert még a végén elvérzik! – aggodalmaskodott Jóska, hisz a Kispók egyre aggasztóbban nyöszörgött meg átkozódott a mélyből.

– Csak nem! A töréses seb tán csak nem vérzik el! Hacsak nem nyílt törése van.

– Próbáljunk valami erős ágat keresni, Vagy liánt, amivel le lehet ereszkedni!

– Te komolyan hülye vagy! Lián? Itt? Közép-Európa kellős közepén? Esetleg a komlóinda, de azzal meg könnyen úgy járhatunk, mint Soket Marci, amikor a száraz kútba akart leereszkedni, ám kis híján a nyakát szegte, mert elszakadt a súlya alatt a komló. A faág jó lenne, de ha mi el tudjuk törni, akkor az alattunk is törik! Aztán lesz még egy pár kéz- és lábtörés. Jobb esetben csak annyi.

Idő közben égi pályáján a Hold méltóságteljesen fölemelkedett. Éppen elérte a tanakodókat, és hűvös mosolyt bocsátott rájuk a fák közötti keskeny nyiladékon át. A sápadt fényű azt az utat találta meg, ahol alig fertály órával előbb a Kispók szeretett volna utat kukucskálni. Fénynyalábjával végigpásztázta a hasadéknak ezt a pár méteres szakaszát is.

– Odasüss! Amott látszik az alja! Tényleg nem olyan mély az! – kiáltott föl boldogan Bálint. – A kabátokat kell összekötözni. Az ujjuknál a tiedet, meg az enyémet görcsre kötjük, és azon egyikünk megpróbál leereszkedni.

– De hogy jön vissza? – aggodalmaskodott Jóska.

– Hát az, aki fönt marad, ha a nem olyan nagy a baj, és ha a lentieket nem tudja kihúzni, majd korán reggel elindul segítségért. Ha nagy a baj, akkor bizony az éjszaka kell egyedül útnak erednie. Aki bent marad a szakadékban, az meg a Kispók sebeit ellátja, meg életben tartja ezt a bajkeverőt.

– Én megyek le! Nem, én maradok fönt! Mégis, inkább le! – Jóska akár a tojótyúk, csak toporgott, meg hadart, mintha matek órán, a táblánál kellet volna megmutatnia szerény tudását.

– Te maradsz fönt, én vagyok a kisebb súlyú, meg én jártam elsősegély tanfolyamra is – próbálta Bálint elvágni a dolgot.

– De akkor ti ketten lesztek, én meg egyedül! Egész éjjel itt, kint, egyedül! És, ha még el is kell indulni? És, ha eltévedek egyedül? – Jóska már beleborzongott az első gondolatba is, hogy a sötét, hűvös éjszakát magányosan, az otthonától távol kell tölteni el, ráadásul Isten szabad ege alatt. Hát még egyedül eltévedni a sötétségben!

– Hát majd beszélgetünk egész éjjel, a zajjal távol tartjuk a vadakat, meg jobban megy az idő is – javasolta Bálint.

A vadak említése csöppet sem volt Jóska ínyére. Ettől csak még elesettebbnek érezte magát az iskola nagy vagánya. Szerencsére Bálint higgadt maradt és határozottan vette kezébe a dolgokat, helyesebben a kabátját. Végül Jóska sem akart lemaradni, ő is megszabadult a sok kalandot megért ruhadarabtól. A két ujjat összecsomózták, csak úgy húzták, rángatták, hogy jó szoros legyen a kötés, kitartson, amíg Bálint leereszkedik. Próbáltak kicsit lankásabb sziklaoldalt keresni, meg kevéssé mélyet, végül találomra indult el, ott, ahol úgy vélték, Jóska jobban meg tudja vetni a lábát.

Óvatosan próbált ereszkedni, de szinte sehogyan sem tudta magát megtámasztani, és érezte, hogy Jóska keze szinte megremeg, és mintha akkor is csak csúszna, amikor már rég nem kellene neki. A kabátok valamelyike reccsent egyet, Bálint érezte, hogy milyen gyorsan enged, így inkább elengedte a kapaszkodóját. Szerencsére nem sok volt már hátra a lefelé vezető útból, sikeresen elérte a hasadék alján. A térdét alaposan meggyötörte, a bőrt is lenyúzta róla, meg a jobb csuklójáról is, de összeszorította a fogát, és csak egy szisszenés jelezte a fájdalmát.

Egy nyugovóra térő gyíkocska mellett ért földet, amely a váratlan eseménytől rémülten menekült mélyebbre, egy kisebb, kinyúló sziklaperem alá. A neszezés azonban Bálintot jobban megrémítette, mint az ő érkezése a kis jószágot. Összeszedve a bátorságát odabotorkált a halkan sírdogáló Zolihoz.

– Mutasd magad, te anyámasszony katonája!

– Nem vagyok az! –Én nem félek, csak énnekem eltörött a karom és a bokám, és a bordám, és a fejem! – jajveszékelt.

– No, és aki a fájdalmat nem viseli, az nem anyámasszony katonája? – vágott vissza Bálint. – No, mutassad!

Hamarosan kiderült, hogy a Kispók egykönnyen nem fog lábra állni, és a karja tényleg elég furán áll. Persze fejtörésnek meg komolyabb borda tájéki fájdalomnak nyoma sem volt. Bálint valahogy elszorította a vérzést, és segített Zolinak kényelmesebben elhelyezkedni. Nem volt sok választásuk, beletörődtek, hogy az éjszakát már kint kell tölteniük a hegyen, míg a hajnali derengésben vállalható nem lesz Jóska számára az út lefelé, a faluba. Közben Jóska nagy keservesen szétoldotta a kabátujjakat, és Bálinthoz ledobta az egyiket. Nem volt biztos abban, hogy jól választott, mert addigra egy haragos, víztől terhes felhő a Hold apó elé húzódott, és az a kevés kis fény is eloszlott, ami volt.

– Helló!!! Akkor beszélgessünk, arról volt szó! – noszogatta a lentieket Jóska, akinek kezdett sok lenni a távolság, ami a haveroktól elválasztotta, és mindettől lelassult az idő, ami várakozással telt.

Próbáltak vicceket mesélni, meg történeteket, még énekelgettek is, csak hát ugye azokat a szép nótákat Jóska és Zolika nem tanulták meg tisztességgel. Bánhatták, hogy énekórán odafigyelés helyett inkább papírgombócokat dobáltak a hátsó sorban ülő nebulók nagy örömére.

A fiúk a tél során összetömörödött levélszőnyegen próbáltak ágyat vetni. A hasadék mélyére persze ebből vajmi kevés jutott. Összegömbölyödve, hátukat a sziklafalnak vetve gubbasztottak a lentiek. Jóska sem érezte magát kellemesebben, csenevész fa ágvillájának dőlt, de az elhajlott. Erősebb fatörzset keresett, de az alatt meg kevés volt az avar. Kénytelen-kelletlen maga kellett fészket rakjon. A mű végül inkább hasonlított egy gerle fészkére, mint egy poszátáéra, mert hát ugye a gyakorlat még meglehetősen hiányzott.

Aztán elcsendesedtek. Lassan, lomhán ballagott az idő. A tücsökciripelés még nem hallatszott, az idő még zsenge volt ahhoz, de a szél halkan sóhajtott a lombosodó fák között, és megborzongatta még a lelküket is.

– Nem is akarok én innen kimenni, csak majd a déli napsütéssel! Hát milyen hideg ez a szél, még idelenn is! – vágta ki egyszer csak a Kispók.

Kimondta, mint Áron apó az igazát, mikor a szökött libáit próbálta hazaterelni, de ötnek tíz lába az ég felé volt, ahogy csúsztak a Kladjace jegén. Az volt csak a vicces! A libák mentek volna már haza a hívó szóra, de minél jobban igyekeztek, annál reménytelenebb volt a dolog. Áron apó a gáton rohangált fel és alá kétségbe esve, de a jégre menni félt, mert az bizony meglehetősen vékonyka volt. A ludak meg csak dőltek… Ekkor mondta nekik apó: „Amék liba a libasort se tudja tartani, az haza se gyüjjék!”. Ezt a történetet felidézve kuncogtak egy kicsit, de már maguk sem tudták, hogy kínjukban, vagy, mert annyira viccesnek találták.

A másik kettő odalent szelet nem érzett, de a hasadék telet idéző, dermesztő hidege átjárta alaposan a csontjaikat. _Csak a Kispók hitte azt, hogy odalent jobb világ van, valójában, ha Zolika alig pár méterrel arréb zuhan le, a hasadék legmélyén a firn és a fagy birodalmába kerül. Ez a vad hideg lehelt rájuk. Pontosan úgy, ahogyan Kercsi bácsi mesélte. Nem volt mit tenni, a reggelt várva vacogtak hát tovább. Nem csak odalent dideregtek, Jóskát a szél fújta át alaposan, s neki még csak nem is volt kivel összekucorognia odafönt a szikla peremén. Fel sem fogták igazán, hogy mekkora szerencse, hogy nem pár méterrel arrébb esett meg a nagy zuhanás a szerencsétlenséghez csapódott szerencse mellé jött még izgalom.

 

XX.

Még mindig a hegyen

 

Bizony, a hidegben egyre inkább elgémberedtek. Ráadásul az erdő éjjel egészen mást és teljesen másként mesél, mint nappal. Az éjszakai életet élő állatok nesze, a szél folyamatos ágzörgetése a fiúkat félelemmel töltötte el, azonban egyik sem vallotta be, hogy milyen nyámnyila. Végül Bálintnak volt egy ötlete.

– Srácok! Valamit mégiscsak csinálni kellene, hogy előbb legyen reggel! Amúgy is ideje mozogni, mert teljesen hozzáfagyunk az erdőhöz! Játszhatnánk is egyet! Mondjuk olyan szókapcsolósat, amilyent a lányok szoktak. Hogy a szóvégi utolsó hanggal új szót kell mondani. Aki nem mond azonnal, annak tíz fekvőtámasz. Vagy valami ilyesmi.

– Ne má’ – tromfolta le rögtön a Kispók - Tik milyen nagyok vagytok, mingyá’ több szót tudtok, meg én mivel nyomjam a fekvőtámaszt? Bezzeg, ha a kezem jól lenne! Én aztán akár százat, vagy százötvenet is meg fél kézzel is! – hetvenkedett.

– Na, hát fél kezed most is van, te! – vágta oda Jóska.

– Jól van, no! De a bokám is gallyon van, nem alkalmas most erre.

Bálint, belátva, hogy ötlete nem teljesen, vagyis nem mindenki számára kivitelezhető, megtornáztatta elmerevedett tagjait és közelebb kuporodott Zolikához, majd próbált a kabátja szárnya alatt egy kis helyet adni a sérültnek.

– Akkor legyen mégis, hogy vidám történeteket mesélünk még! – javasolta, mert az izgalomtól és kimerültségtől már nem volt jobb, más ötlete.

Mivel a kis Repók már egyáltalán nem volt vicces kedvében, végül inkább mindenki hallgatott, s a nagy hallgatásban – no meg a fáradtságtól – kicsit el is bóbiskoltak.

Hanem úgy éjfél felé ágak, gallyak reccsenésére, szuszogásra, mohogásra, motoszkálásra neszeltek föl. A szívük hevesen vert, fejük lüktetett, s bár addig dideregtek, a veríték mind a háromnak elöntötte a homlokát. A Kispók úgy szorította egészséges jobbjával Bálint karját, hogy az ujjai belefehéredtek. De leginkább Jóska volt berezelve, hiszen ő minden védelem nélkül a szakadék peremén kuporgott, s a hang egyre közeledett, egyre erősebb volt. Aztán a matatás, csoszogás avarzizegés közé hangos horkantás vegyült. Jóska rémületében felvisított, olyan erővel vágta ki a magas C-t, hogy az iskolai lánykórusban ezzel, az általa mindezidáig nem ismert képességével szólót énekelhetett volna.

– Diiiisznó! Diiiisznó! Diiiisznó! – visította bele a fátyolfelhős éjszakába.

A környék békésen nyugvó madarai azonmód felneszeltek, riadót fújva suhogtatták szárnyukat a fák koronái felett. Sőt egy, a gyerekekről mit sem tudó, úgy ötven méterre pihengető őzsuta is rémült vágtába fogott. Szerencsére a disznó, mely lényegében egy cseperedő, önállóságát próbálgató süldő volt csupán, szintén menekülőre fogta, nem borzolta tovább a kedélyeket.

A fiúk csak nagy nehezen nyugodtak meg annyira, hogy meg tudják beszélni a történeteket.

– No, csak lenne itt az U-szöges csúzlim! Majd adnék a disznajának! Lenne belőle egy hétig az asztalon jó kis sűthús! – hetvenkedett a kis Repók!

– Milyen U-szöges, te? – érdeklődött döbbent hangon Bálint.

– Hát, no, milyen! Amilyen az U-szöges. Csúzli meg hajlított bognárszögből jó sok manicíjó. Amivel jó meg lehet csipkézni a a a – itt aztán Zolika el is akadt. Mert ha a télen véghezvitt disznósága kitudódik, megint, és még nagyobb bajban lesz.

– No, ez szép! Szóval te voltál az az idióta barom, aki szétlődözte a mozivásznat? Tán még a tóparti levelibéka populációt is te ritkítottad meg a minap? És még azt sem tudod, hogy nem manicíjó, hanem muníció. Te, te tényleg istenverés vagy a világ számára! – háborgott Bálint.

Ha oda, a hasadékba eléggé bevilágított volna a Hold apó, Bálint láthatta volna, hogy Zolika arcára egyszerre íródott ki a lebukás miatti ijedtség, és a szidalom kiváltotta dac. A Kispók jobbat nem is tudott, hallgatott, mint a tök. A Hold előtt pedig tovább gyülekeztek a morcos, gomolygó felhők.

Minthogy válasz nem érkezett, a két nagyobb egyaránt úgy találta, hogy Bálint igencsak rátapintott a lényegre. Jóska, aki rengeteget foglalkozott hadászattal, idejét érezte, hogy beleszóljon a dologba.

– Ide figyelj, te kis pupák! Az a szerencséd, hogy ott vagy lent, és nem én kuporgok melletted! Mert ha én ott lennék, hát megemlegetnéd! Micsoda aljas dolog ártatlan állatokat lődözni! Tán még a nagyapám Zagyva kutyájának is te lőtted meg az ódalát? Szegény állat, jó mély sebet kapott, fájlalta is sokáig, állatorvos kellett, hogy a sebet begyógyítsa, mert elfertőződött. És ha a szemét találod el? Ha megvakul? Te, te ökör! Tisztába’ vagy azzal, hogy milyen veszélyes, amit csinálsz? Hogy az U-szög a levegőben úgy fordul, hogy a hegye áll előre? És a mozi! Hát egy hónapig miattad nem mehettünk? Az új vászon kisebb vagyonba került a falunak, mink meg a mozijegy árában fizethetjük a nagy kőccséget, mert a jegy ezek szerint az idiótaságod miatt lett csaknem a duplája! Ráadásul a legjobb filmek vótak a télen, amikor ki lett tiltva az összes iskolás a mozibó’! Milyen kis taknyos, oszt mink, nagyok is mind büntetve lettünk miatta!

Jóska igencsak paprikás hangulatban volt, még a hangja is eltorzult, mire mondandója végére ért. Végül köhögnie kellett már, akkor hagyta abba a Repók eligazítását.

Sokáig aztán nem történt semmi. Bagoly apó ért csak haza a felettük magasodó vén tölgyfa odvába. Lakosztálya igen elegáns volt, feketeharkály doktor készítette. Lám, milyen más az állatok világa! Ott a fák orvosa épít, nem mérnök és nem kőműves! És ő nem kér fizetséget, és nincs vita arról, ki tartozik e remek odú árát megfizetni. Legföljebb, ha a birtokba vétel dolgában akad némi civakodás. Bagoly úr számára nem volt a kellemes méreten kívül más szempont fontos, bár kicsit távol esett a vadászmezőktől a kis lakosztálya, de kárpótolta őt a csend, ami körülvette itt, a Kormos-szikla magasán. A táj képe sem nagyon izgatta, pedig, ha lehet erre a lakra mondani, örök panorámás volt. Ő aztán nem foglalkozott azzal, hogy nappali fényben éles szemmel egészen messzire el lehetne látni az odú előtt nyúló, viharvert, csonka ágon ücsörögve. Most éppen ezen a békés helyen sikeres vadászata eredményét, egy pórul járt pockot falatozott jóízűen. Az pedig még kevéssé érdekelte, hogy vacsoráját bevégezve csinos kis köpetét éppen Jóska lába elé pottyantotta. Jóska a történtekre összerezzent, de tagja és elméje is olyan dermedt volt már, hogy szinte fel sem fogta, mi történt, Az öreg macskabagoly pedig betotyogott kvártélyába, hogy a közelgő világosság elől szemhéja és oduja sötétjébe bújva kialudja a vadászat fáradalmait.

A fiúk úgy érezték, Idő úr is pihenőn van, s oly lassan vánszorog, hogy az már valami kétségbeejtő. Végül a Nap első, gyenge és óvatos sugarai csak átölelték a Kormos-szikla öreg fáit. A Jóska gyerek a derengés örömére feltápászkodott, kicsit megtornásztatta elgémberedett tagjait, készülődött nekivágni a hazaútnak. Bálint ez alatt fel tudta mérni, hogy a hasadék tőle keletnek valami félelmetes mély, a nyugati nyílást, ahol esetleg ki lehetett volna jutni, kőtörmelék és egy sudár törzsű kőrisfa eltorlaszolja, és a fán semmi kapaszkodó. Tényleg nem tehetnek mást, segítséget kell hívniuk. Hát mit volt mit tenni, Gáspár Jóskát útnak bocsátotta.

– Ne feledd, ha leereszkedtél vagy háromszáz métert, már úgy lehet, a Rakovina is hallatszik. Akkor tarts balra! Mindig balra, míg a Kormos-sziklát meg nem kerülöd. Ott lesz majd a szekérút. Hosszabb, de biztosabb, mint a mindenféle hülye rövidítő. A Rakovinát meg ne próbáld követni, mert van egy szakasza még itt, a hegy lábánál, ahol nem jutsz át – szólt még utána Bálint.

Azt már nem láthatta, hogy Jóska csak legyint egyet, miközben ereszkedik lefelé. Szerencsére fölényessége csak addig tartott, amíg a biztonságot adó távolságon belül csörtetett. Amint azt az említett háromszáz métert megtette, valóban meghallotta a Rakovina csörgedező hangját. Nem kalandozott, nem ereszkedett tovább, hanem balra vette az irányt és szófogadón tartotta a magasságot. Jó időbe telt, míg elérte a szekérutat, amelyet jó fél órán át taposva megláthatja majd az első házakat.

 

XXI.

Amikor a vadászra vadásznak

 

Benőke eleinte óvatosan közelített a kitárt ajtóhoz. Még minden idegen volt kissé ott bent, és amilyen szokatlan, bár már biztonságot adó volt számára új otthona, olyan izgalmasnak tűnt az ajtón kívüli világ. Kicsinyke fekete nózija tágra nyílt, izgatottan szippantott a levegőbe. A gyöngéd, tavaszreggeli napsugarak a friss fű reggeli harmatban oldódott zöld illatát már előcsalogatták, a közeli Rakovina erőtől duzzadva rohant a Csipkés-tető irányából, s medre kövein megtörve, zubogva adta hírül a világnak, hogy itt az idő a kikelet köszöntésére. Benőkének sem kellett több, engedett ennek a hívásnak, s ahogyan Karesz vélte, pontosan úgy volt. Az elmélyülten diskuráló gyerek mellett kilépett, s egy szempillantás alatt nekiszaladt a világnak. Lépcsőt, utat nem ismert, hát nem is azon járt. Először a ház fala mellett ugrott le az épületet körülkaroló eresz alatti szárazulatra. Nem kellett nagy mélységbe ereszkednie, a lábazat nem volt magas, csupán négy lépcsőfoknyi. Idáig rendben is volt minden. Aztán a kis kalandor megszeppent, a hirtelen érkezett szabadság a kert újdonsága elbizonytalanította. Most merre induljon? Végül a fal tövének biztonságában, a keskeny szárazulaton folytatta az útját. Az előkert, a hátsó fal, s a déli oldal mellett óvatoskodva, meg-megállva csaknem visszaért kiindulási pontjához. Közben Karesz hívogatta, szólítgatta. Tudta a kis szökevény, hogy illene jelentkeznie, örült is az ismerős hangnak, de hát annyi minden volt itt. Mire az északkeleti házsarokra ért, Karesz már a bakancsát kötözte, a ház kulcsát emelte le a szögről. A cica rövid időre leült. Kicsit már érződött a napmeleg, a kert e napsütötte részén már szárazabb volt a fű, kényes cicatalp alá való. A kis kalandor eleinte óvatosan lépdelt, aztán vidám ugrándozásba fogott. A kertvégi erdőszélen, a szedres-bozótos védelmében fészkelő barátposzátának is jó volt a kedve, a vén almafa egyik magasabb, messzire nyújtózkodó ághegyén csűrte-csavarta a nótát éles hangján. Vörhenyesbarna sipkás fejecskéjét kicsit oldalt fordítva, szürke csőrét égnek emelve fújta, kiabálta a mennynek es a földnek boldog, tavaszt köszöntő, mátkát kereső énekét. A torka szinte remegett, finom, pihés kis teste minden porcikája dalában élt.

Fel is keltette Benőke figyelmét. A kis szökevény egyszerre nekiveselkedve felmászott a fa törzsén. Karesz amúgy ekkor indult Zsófiékhoz, de hiába tekintett körbe, a törzs takarásában nem is láthatta ezt a vadászó minipárducot. Még hallotta, hogy kisgazdája mögött becsapódik a kapu, de ő már élete első komoly vadászkalandjának szentelte minden figyelmét, oda sem nézett. A kicsiny madárka hamarosan észlelte a veszélyt, Apró szemével riadtan pislogva követte a közelgő Benőt. Hegyes csőre mintha haragosra görbült volna. Feje búbján a tollak égbe meredve díszelegtek, mint vad, harci dísz. A kismadár hirtelenében hangot váltott. Most csettegő, hangos riasztással adta hírül a rettenet fenyegető közelségét. A fürge kis vadász faágnak simuló testtel, minden erejét és ügyességét megmutatva karmával keményen kapaszkodva húzta magát föl, egyre följebb, s amikor szinte már csak egy ugrás kellett volna, huss, a parányi szárnyas jószág haragos csettegésével fel nem hagyva, tovalibbent.

Benő kitágult szemmel, és meglehetősen szűk pupillával hozta a világ tudomására, mennyire dühös a zsákmány elmulasztása miatt. A haragos tekintet nem volt elég, méltatlankodó nyávogásával mesélte fűnek, fának, a patakparti szomorúfűznek, hogy mennyire neki van keseredve:

– Nem hiszem el, nem hiszem el! Elment! Huss, itthagyott. Először idecsalt, aztán „surr”, elinalt! – háborgott.

Ekkor eszébe jutott a hűtőgép mögötti csendes kis zug, ahol a sok izgalmat és a fáradtságot a gép monoton, altató zúgásában olyan remekül ki lehetne pihenni. Meg aztán a kicsi tál, amiben egy illatozó parizer szelet várja, hogy a cicapocakba temesse. Elindult hát lefelé. Igen ám! Csakhogy a cicakarmocska nem ereszkedésre, hanem fölmászásra van kitalálva! Nem úgy van az, hogy ahogyan fölment, úgy majd le is jut! Óvatosan, araszolgatva küzdötte le magát a fa egy biztonságosabb, hármas villájához. Onnan az ág meredekebb volt, a mélység pedig szörnyűséges. A kis vadász kétségbe esve nézett lefelé, mert nagyon, de nagyon magasnak tűnt a hely. Tétovázva visszafordult, de érzékelte, hogy a cél, az bizony nem abban az irányban van! Távolabb került a selymes pázsit. Visszaóvatoskodott hát, és egy másik ágon indult el, de megint csak kudarcba fulladt a vállalkozás. Végül feladta, az ágvillába mind a tizennyolc karmával erősen kapaszkodva, szomorúan és tanácstalanul gömbölyödött össze.

Megérkezett a kereső és mentő csapat, egyből szét is váltak. Lilla és Zsófi úgy döntöttek, hogy Benő kutatását először a kertre korlátozzák, s ha nem járnak sikerrel, kiterjesztik a területet az utcára, az erdőszélre, a Rakovina partjára is. Karesz és Kristóf pedig az ígéretéhez hűen már a kapu előtt toporgó Misivel hosszúra nyújtott, sietős léptekkel igyekezett az utca végére, hogy belevessék magukat a sűrűbe. Még hallották, ahogyan a lányok édeskedves hangon hívogatják, csalogatják a kis vadászt, aztán belefeledkezve az akció izgalmaiba és az erdőszéli bozótosba el is tűntek szem elől.

A két lány menten hozzáfogott a kereséshez.

– Benő! Cica! Cicukám! Ci-ci-ci-cicc! – zengett a völgy.

Mivel azonban Benő még nem tudta, hogy a kilátástalan helyzetét erősen megkönnyítené, ha jelenlétére hangosan hívná fel a figyelmet, továbbra is csak lapított, kucorgott az almafa bomló rügyei között, mint valami feketére érett, nagy gyümölcs.

Lilla folyamatosan Zsófi nyomában volt, hogy unokanővőrének szóvá is kellett tennie a dolgot.

– Többre mennénk, ha nem egymást taposva keresnénk őt, hanem mindenkinek saját kertrészen kutatna. Mondjuk, te a ribizli, meg a piszke alatt – igazította el unokahúgát.

Lilla duzzogva, de engedelmesen nézelődött a ribizlisben, míg Zsófi a fészer félhomályában botorkált, és tapogatta végig a polcokat. A rövidebb falon a kerti szerszámok végig felakasztva várták, hogy munkába állhassanak. Az ásás ideje már elmúlt, gondosan letisztogatva ott volt mind a három ásó. Az egyik, Karesz által szívesen használt kapa azonban még nem teljesítette minden feladatát, ő csak úgy hanyagul hátrahagyva, kissé le is csúszva várta a sorát. Zsófi a sötét sarkokat kutatva, kémlelve nem vette észre a hevenyészve falnak támasztott szerszámot. A fejére lépett, és a következő pillanatban szegycsontjára és állára a kapanyél orvul odacsapott.

– Ó! Hogy az a … – ordított fel fájdalmában és ijedtségében Zsófi, majd a kapát dühödten a sarokba vágta.

Ez a kis közjáték, bár akár értelmetlennek és céltalannak is mondhatnánk, mégis, fontos események sorát indította el. A hatalmas harci zajra Lilla azonmód felkapta a fejét, és a kiabálás, azaz a fészer irányába fordult. A fészer és a ribizlis között ott középen, éppen az orra irányában terebélyesedett a vén almafa, az almafán – Lilla nagy örömére – az elkóborolt, fáradt kis vadász, mint fekete szőrgombóc.

– A cica! Ott a cica! – kiabálta izgatottan. Hirtelen nem is tudta, mihez kezdjen? Zsófihoz rohanjon? Benőért másszon? De olyan nagyon magasan van!

Zsófi harci sérüléséről teljesen megfeledkezve vágódott ki a fészerből:

– Hol? Merre? – kérdezte izgatottan.

– Ott! Fent! – mutatott Lilla a fa tetején kucorgó mini fenevadra.

– Aaazt aaa! Hű! Most mi legyen? Hogy vesszük le? Valahogyan le kellene csalogatni. De miképpen?

Próbálkoztak szép szavakkal, könyörgéssel, párizsival, de semmire sem jutottak. Benő néha azért válaszolt nekik, hogy ő onnan egészen biztosan le nem tud jönni, hiába minden, azonban a lányok ebből semmit sem értetek. Végül Zsófi belátta, hogy Benő tényleg nem tud lejönni, és – mert ahogyan egyszer már látta egy könyvben, akár a tűzoltókat is ki kell hívni a végén – olyan ügyetlenek a lefelé mászásban a macskák. Így az a döntés született, hogy a fészer oldalának döntött kettős létrát a fa alá kell állítani, és föl kell mászni érte.

A létra cudarul nehéznek bizonyult. Amíg cipelték, elment volna a dolog, de amikor fel próbálták állítani, megtartani nem bírták. Szédítő keringője egyre vadabb volt, végül a lányok elveszítették a helyzet feletti uralmukat, sikítva ugrottak szét, ahogyan a létra dőlt, zuhant. Sajnos, egy kisebb almafaág is bánta a dolgot. Szerencséjük volt, hogy egyikük sem maradt alatta. A hatalmas robajra és felfordulásra Benő nagyon viccesen reagált. Minden szőrszála az égnek meredt, és keményen megmondta a véleményét, azaz felháborodva fújt a lányok irányába. Mert menekülni nem tudott, hát jobb híján még erősebben kapaszkodott.

A csatazajra előjött Juditka apukája is. Eredetileg rendet tenni készült, mert hát vasárnap kora reggel volt. Gondokkal, aggodalommal és izgalmas hét volt mögöttük, végre pihenni szerettek volna, erre égi háború támad a szomszédban. Azonban a teraszra lépve, már éppen szóra nyitva a száját, a levegő is elakadt benne a látványtól. Döbbent arccal nézte az elzuhant létrát és a két lányt.

A lányok egymás szavába vágva mesélték, mi minden történt. Juditka apukája nem győzte a fejét kapkodni, és a sok hírből kihámozni a lényeget, majd egyfajta intézkedési sorrendet felállítani.

– Híj az anyját, akkor én alaposan lemaradtam a történésekről – összegezte végül. – Ezek szerint hirtelenjében a cicavadászatban tudok segíteni, aztán magam is elindulok a hegynek.

Azzal szépen fölállította a kettes létrát a fészer mellé, a helyére, és otthonról támasztólétrát hozott. Míg Zsófi a cipekedésében segédkezett, Lilla Benőre tapasztotta a szemét, attól félve, hogy a kis galád újfent lelécel. A lányok ugyanis mit sem sejtettek abból, hogy Benő mozgástere meglehetősen szűk, tulajdonképpen egyszerűen csak fennragadt a fán, és már rab, nem pedig szökevény.

Végül Zsófi mászta meg a létrát, és ő menekítette le a kis kormost, aki rémülten kapaszkodva a kislány hajába, ruhájába, és a kapa okozta lila folt mellé további sérüléseket okozott rajta. Zsófit ez már mit sem érdekelte, belebódult kedvence ölelésébe.

Mire a lányok az előszobába léptek, Juditka apukája már nagy sebbel-lobbal húzta munkászubbonyát, hogy ő is az eltűnt a gyerekek keresésre induljon.

 

XXII.

Az első jómadár megkerül

 

A kis vadász becserkészése tehát sikerrel járt, de a fiúkkal és az őket keresőkkel mi is volt a helyzet?

Három felnőtt csoport indult a hegyek felé. Egyik lent, a Rakovina mentén. Másik azon az elkerülőn indult, amin a fiúk a kakukk miatt úgy elkalandoztak. A harmadik csoport pedig a szomszéd település irányába haladó szekérúton indult el, azonban a Rakovina mosta Apokás-oldalt elhagyva arról letértek, és belevetették magukat a falutól északnyugati irányban elterülő Gyertyános sűrűjébe.

Karcsi bácsi – mint ahogyan Karesznek mondta – a Kladjace felé vette először az irányt.

Karesz, Misi és Kristóf is belevágott hát a kutatásba, de természetesen semmit sem tudtak arról, melyik brigád milyen irányban fésüli át az erdőket, és így a számukra merre volna a leginkább célszerű indulni, de ez lelkesedésüket semmiképpen sem csillapította.

Hamarosan a gázlón túl voltak. A szétterülő víz a tipegőköveken meg-megbicsaklott és apró, fehérhabú fodrokat vetett. A part mente zöldje és sárga virágtakarója friss vidámságával megbontotta a bazalt tipegőkövek komor látványát. Kristóf nem tudott betelni az élénk színek élményével.

– Az ott gólyahír? – kérdezte Kristóf, és igen büszke volt arra, hogy tanulmányai alapján egyet talán azonosítani tudott.

– Az bogláros szellőrózsa. De igen, valóban hasonlít a gólyahírre. Arról a legkönnyebb megkülönböztetni, hogy a levele más. A gólyahíré kerekded, emennek meg szeldelt – magyarázott Karesz lelkesen.

– Hát az a bolyhos? Hű mekkora! – álmélkodott Kristóf.

– Az az acsalapu. Nyárra lesz majd jobban levele. Jó az asztmára. Nagyapóka is itta a teáját, a bányától asztmája lett, azért. Tőle…

– Jól van már, inkább iparkodjunk tovább – tromfolta le Misi Kareszt, mert – bár érdekes volt őt hallgatni – de most a feladat komolyságához inkább az öles léptek tartoztak a szemében, mint az acsalapu bolyhos virágzatáról folyó diskurálás.

Jól kiléptek hát, hogy mielőbb belevethessék magukat az erdő sűrűjébe. A rövidítő ösvény elágazásához értek.

– Ha a gomba miatt mentek, akkor valószínűleg az ösvényen folytatták. De ezt az oldalt jól ismerik, itt nem tévedhettek el – töprengett Karesz félhangosan.

– Ha baleset érte őket, az a bányaszakadások környékén, vagy a Csipkés-kőnél lehetett. Ha a felnőttek eszével gondolkodunk, akkor ők itt jobbra, az ösvény környékén keresik őket, innen mennek föl, a kő irányába – okoskodott Misi.

– Vagy azt hiszik, a patak folyása mentén indulnak haza, mert ugye az a faluba vezet – toldotta meg Karesz. – De ezek ilyen hidegben nem áztatnák a csülküket a Rakovinában – vélekedett.

– No, Kristóf, szerinted merre menjünk? Amolyan városi logikával mit döntenél?

– Azt gondolom, hogy a férfiak azokat a helyeket kutatják, ahol nagyobb az esély, hogy megkerülhetnek, de mi van, ha esetleg pont ott, ahol valószínűtlen, ott vannak? És így elkerülik a mentőcsapatokat – elemezte a helyzetet Kristóf.

– Van benne valami! Haladjunk még kijjebb a szekérúton. És majd forduljunk a falu határából a Bánya-oldalnál vissza, a Csipkés irányába, azt az erdőt fésüljük át, már amennyire hárman tudjuk – javasolta Karesz.

Most, hogy a feladat kirajzolódott előttük, már kissé gondterheltebb ábrázattal kapaszkodtak a dűlőúton kifelé.

Misi annyira beleélte magát a feladatba, hogy feszültségét levezetendő fütyörészni kezdte a Vidrócki híres nyájáról született, Kodály által feldolgozott nótát.

– Az volna jó, ha meghallanánk, ezek hárman merre csörögnek, morognak – állapította meg Karesz. – Esetleg most már óbégathatnánk, hátha megfelelne rá valamelyik – javasolta.

Azzal bele is vágtak, egymást túlharsogva hujjogattak, hahóztak, majd fülelték a választ. A siker nem maradt el, bár eleinte inkább a rémülten menekülő állatok zaja, madarak (tán egy méltatlankodó varjú) hangja hallatszott, aztán a mélységes csend temette be a völgyet, de legvégül egészen közelről felelet jött.

Csakhogy az felnőtt, mély férfihang volt, nem erre számítottak. Csodálkozva néztek össze.

– No, ez most vagy a szomszéd köszségbő’, vagy a keresők – summázta Misi.

Ekkor ott, ahol a szekérút balra fordult, éppen, ahol a kanyarban nekik jobbra, föl a Csipkés-kő háta felé kellett volna már bevenni magukat az erdőbe, az útszéli bozótból Juditka édesapja lépett elébük.

– Pityu bá’! Hát maga vót? Maga kiabált vissza, hogy ehunn, erre? – bámult rá értetlenkedve Misi.

Hamarosan kiderült, hogy hasonlóan gondolkodtak mindahányan, Pista bácsi is abban reménykedett, hogy ezen a hegyoldalon nem széledtek még szét a keresők. Már éppen a dolgok folytatásáról szövögettek tervet, amikor nagyon óvatosan egy fekete, tüskéshajú üstök és a hozzá tartozó maszatos, kipirosodott ábrázat villant ki a bokrok közül.

– Pityu bá’! Hát integethetek én magának! – méltatlankodott valami krahogó, vad hangon a bozontos fej.

– Jóska! Jaj, Istenem! No hiszen, integethetsz, ha háttal vagyok! Hát beszélni nem tudsz? – dohogott Juditka édesapja.

– Ehunn ni, a károgó varjújóska! – örvendezett Misi, de vele együtt mindenkinek fülig ért már a szája. – Hát a többi! Azt károgd el, hun vannak? Jó’ vannak-e? – tért a lényegre a Misi gyerek.

Lassacskán kiderült, mind megvannak, ha nem is a legjobb bőrben, s csak gubbasztanak a szakadékban, a kis Repók, meg türelmes őrzője, Bálint. S hogy a Jóska gyerek is megpróbált kiabálni, de az éjszakai erdei hűsölés folytán úgy berekedt, hogy alig bír rendes hangot előcsalogatni a torkából. Ezért volt hát nem sokkal előbb az a károgás.

Hogy kicsit előre szaladjak az időben, Gáspár Jóskán aztán rajta is maradt a becenév rendesen! A nyári szünidőre már „Varjújóskázta” az osztály, az iskola népe, nyár végére a fél falu.

Akkor aztán meghányták-vetették a dolog megoldását, és a földúton elindultak vissza, a község felé. Még nem jött el a déli harangszó, már ott topogtak a Vadasiék ajtaja előtt. Hamarosan hazaértek a kereső csapatok, és Karcsi bácsi is, aki a Kladjace környékét átfésülve, s az alvégiekkel beszélve bízott abban, hogy a tó körül tényleg nincs mit, azaz kit keresni.

A hírre mindahányan fellélegeztek. Ezek szerint a bányabeszakadásokat és a Kormos hasadékának legmélyebb szakaszát sikerült elkerülniük a srácoknak, és nagyobb bajuk nem lehet.

Ennek ellenére a hegyre induló mentőcsapat mentődobozzal, plédekkel, mentőkötelekkel indult. Még szerencse, hogy Vadasi apuka mindenre felkészült, hiszen sokszor gondolt ő már ezekre a hegyek között leselkedő veszélyekre. A Zolika bokájával is gond miatt fejszével is fölszerelkeztek, hordágycsinálásra is készültek. Öt markos férfiember felmálházva vonult kifelé, s mögöttük kezét tördelve, sopánkodva, mégis, kissé már megkönnyebbülve Juliska néni igyekezett, hogy elveszett magzatát mielőbb magához ölelhesse, melengethesse. Repók néni volt a sereghajtó. Apró asszony volt, alig bírta szedni a lábát, pedig igencsak igyekezett.

 

XXIII.

Ami még vasárnap történt

 

Mire bárki a gyerekeket kutatók közül visszatért volna Zsófiék a cicát megnyugtatták, megetették, gondosan bezárták a házba, és szinte futva igyekeztek hazafelé. Útközben mindenfélén agyaltak, leginkább a letolás és a büntetés különféle vállfaját elemezték.

– Nem gondoltam, hogy így elszalad az idő – aggodalmaskodott Lilla. – Nem kéredzkedtünk csak leléptünk. És Kristóf még sehol sincs. Szerintem a nyárra nem engednek hozzátok anyuék. És jó, ha ennyivel megússzuk. Jaj, miért is nem ébresztettem fel anyát! Miért is kellett nekem…

– Ne sopánkodj! Magasabb szempontból volt az egész – tromfolta le Zsófi. – Bízzunk benne, hogy végighallgatják a történetet, és megértik miért siettünk így el. És ha nem is kértünk engedélyt, de mondtam már, pontosan leírtam, miért rohantunk el. Szerintem, ha meg is büntetnek, akkor is helyesen döntöttünk, hogy a bajbajutottak segítésére siettünk – ecsetelgette, de azért a hangja meg-megremegett, érződött, hogy maga sem egészen nyugodt.

Mély levegőt vettek, mikor az ajtót nyitották. Zsófin volt a sor, hogy rangidősként elmondja mi történt, és bocsánatot kérjen a felfordulásért, amit okoztak. Abban ugyanis teljesen biztos volt, hogy felfordulás, az a kis levélkéje megtalálása után is lett.

A Margitka édesanya, Jolika néni és nagymama a konyhában sürgölődtek éppen. Egyszerre azonban megállt a keze mindegyiküknek. Pont, mint a Csipkerózsika történetében, amikor a királyi palotára álom szállt, megdermedt a kép. A lányok szorongva néztek kérdő tekintetű szüleikre.

Zsófi hangja az izgalomtól szinte berekedt, de hősiesen belevágott a mondókájába.

– Szervusz mindenki! Ne haragudjatok, bocsánat, hogy így – kezdett bele, de anyukája leintette:

– Ne folytasd, majd akkor, ha apáék is itt lesznek.

Margitka édesanya hangja kedvesebb volt, mint amire Zsófi számított. Mire együtt volt a teljes család, már kicsit összeszedte magát. Töviről hegyire elmesélte, hogy mi történt pontosan. Azt sem felejtette el kihangsúlyozni, hogy Karesz attól tartott, balesetet szenvedhettek a fiúk, rendkívüli módon aggódott, és nagyon sietett volna már ő is keresni Bálintékat. Aztán Benő cica is szóba került. Zsófi, akinek a biológia utáni érdeklődése a Karesz személyének megkedvelésével egyenes arányban nőtt, továbbá amúgy is meglehetősen kedvelte a cicákat, szerencsére elég sokat tudott arról, hogy egy tapasztalt macskánk is meglehetősen nehéz lehet olykor lejutni egy fáról. Így komoly érvekkel tudta alátámasztani Lillával közös ténykedésük időigényét is.

Sokáig tanakodtak még a dologról, és mindenki izgatottan várta az újabb híreket. Az apukák azon tanakodtak, hogy hogyan tudnának mielőbb csatlakozni a keresőkhöz. Vagy esetleg ők is elinduljanak el valamerre? Tétováztak, mert tanácstalanok voltak az útirányt illetően. Az anyukák Kristófért aggódtak, de biztatgatták egymást. Karesz értelmes, talpraesett gyerek. Nagyapjával bejárt már minden hegyet, dombot, erdőt. Ha Kristóf komolyan veszi a szabályokat, akkor baj nélkül hazaér. És remélhetőleg meglelik a többieket is. Így telt a délelőtt második fele, miközben a két lány is nagyon buzgón segített a főzésben.

– Lehet, hogy megússzuk? – súgta oda Lilla Zsófinak. – De jó is lenne!

Csak remélték azt, ahogyan valóban voltak a dolgok. Kezdett minden jóra fordulni. Alig kongatta el a templom harangja a delet, Karesz és Kristóf már együtt ballagtak Kováchékhoz. Kristóf azon töprengett, hogy a mentőcsapat mikorra érkezik le a fiúkkal, és mennyire lesznek azok ketten összetörve? Karesz gondolatai inkább az körül cikáztak, hogy nem csapott-e nagyobb hűhót, mint kellett volna? Mégiscsak belerángatott három embert, köztük két lányt. Mit szólnak majd a szülők? Gábor bácsi és Margitka néni is joggal kérheti rajta számon, meg Kristóf szülei is. Őket még csak nem is ismeri. Hajaj! És mivel köszönje meg a lányoknak a segítséget? Mire Kováchék portájához értek, volt ötlete. Kristóf búcsúzni készült, de Karesz eltökélte magát. Lesz, ami lesz, bocsánatot kell kérnie a felnőttektől.

Kováchék éppen az ünnepi asztalt terítették, amikor benyitottak az ajtón. Az összes szempár a két fiúra szegeződött.

– Mondjátok gyorsan! Megkerült az a három pernahajder? – kérdezte Gábor bácsi türelmetlenül.

– A Repók Zoli a Kormos-szikla hasadékába esett, alaposan összetörte magát. Valószínű, nem a legmélyebb ponton, mert akkor a nyakát szegte volna. Bálint leereszkedett hozzá, ő őrizgeti. A Gáspár Jóska jött le kora reggel, hogy segítséget vigyen. Vele találkoztunk össze. A mentők már elindultak értük – számolt be az eseményekről Karesz. – És bocsánatot kérek, hogy a családban ilyen felfordulást okoztam – tette hozzá dobogó szívvel a varázsmondatot, ami miatt Kováchékhoz bekopogtatott.

A hírek hallatán mindenki felsóhajtott, Gábor bácsi pedig megveregette Karesz vállát.

– Apád fia vagy, látom – nyugtatta Kareszt, akiről sütött, hogy már a legrosszabbakra is felkészült, nagyon izgul. – Legközelebb azért ne csak egy cetlit hagyjatok magatok után, hanem szóljatok. Mi is mentünk volna keresni ezt a három jómadarat.

Ez a feddés már mindannyiuknak, vagyis leginkább Zsófinak szólt. Margitka néni most nem szabott ki semmiféle penitenciát, csak odafordult Zsófihoz:

– Még két terítéket tegyél az asztalra, kislányom!

És Zsófi olyan zavarba jött, hogy a beszélgetés alatt szorongatott evőeszközöket a padlóra ejtette.

 

A mentők lassan haladtak, de már a Bánya-oldalt taposta az öt pár bakancs, és nyomukban Juliska néni, meg a Zolika anyja, akiket a szeder és csipke belekapaszkodva szövetkabátkájuk ujjába minduntalan marasztalt.

– Még a végén valamék suvadásban kötnek ki! Mért nem maradnak le itt, oszt várnak be bennünket? – javasolta Juliska néni egyik utcabélije.

De hát, hogy is maradhatott volna, mikor a szíve csak úgy kalimpálta: Bálintom, kisfiam, Bálintom, kisfiam. Tudta ezt Bálint édesapja is, nem is hagyta szó nélkül. Mielőtt a Kispók anyukája, vagy Juliska néni bármit replikázhatott volna, Juliska néni ura csak ennyit mondott:

– Mér’ maradnának le! Mikor anyábó’ vannak!

Úgy kétóra felé járt az idő, mire kikapaszkodtak a Kormos-szikla tetejére. A fiúk még mindig vacogva bóbiskoltak, most már a kimerültség is társult a hideg okozta didergés mellé. A kiabálásra, zajra hamar felriadtak.

Amikor meglátták a felnőttek a helyet, alig pár méterre a nagy mélységtől, Karcsi bácsi csak ennyit mondott:

– Hinnye! Repók Zoli, kétszer adj hálát az Úristennek!

Zolika semmit sem értett az egészből, pedig nagyon szerette volna tudni, mi az ő nagy szerencséje? Még akkor is ezen törte a fejét, amikor már Karcsi bácsi réges-rég leereszkedett a hasadékba és a karját rögzítette, meg hevederekkel magához csatolta, és indult vele kifelé. A hasadék peremén aztán csak kiszaladt belőle a kérdés:

– Oszt mé’?

– Mit mért? – nézett rá mindenki, nem értve, hogy miféle kérdés jött fel a sötét mélységből ezzel a bajkeverővel együtt?

– Mé’ kell hálát adni kétszer?

No, erre aztán legyintettek mindahányan. Bálint nagy szeretettel ölelte, csak ölelte az édesanyját, nem tudta szavakba önteni, mennyire sajnálta, mennyire féltette, hogy belebetegszik az ő gyöngéd lelkű anyukája az izgalomba, amit akaratlanul okozott. A Repók anyukája csak sírt, és szorongatta drága csemetéje épen maradt retkes mancsát.

Végül a fiúk jó meleg pokrócba csavarva és némi Juliska néni jóvoltából előkerült meleg tea elfogyasztása után már valahogyan el tudtak indulni lefelé, hazafelé. A Kispók urasan, hordágyon, és meglehetősen fakó képpel. A zötykölődés sajgó tagjai fájdalmát fokozta. Jajveszékelni, sírni nem mert, de a szeme sarkában olykor eldörzsölt pár könnycseppet.

A hegy aljában a Kispók az épebb kezével csak megrángatta Karcsi bácsi kabátujját:

– Mondja má’ meg, Karcsi bácsi! Mé’ adjak én hálát kétszer? – értetlenkedett még mindig.

Karcsi bácsi akkor már belátta, hogy a Zolikának észt az Isten annyit sem osztott, mint egy földigilisztának, úgyhogy csak megsegítette őt a válasszal.

– Hát először is, mert pár méterrel odébb zuhansz be a Kormos hasadékába, akkor már élve onnan emberfia ki nem hoz. Másodszor meg azért, mert két tisztességes, bátor, értelmes legény ott volt és ott is maradt melletted, te akasztófavirág – oktatta ki a Repók Zolikát pókot pont olyan nyugalommal, önfegyelemmel, ami köztudottan Stolnabányán senki másra nem volt jellemző. A Zolika apja, ha hordágyon nem fekszik a gyerek, bizonyára akkora tarkóst adott volna legkisebb magzatjának, hogy legkevesebb lett volna, megtántorodik bele. Így csak a kezét emelte, s úgy tűnt, ha odacsap, a feje repül le a gyereknek.

– Ne a fejit, mer’ még lükébb lesz! – csitította Juditka édesapja a Repók szülőjét a maga módján. – Inkább kapják össze magukot, ne várjuk a mentőt, beviszem a kocsival a kórházba, mer’ ezt má’ csak ott lehet összerakni – ajánlotta fel sajátos módon a segítségét, miközben a Kispókra mutatott meglehetősen szigorú arckifejezéssel.

 

XXIV.

Új hétfő

 

Hétfőn jókor reggel Gábor bácsi és Lilla apukája összekacsintott. Magukhoz vették a szagosvizet, és a gyerekszobához settenkedtek. Kristófot szerették volna előhúzni onnan, hogy aztán eleget tegyenek viráglocsolási kötelezettségüknek, ahogyan eddig is minden évben tették. A kilincs mellé volt zárva, csak finoman meg kellett lökni az ajtólapot. A látványtól, ami fogadta őket, teljesen elképedtek. Kristóf és Zsófi az íróasztalnál, tankönyvekbe borulva, Lilla a kanapén, kezében könyv. Bár Zsófi előtt a matematika könyv és füzet volt nyitva, de éppen Kristófnak magyarázott lázasan arról, hogy a magyar házidolgozatát hogyan kellene tagolni, és hangulatfestő, leíró részekkel színezni. Lilla pedig Zsófi könyvtárából előkutatta az ajánlott olvasmányt, és buzgó szorgalommal olvasta a kanapén kucorogva.

Ilyen napindító után mindennek jól kell sikerülnie, és valóban, a délelőtt remek volt. Nem jött sok locsolkodó, valahogy Stolnabányán ennek nem volt már nagy hagyománya, de pár kedves vendég megjelent. Köztük Vadasiék is benéztek, nem csak a locsolkodás vágya vitte őket a házba. Karcsi bácsi mindig nagyon nagyra becsülte az emberséget, de amikor előző délután értesült Karesz elbeszéléséből arról, hogy reggel miképpen indultak útnak a lurkók, Gábor bácsival való iskolai barátsága, meg Kováchék iránt érzett tisztelete miatt kötelességének érezte, hogy tiszteletét tegye. Két falat métereskalács között kissé szabadkozva elő is hozta a dolgot:

– Ami azt illeti, nem gondoltam én, hogy ilyen nagyon a szívükre veszik a történteket, és csapot, papot feledve elrohannak itthonról. Gyerekek még, ne haragudj rájuk, Gábor. Inkább azt nézd, hogy milyen felelősségteljesen gondolkodnak.

– Nem, nem, nem! Nem volt szidás, büntetés – szakította félbe Zsófi édesapja. – Csak azért, mert volt annyi bennük, hogy nem teljesen szó nélkül mentek el. És hát igen, kérlek szépen, be kell látni, lassan felnőnek, egyre önállóbbak. Maholnap el kell, hogy engedjük a kezüket. Remélem, hogy az életet egyedül járva is mindig jó célokért küzdenek majd, és mindig számolnak azzal, hogy felelősséget kell vállalniuk a tetteikért.

Aztán közös hobbijukra, az ásványgyűjtésre, meg a falu dolgaira terelődött a szó. Hamar elszaladt a délelőtt, a szorgalmas tanulás, a vidám csevegés és a jóízű ebéd végeztével a búcsúzás pillanatai is közeledtek

Kristóf még alaposan ellenőrizte Zsófi matek feladatait, és roppant boldogan mutogatta a Kovách szülőknek, hogy csupán egyetlen kis hiba volt a munkafüzet gyakorlópéldáiban, pedig három feladatlap, azaz vagy húsz feladat készült el azon a reggelen. Zsófi már rendesen zavarban volt a nagy ömlengéstől, nem tudta, hogyan viselkedjen a sok dicséret hallatán. Inkább unokabátyja kezébe nyomott egy igen jól sikerült magyar röpdolgozatot, amit sebtében másolt le, hogy jó mankó legyen a közelgő témazáróhoz.

– Na, látod? A bevezetésben az érvelésnél is vissza kell utalni a cím szerinti témára, és a tárgyalást mindig valami logikát alkalmazva kell megírni. Az utolsó mondatokban már arra a pontra kell érned, amiről meg akarod győzni az olvasót. És érvként hozhatsz példákat is, amiket különösen célszerű hangulatot ábrázoló módon fogalmazni. A kis Repóknak erdőjáró létére eszébe sem jutott, hogy előbb meggyőződjön arról, nem korhadt-e a fa? Ijesztő, veszélyes dolog volt, amit csinált. Bálint és Jóska nem tudták megakadályozni benne. De ők az adott helyzetben gondolkodtak, és – bár nem olyan otthonosak a természetben – a veszélyhelyzetben jó döntéseket hoztak. Ezt, ha kiszínezve írod le, az olvasót a hangulat elragadja, és elhiszi, hogy a szeleburdiság rossz, a higgadt gondolkodás jó – magyarázta lelkesen. – Na, jó, - tette hozzá – kicsit talán sánta a példa, de most hirtelen ez jutott az eszembe.

– Nem is tudom. Eddig is megírtam minden dolgozatot elég jóra, de ez az „érvelősdi” nagyon idegen nekem. Pont azért jó a példád, mert egyszerű, ezért segít a sima elbeszélés, leírás meg jellemzés világából erre a szintre lépni. Az is jó, hogy délelőtt a matek logikáját említetted. Most már pedzegetem, tanárnéni mire gondolt.  De ti ezt még nem is tanultátok! Honnan tudod, hogyan kell csinálni? – kérdezte Kristóf, és hangjából az unokahúga iránti tisztelet érződött. Aztán így folytatta: – Ha már itt tartunk, azt kell, hogy mondjam, az osztálytársaid mind nagyon remek fiúk. A Zolika pedig megérdemelte volna a taslit, amit az apja szeretett volna kiosztani neki. Tudom, hogy a verés nem szép dolog, meg volt őneki amúgy is elég baja, de ekkora galibát okozni! Ez a dilis minden nap csinált felfordulást, amióta itt vagyunk. Nem hiába van a mondás, hogy addig jár a korsó a kútra! Hát a kiskorsó most szó szerint el is tört.

Kristóf beszédes kedvében volt, még folytatta volna, de Lilla már egy ideje ott toporgott mellettük, és nem bírta tovább, előrukkolt a mondandójával:

– Zsóóófiii! – ölelte át kedveskedve unokanővérét. – Kölcsönadnád? Ez tényleg nagyon érdekes, és nem tudom indulásig befejezni. Meg ezt is, mert ez is ajánlott volt, a könyvtárból kivehettem volna, de mire rászántam magamat, már elkapkodták – magyarázkodott, és azzal a Rab ember fiait, meg A két Lottit a háta mögül elővarázsolta és Zsófi orra alá nyomta.

– Elkapkodták, mi? Vigyed, de a nyáron visszahozd ám! Legalább lesz indok, hogy gyertek! – nevetett Zsófi. – Akkor majd rábeszéljük apát, vigyen le minket a Kladjacéra pecázni.

Azzal a nyár tervezgetésében el is merültek mind a hárman, mint vasmacska a folyómederben. Sajnos, túl sok idejük erre már nem volt.

 

Vadasiék a délutánt lustálkodással töltötték. Karcsi bácsi szunyókált volna egyet, de Karesz állandóan kérdezgette a gyerekkoráról. Ez amolyan örökös téma volt, mindig izgatta a gyereket, hogy hogyan éltek, mit csináltak a szülei akkoriban, amikor hasonszőrűek voltak, mint ő. Így, hogy édesanyját már nem kérdezgethette, nagyapóka is odaát pihente már az élete fáradalmait, minden kérdéssel Karcsi bácsit találta meg. Végül apja kötélnek állt.

– Emlékszel? Meséltem, hogy a Kladjace-tóban tanultam meg úszni – fogott bele a visszaemlékezésbe. – Nos, hát akkoriban még nem volt ennyire feliszapolódva a meder, s a partján sem volt ilyen sűrű nádas. A vize egészen tiszta volt. Egyszer a fejünkbe vettük, hogy tábortüzet rakunk ott, és főzünk valami jófélét. Tudod, akkoriban még a kolónia soron laktunk. A pici bányászlakásokhoz jó kis éléskamra is tartozott, aminek az ablaka az épület hátsó falán nyílt, nem elől, mint a többi. Amúgy meg persze, a legkisebb ablak volt. Mivel a nagyszabású tervet nem akartuk anyáink orrára kötni, és főleg, mert amúgy sem adott volna ki abból a kevésből egy háziasszony sem élelmet, kieszeltük, hogy ki mit tud, azt emel el kampósbottal a kicsi kamra ablakon keresztül. Hallod, volt mindenünk. Én a zsírosbödönt emeltem ki, s becsülettel, csak egy nagy kanálnyi zsírt csentem el. De, amikor visszaeresztettük, akkorát koppant, hogy zengett belé a sor. Úgy iszkoltunk minél messzebbre, mint akiket puskából lőttek ki. Nem kapott el nagyanyád, szerencsémre. Aztán a Kladjace olyat még nem látott, mint amilyent mi alkottunk! Volt abban hagyma, kolbász, krumpli, de még libacomb is! Csak sót felejtettünk el szerezni, annyira volt csak sózva, amennyit a kolbász kiengedett magából. Akármilyen volt is, nagyon jót ettünk belőle.

– Kikkel követtétek el azt a bográcsost, apa? – kíváncsiskodott Karesz.

– Gyula, az idősebb Gazsi Józsi, meg Gábor barátom ott volt, meg…

– A Zsófi apukája, Gábor bácsi? – szakította meg a beszéd fonalát a gyerek.

– Igen, igen. Ugyan nem voltunk osztálytársak, de gyerekkorom legjobb pajtása ő volt. A Kladjacére mindig együtt mentünk le úszni, aztán siheder korunkban megtanultunk fejest ugrálni. Mindig, mindig együtt voltunk. Hogy is szoktátok mondani mostanság? Ez az: együtt lógtunk.

– Fejest? Honnan tudtatok ott fejest ugrani?

– Mondtam már sokszor, a tó jóval mélyebb volt. A Rakovinát megfogó zsilipről jókat lehetett ugrálni. Egyik alkalommal a Gábor nem jött elő az ugrás után. Csak lestük, vártuk, hogy mikor jön már fel, de sehol semmi. Már készültem le utána, amikor köhögve, csapkodva fölbukott a vízből. Isten bizony mondom, iszapot köpködött! Akkor, amikor kikecmergett a tóból láttuk, hogy a válla, mellkasa, arca is nagyon csúnyán össze van horzsolódva. Kisegítettük őt a zsilipház mellé, leültünk a tövébe és csak hallgattunk. Nem találtunk szavakat, azonban éreztük, hogy itt most valami nagy dolog történt. Gábor kiváló sportember és remek úszó volt, úgyhogy egyértelmű volt, hogy odalent valami volt. Egyszerre végül megszólalt:” Fiúk, most születtem másodszor.” Később, amikor már kicsit megnyugodott, elmesélte, hogy meglehetősen mélyre sikerült merülnie, és egy, a fenéken ottfelejtett csillekötél alá beakadt! Az tudod, milyen vastag és milyen bődületesen merev meg nehéz! Kutya sem tudta, hogy ott van a meder alján az a kötél. Mondta, milyen nagy halálfélelem közepette próbálta beszorult vállát kiszabadítani, és hogy a nyakára nehezedett volna a kötél, ha nem kap észbe, hogy oldalazva kell a fejét és vállát egyszerre visszaküzdenie. Sohasem felejtettem el azt a napot. Egy szó, mint száz, csináltunk mi is buta dolgokat, de Gábort meg jómagamat is ismerve, ha tudtunk volna a veszélyről, nem próbálgatjuk magunkat a zsilip tetejéről.

Később, amikor jelentkeztem bányamentőnek, kérdezték is a tesztelésnél, miért akarom én ezt. Addig nem gondolkodtam a miérten egyet sem, de akkor eszembe jutott, milyen érzés volt velünk ott a zsilipház oldalánál. Úgyhogy annyit mondtam, hogy egyetlen társamat sem hagyhatom, hogy csak úgy elveszítsem egy baleset, szerencsétlenség miatt.

Karesz töprengve nézte édesapját.

– Most elérzékenyültem, apa. Ez olyan felzaklatós történet volt. De köszönöm, hogy elmesélted – mondta halkan Karesz, és a fotelből kikecmeregve az ablakhoz lépett. Töprengő ábrázattal nézett az almafa irányába, és még ennyit tett hozzá: – Ami azt illeti, ti mind olyan jó emberek vagytok. Te is, Gábor bácsi is. Meg Zsófi is, hogy a cicaszökés miatt nem haragudott, bevállalta a mentést.

Azzal egy liláskék, tulipánnal díszített tojást üvegtálba tett és a könyvespolcára helyezett.

 

XXV.

A dolgok lassan elrendeződnek

 

Kedd reggel a máskor mindig lustálkodó Zsófi meglehetősen korán ébredt. Egy zavaros álom szövődött, kuszálódott a fejében, az ébresztette föl.

Először is, mintha iskolába kellett volna készülődnie, pakolt, pakolt, pakolt a táskába. Az asztalán lévő, toronymagas tankönyv rakomány sehogy sem akart elfogyni, a táskába mérhetetlen mennyiségű könyv volt berakva, s az meg sehogyan sem akart megtelni. Közben a földrajz füzetét kereste volna, mert még tanulni akart, de az sehol sem volt. Ekkor felvillant a fejében, hogy a füzetét Bálint kölcsönkérte, mert a tanulmányi verseny miatt hiányzott óráról, és a helyismereti tananyag vázlatát, ami a tankönyvükben természetesen nem szerepel, le szerette volna másolni. Hirtelen felhagyott a pakolással, és indult Bálinthoz, hogy a füzetet visszakérje. Kinyitotta a szobája ablakát, és huss! Két karját széttárva a levegőbe emelkedett, és repült. Még látta, hogy az ablakban édesanyja áll, és kétségbeesve nyújtja utána a karját, könyörgő hangon, szomorú szemmel kiált utána:

– Zsófikám! Kislányom! Ne menj el! Ne hagyj itt bennünket!

De ott, akkor, álmában nem érzett lelkifurdalást, vissza sem nézett, csak repült boldogan. Valamiért az Apokás utcában nem akaródzott még talajt fognia, ott körözött a házak és kertek felet. A levegő selymes volt és illatos, a háztetőkön a cserép pirostarkán ragyogott a fényben. Már elfelejtette, miért indult el, végtelenül könnyűnek és felszabadultnak érezte magát. Ekkor meglátta, hogy Benő cica ül egy diófa tetején, s a zöld dióval dobálja a Rakovinához igyekvő sárga pelyhes kiskacsákat. Vagy nem is kacsák? Lapos, kanalas, narancsaszín a csőrük, de csipognak, sőt, egyikük kotkodácsol! Mindegy, Benőnek akkor sem szabad megengedni, hogy bántsa őket. Karesz nem jól neveli a kis kormost! Zsófi álmában megharagudott Benő cicára, és rá akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Ezért lefelé ereszkedett, azt tervezte, menet közben elkapja a gézengúzt. Azonban, ahogyan a cica után nyúlt, elvétette, de az is lehet, hogy a fürge kis állat siklott ki a keze közül. Viszont már nem repült, most már szédületes tempóban zuhant, törve-zúzva a fiatal diófa gyenge ágait. Földet ért, és úgy gondolta, nagyon megütötte magát, de nem értette, miért nem fáj? Erre aztán megrémült. Ha nem fáj, akkor most ő nem is él? Fölállt, és szétnézve rájött, hogy a diófa a Vadasiék kertjében cseperedett föl. Miért nem vette eddig észre? És hol van az almafa? Csak nézett fölfelé, arra, ahonnan érkezett. Hoppá! A diófa nem is diót terem, hanem almát. Akkor észrevette, hogy Karesz áll előtte, és némán bámulja. Végtelenül kedves az arca, mosolyog, mintha tétován a kezét nyújtaná felé. Aztán meg úgy érezte, a fiú nem látja, mintha messzebb, az erdőszéli szederbokrokat fürkészné. Nem tudta, mennyit látott Karesz a szégyenletes zuhanásból. És hogy valóban látja-e őt, vagy ő, Kovách Zsófia 6. osztályos diák nem is látszik? Így aztán megszólította:

– Karesz, látsz engem? Élek? –kérdezte, vagy csak akarta kérdezni? Mert a saját hangját nem hallotta.

De mielőtt választ kapott volna, a nyári pompát felvenni készülő kert füvén Repók Zoli végigszáguldott vasszánjával, kis híján elgázolta Lillát, aki a semmiből keveredett elő. A Kispók üvöltött:

– Bálinték házánál fo…

Itt tartott a dolog, de a képtelen történet olyannyira felzaklatta Zsófit, hogy felriadt. Így végül nem tudta meg, az álombéli zuhanást túlélte-e? Karesz látta-e őt? A Repók mit akart mondani?

Az ágyban ülve szinte szédült a vad képektől, és attól a nagyon szokatlan érzéstől, ami elfogta őt ott, az amát termő diófa alatt. Mert, ha fel is ébredt, de az érzés ott volt, ott kalimpált a szívében. Lassan eszébe jutott a sok esemény, ami történt, amiknek lenyomatai ott voltak ebben a hajnali álomban. A könyvespolcra nézett, ahová végül idő közben egy befőttesüvegbe az a bizonyos cicatojás csak kiállításra került. Úgy vélte, a cicatojás, vagy tojáscica mosolyog rá. Nagyon kíváncsi lett arra, hogy az a lilakáposztával színezett, tűheggyel karcolt tulipánnal díszített, szalonnabőrrel fényesített tojás, amit Karesz előző nap választott, vajon hol van?

– Ha megtudom, hogy ki sem rakta, akkor elsüllyesztem a macskatojást – motyogta, és lekászálódott az ágyról. Amíg a köntösét ráncigált magára, előjött az álomképek közül anyukája tekintete. A köntöst lehúzta, a szék hátára dobta, és átosont a szüleihez. A redőny résén keresztül beszűrődő első óvatos napsugarak halvány derengésében odabotorkált az ágyhoz, és mint egy kis kölyökkutya, szinte odakúszott közéjük. Pont úgy, mint régen, amikor még hátulgombolós korában tette minden reggelen. Semmit sem szólt, csak érezni akarta teste minden porcikájával is, amit lelke összes rezdülésével érzett; szülei feltétlen, őszinte szeretetét, értékes bizalmát, kincseket, amelyeket soha, de sohasem szeretett volna elveszíteni.

Lassan megnyugodott és visszaaludt. A reggeli kávé és kakaó összeölelkező, otthonát jelentő illata ébresztette. Kicsit szégyenlősen lépett ki a konyhába, ahol aztán szóba sem jött az általa gyerekesnek vélt viselkedés, ám ahol pazar reggeli várta.

Ahogyan korábban tervezték, délelőtt Zsófi és édesanyja elutazott a városba. Az áruházi polcokon sokáig, lázasan válogatott. Fejébe vette, hogy Juditkának olyan játékot, vagy pontosabban emléket vásárol, ami teljesen egyedi lesz, amilyen soha, senkinek sem lehet a tulajdonában.

– Badarság! – hűtötte le édesanyja. – Ezekből többszázat legyártanak, nem egyedi akkor sem, ha itt, a boltban már csak egy darabot lelsz. Egyedi az lenne, amit te magad tudnál készíteni.

– De én nagyon béna vagyok, anya! A tesihez képest már csak a varráshoz vagyok tehetségtelenebb! – sopánkodott Zsófi.

Mindezek közben a polc alján lévő mindenféle maradék jószág között a kezébe akadt egy nagyon cuki, kajla fülű nyuszi, ami ráadásul puha, szivaccsal töltött játék volt, mosható, frottír anyagú. Hosszasan nézegette.

– Ha lenne egy helyre kis kalapja, meg egy fél kantáros nadrágja, pont úgy nézne ki, mint az Erdei történetekben a Mackó anyót lóvá tevő nyúl – állapította meg Zsófi. – De anya! Ha nadrágot nem is tudok varrni, egy csinos fejdíszt lehetne meg egy jópofa sálat a nyakába, és akkor már egyedi! Igaz, nem cica, de pont jó lenne – lelkendezett tagadhatatlanul boldog arcot vágva.

– Az ám! Van olyan kis pamutmaradék, amiből lehetne kötni sálat, sapkát. Előveheted a nagymamától eltanult tudományodat.

– Azzal inkább nem dicsekednék! Még a nagyi is belátta, hogy reménytelen eset vagyok, nincs a munkámban két egyforma hurok. De van egy kis textil ibolya, amit valahogyan a fejére biggyeszthetnék. Vagy még jobb! Anya! A halvány rózsaszín ruhád anyagából maradt jó pár darabka. Egyikből vághatnék cikcakk ollóval egy nyári sálat? És azzal az ibolyával díszíteném!

Otthon aztán büszkén mutogatta a nyuszit nagymamának:

– A zsebpénzemből vettem Juditkának! Még ma felcsinosítom, és el is viszem neki.

Zsófi az ebédet pillanatokon belül elpusztította, és lázasan fogott hozzá a nyuszi ékesítéséhez. Ráadásul a cikcakk ollóval egy kis harangszoknyát is sikerült a játék dereka köré keríteni. Volt maradék szaténszalag is a varrós dobozban, abból kantár ügyeskedett a szoknyára. A nyuszi akár bálba is indulhatott volna, olyan csinos lett.

A délután közepén csak úgy szaporázta a lépteit az Apokás utca irányába, Margitka néni alig bírta tartani vele a lépést.

– Este még szeretném a földrajz leckét átnézni, azért lépek így ki – magyarázta anyukájának.

Vadasiék háza előtt azért egy pillanatra megtorpant.

– Vajon hová került a tulipános tojás? – töprengett magában.

Juditka kitörő örömmel fogadta.

– Zsófi, Zsófi, Zsófi! De szuper, hogy jöttél! – üdvözölte Juditka boldogan. – Apa mesélte, hogy a kiscicával milyen nagy kalandotok volt. Olyan jó lett volna, ha benéztek hozzám, amikor a cica már megkerült!

– Az az igazság, hogy anyáék már nagyon vártak haza, nem volt rá idő. Egyébként édesapád nagyon nagy segítséget adott, csak neki köszönhetjük, hogy sikerült a Benőt megmenteni. Ha apukád nincs, úgy lehet, csak a tűzoltók szedik le a fáról. Hanem – folytatta Zsófi kicsit megszontyolodott hangon küldetése témájával – én bocsánatot kérni jöttem.

Juditka szeme elkerekedett:

– Ugyan miért? Te sohasem bántottál senkit, engem sem.

– De, igen. Mert felületes és figyelmetlen voltam, és meg sem látogattalak, illetve, amikor jöttem ide az utcába, nem azon járt az eszem, hogy hogyan vagy, hanem – és itt Zsófi elpirult – a cicán, meg egy kicsit Kareszon is.

Az igazság az, hogy gondolatai tárgyainak sorrendjét meg is fordíthatta volna, de – bocsássuk meg – lelke minden titkát még önmagával is nehezen osztotta meg, nemhogy bármelyik barátjával.

S mert némiképpen zavarban volt, inkább gyorsan elővarázsolta a szatyrából a nyuszilányt.

– Eredetileg egy cicát szerettem volna hozni, de aztán megakadt ezen a nyuszin a szemem. Olyan aranyos volt, meg olyan huncut szemű, mint az Erdei történetek című egyik kedves mesekönyvemben a nyúl, amelyik bolondját járatta Mackó anyóval – magyarázta Juditkának lelkesen, s a végén a teljes mesét elmondta. Juditka remekül szórakozott, és a legnagyobb öröm az volt, hogy a nagy kacarászás során már csak egyszer kapta el a köhögés.

– Meglásd, a jövő héten már ott ülök közöttetek a padban – bizakodott a madárcsontú kis Juditka, aki a nyuszit, melyet beszélgetésük alatt le nem tett a kezéből, még gyorsan elnevezte Nyuszi Jucinak.

Anyukája előbb végzett a virágrendeléssel, és előrement Repók nénihez. Sajnálta azt a kis törékeny asszonyt, meg persze Zolikát is. Zsófi szívében ez utóbbi iránt nem volt olyan mély az aggodalom, de remélte, hogy a tanulságos eset után benő a feje lágya a Zolikának, és nem okoz több galibát.

Jó fél óra múlva Zsófi boldogan ügetett hazafelé. Elégedettségét nem csak az okozta, hogy Juditkának sikerült örömöt okozni, és hogy túl volt egy őszinte vallomáson, hanem az is, hogy összefutott Karesszal, aki a Rakovina partjára igyekezett egy remekbeszabott focizásra. A fiú köszönésen kívül most nem sokat szólt, egy kérdést tett csupán föl:

– Elengednének velem a szüleid szombat délután a városba?

 

XXVI.

Amikor a szombat szebb, mint a vasárnap

 

Három napon keresztül csak kecmergett az idő. Szombaton aztán meg egyenesen vánszorgott a délelőtt. De délután, pontban kettőkor Karesz megnyomta Kováchék kapucsengőjét, és onnantól fogva már szárnyaltak a percek.

Zsófi meglepetésére Karesz először Gábor bácsihoz fordult, akitől annak rendje és módja szerint elkérte őt azzal, hogy legkésőbb este hétre haza fogja kísérni. Amint Gábor bácsi kicsit meglepetten, de minden további hezitálás nélkül rábólintott a dologra, Zsófi szaladt a szobájába, hogy az alkalomhoz illő, cseresznyevirággal hímzett blúzra cserélje kinyúlt pulóverét. Karesz pedig túl a kötelező protokoll izgalmain azonmód témát is váltott:

– Gábor bácsi, amióta hétfőn meghallottam, azóta nem hagyta nyugodni, amit apának mondott kőzet-, illetve ásványgyűjteménnyel kapcsolatban. Azt mesélte, hogy abban már nem csak magyarországi bányákból előkerült kövek vannak, hanem egy lengyelországi borostyán is. Akkor már nem volt idő, hogy megkérjem, de most volna talán lehetőség, hogy szóval, hogy szeretném megnézni, ha lehet.

Amilyen eltökélten belefogott a mondandóba, olyan zavartan fejezte be azt.

– Miért érdekel pont ez a darab? Nagyon sok érdekes és szép kőzet van a gyűjteményemben – érdeklődött Zsófi édesapja, miközben a nappali szobába vezette a fiút.

– Csak nagyapókám miatt. A háború idején ő járt Lengyelországban, s ha a Balti-tenger partjáig nem is, de a Białowieża erdőig eljutott. Amióta arról mesélt, minden, de minden érdekel engem, ami lengyel – magyarázta Karesz, s miközben nagyapókát fölemlegette és gyönyörködve tartotta tenyerében a darab borostyánt, hangja feltűnően ellágyult.

Gábor bácsi is meghatódott, és ha ki nem is mondta, mert férfiak között ez nem illik, de magában megállapította, hogy nagyon mélyen érző lelke van ennek a fiúnak. Még váltottak pár szót, s aztán Zsófi rájuk nyitotta az ajtót:

– Most már indulnunk kellene, ha a buszt el akarjuk érni.

Mikor már a megállóban toporogtak, Zsófi nem bírta tovább, és rákérdezett, mi volt az a nagy diskurzus, ugyanis gazdag fantáziája komoly összeesküvést sejttetett vele. A dolog csak fokozódott, mivelhogy Karesz mindössze annyit mondott, hogy egyrészt megkérte az édesapját, hogy mutassa meg a borostyánt, másrészt a többit majd meglátja.

A buszról leszállva a meglepetések sora folytatódott, ugyanis nem a filléres utcának csúfolt belvárosi sétálóutca, vagy az elegáns Eugénia park irányába fordultak, hanem a már lezárt Stefánia táró előtt kötöttek ki. Alig értek oda, a nyitott kapun Zsófi meglepetésére Karcsi bácsi kukkantott ki. Pár percen belül olyan helyen voltak, ahová Zsófi álmában sem gondolta, hogy valaha beteheti a lábát.

– Na, ide jöttünk, ez a másrészt – közölte Karesz, miközben Karcsi bácsi egy vaskos, alacsony ajtót nyitott ki előttük. Az ajtólap felülüveges volt, s az ajtó mögött, mintha középkori ihletéssel készült kínzókamra eszközei sorakoztak volna.

– Nos, kérdeztél egyszer a bányáról, a bányamentőkről. Nem voltam biztos abban, hogy ez érdekel még, de apukád megerősített abban, hogy jó ötlet volt megszervezni ezt a látogatást. Itt edzenek a bányamentők – vezette föl a dolgot a fiú, de aztán inkább Karcsi bácsinak adta át a szót.

– Látjátok azokat a csöveket, csapokat? Arra szolgálnak, hogy a levegő nyomását és a hőmérsékletet megemeljék, olyan körülményeket teremtsenek, amelyek éles helyzetben lehetnek a föld gyomrában – mutatott az egyik sarok irányába. – Ez itt egy csigás súly, ezt kell emelgetnünk. Közben oxigénhiányos a levegő, extrém nagy a légnyomás, jó magas a hőmérsékelt.

Karcsi bácsi részletezett minden adatot, Zsófi elképedve hallgatta, hogy a normális földi körülményekhez képest mekkora eltéréseket kell kibírni a föld alatt a mentőknek. Aztán nézelődés közben tétován megérintette az egyik láncot, amely a csigán átvetve várta a tréningező bányamentőket.

– Megpróbálod? – mosolyodott el Karcsi bácsi.

A lányka óvatosan nyúlt a lánchoz, aztán megfeszítette az izmait. A súlyok nem mozdultak. Most nagyobb erővel veselkedett neki, de szinte semmire sem jutott. Már a szája széle is elfehéredett a nagy erőlködésben, mikor valamennyit sikerült mozdítania a dolgon. Amikor szinte már a lába sem érte a padlót, teljes testsúlyát beleadta a küzdelembe, akkor emelkedett meg egy kicsit a súly.

– Most elég huncutul van ám beállítva, lehet kicsit könnyíteni rajta, de hát az nem kihívás, igaz? – viccelődött Karcsi bácsi.

Mindent alaposan megnéztek, a kúszó alagutat is megcsodálták. Zsófi megborzongott.

– Hú, de félelmetes! Még nekem is, pedig én kényelmesen elférnék benne –állapította meg őszinte megilletődöttséggel. – Azt hiszem, akárki nem is alkalmas ilyen nyomasztó és veszélyes helyen menteni, meg egyáltalán, a vájároknak így dolgozni! Aki ezt csinálja, annak nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott embernek kell lennie! És az ott, a sarokban, az mi? – váltott hirtelen, mert észrevett egy fura, kantáros fémtestű dobozt.

– Az ott egy mentőkészülék. A mentés során azt visszük le a hátunkon. A kilélegzett levegőben ugye szén-dioxid van. Ezt talán már tanultátok. A készülék a szén-dioxidot elbontja, és a csutorán tiszta oxigén áramlik vissza. Ezen kívül sok-sok minden tartozik még a felszereléshez. Akkumulátoros lámpa, metánmérő, gázvizsgáló, hőmérő, aknahordágy, pokróc, oxigénpalack, meg sok más. Még telefon is!

Zsófi elbűvölve nézte ezeket a számára ismeretlen, különleges dolgokat. Nem győzte megköszönni Vadasiéknak, hogy bekukucskálhatott ebbe az izgalmas világba. Mire búcsút intettek Karcsi bácsinak, aki amúgy már készült az edzésre, szinte szédelgett, annyira sok volt az élmény.

A tárótól az Eugénia parkig vagy tízperces volt az út, az alatt az idő alatt folyamatosan ömlött belőle a szó, mindenféle érdekes és izgalmas történeteken agyalt, amik előfordulhattak a bánya mélyében. Az Eugénia park a kisváros legkedvesebb parkja volt, bár meglehet, a többi zöld terecske nem is volt a park elnevezéssel megtisztelhető. Üdezölden bomló lombú nyírfákkal és buxus bokrokkal vegyesen szegélyezett sétánya egy hatalmas, vénségesen vén vadgesztenyefát, és a városka legnagyobb köztéri szobrát nyalábolta körül. A szobor a lovával ágaskodó Mátyás királyt ábrázolta, kinek vállán a Hunyadiak jelképe, a holló ült. Amint Zsófi föltekintett a bölcsesség madarára, a szava hirtelen elakadt.

– Mi ez a nagy csend? Csak nem azt mondod, hogy végre én is szóhoz juthatok – piszkálta a fiú.

– Bocsánat, ha izgatott vagyok, folyton beszélek. Csak most nézd, azaz állj ide, a helyemre, és picit roggyantsd meg a térdedet! No, most nézd!

– De mit nézzek? –értetlenkedett Karesz, mivel valóban nem volt ebből semmi sem érthető.

– A hollót. Ha innen nézed, a gesztenyefa gyertyaforma rügye a holló feje fölött olyan, mintha egy karácsonyfa volna. Mintha azt akarná mondani, fekete és esetlen madár vagyok, de lásd, az újjászületés zöld jelképét kaptam koronaként a fejemre. Nem?

Karesz elképedve, de elismerő tekintettel nézett Zsófira.

– Nahát! Hogy te miket tudsz mondani!

A busz indulásáig volt még vagy fél órájuk. Hogy agyonüssék az időt – ami amúgy most délután szinte kiszaladt a kezük közül – a filléres utca irányába ballagtak. Az első kirakat a Mézes cukrászdáé volt. A Mézes barátságos, kicsi hely volt, legföljebb, ha tíz asztallal. Mellettük Bourbon liliommal díszített kárpitozású, kényelmes karosszékek álltak. Zsófi imádta ezt a régies hangulatú, kicsike cukrászdát. A színei különösen elvarázsolták. A mályva és a középzöld visszaköszönt a falakon, a függönyökön, még a sütemények mázán is. Bár odakint még csak éppen, hogy szürkébe vonta a világot az ég karmestere, odabent a lámpákat már felgyújtották. A háromkaros, festett üvegbúrás két lámpatest a fényével meleg sárgán mosolygott a vendégekre. Zsófi szinte az orrát is rányomta a hatalmas portálra, úgy bámulta ezt a vidékükön egyáltalán nem jellemző enteriőrt. Egyszer már járt ott, amikor déllőtt hivatalba kellett menniük, és nagyon elhúzódott az ügyintézés. Mivel vásárolni is szerettek volna, nem utaztak haza a déli busszal. Akkor édesanyja virslisalátát vett friss kiflivel, és ebéd gyanánt azt fogyasztották.

– Meghívlak valami finomságra, még bőven van időnk a busz indulásáig – állt elő Karesz a hirtelen ötlettel. – Vagy nem akarod? – tétovázott.

– Nem, illetve igen. Szóval menjünk! – mosolygott Zsófi, majd hirtelen ötlettől vezérelve megragadta a fiú karját, és az ajtó irányába fordította. Aztán túl kínosnak érezte a helyzetet, és hirtelen el is engedte őt.

Amíg ott eszegettek, az elmúlt hetek meg a nap történéseit elemezgették Karesz úgy érezte, mintha az élete ezen a délutánon kerekebb, fényesebb, melegebb volna, mint az elmúlt években bármikor is volt. Benőke egyik függönytépős légyvadászatának elemzése végére a sütemény is elfogyott. Lassan indulni kellett volna a buszhoz. Nem is tudta hogyan és miért, talán az időt húzta volna még egy picurit? Vagy, mert azt a puha, meleg érzést szerette volna az örökkévalóságig biztosítani, ami most eltöltötte? Maga sem értette, miért, de mielőtt felálltak volna, hirtelen megkérdezte Zsófit:

– Mondd, eljönnél velem Lengyelországba? Ne ijedj meg, nem most, hanem majd akkor, amikor már felnőttek leszünk.