Jánosok

 

1914. júniusának 28. napján a messzi Szarajevóban Gavrilo Princip szerb diák Ferenc Ferdinánd főhercegre és hitvesére emelte fegyverét. Azon a napon, mint szerte Európában bármely egyszerű, köznapi ember, a nógrádi hegyek tengerében megbúvó, ott is a Medves-fennsík karjába simuló bányászfalu, Salgóbánya lakói is csak úgy tették a dolgukat, mint máskor. Itt sem gondolt senki avval, hogy a nyár végére megfordul az élete.

Július utolsó napjaira aztán a mozgósítás híre elérte a település lakóit. Az első vonalbéli 4. osztrák-magyar hadsereg német vezényleti nyelvű, losonci császári és királyi 25. gyalogezrede hívta hadba őket. Augusztus derekára már Losoncról Galíciába vitte a tagbaszakadt, csákánynyéllel edződött bányászokat a katonavonat. Vagy egy héten át nap mint nap indultak a szerelvények. A katonák s az őket búcsúztató losonci asszonyok és lányok szeme könnyezett is, mosolygott is. Az a vonat a nagy bizonytalanba, soha általuk nem járt földekre, puskatűz elé vitte kinek-kinek a szeretteit, hát elpityeredtek jó páran. Ám mindannyian remélték, hitték, hogy szenteste már ki-ki, mint győzedelmes, hazáját dicsőséggel szolgáló, leszerelt katona a maga falujában köszönti a kisded Jézust az éjféli misén.

Ott voltak a salgóiak is. Ki egyik, ki másik századba sorolva, sokan már képzetten, hisz’ az első vonalbéliek közt jócskán akadt katonaviselt férfiember.

Nivelt János vájárt a 6. kompánia, magyarán 6. század tartalékos tizedesét két kicsiny fia és asszonya mellől vitte el a vonat. A két huncutszemű kislegény volt két legnagyobb kincse! Jenőke, a nagyobb a tavaszon múlt három, s már hogy beszélget! S a kis Zoltán, még éppen csak totyog, és kacagásával mindenkinek mosolyt csal az arcára, aki rátekint!

A vele csaknem egykorú Herrich János őrvezető a 10. kompániába lett besorozva. Négyéves kislánya, Margitka, és alig idősebb Józsika maradt idehaza, rokonokra bízva. A gyermekek már akkor félig árvák voltak. A lányka születésére úgy kilenc hónappal adta át lelkét teremtőjének az édesanyjuk, Jancsák Ilona. A fiatalasszony sokat gyengélkedett azután, hogy Margitkának életet adott. Ahogy Ilona betegen feküdt, a szeme a nagy ruhás szekrényre tévedt, s látta, hogy az sehogyan sem akar huszárosan, szépen a falhoz simulni. Felkelt, hogy amennyire tőle telik, megigazítsa a bútort. Meghúzta magát az erőlködésben, s többé már nem kapott erőre. Úgy hunyta szegény örök álomra a szemét, hogy tekintetével a kiságyban szendergő Margitkát ölelte magához az utolsó pillanatában is. Az a szekrény volt az oka hát, hogy félárvák voltak a gyermekek, és velük Herrich János. Menni kellett hát Jánosnak, menni, fel, Galíciába, megmutatni a muszkának, hol a maga földje, hogy eszében se’ legyen annak idejönni, elvenni azt a keveset, ami még maradt, s főleg ne vegyék el a két gyerek jövőjét, életét.

 

Augusztus 25-ét mutatott a kalendárium. Przemysl, és Jaroszlav térségétől a bakák már öt napja meneteltek. A nyár utolsó napjaiban a jó Isten az eget olyan kékre színezte, mint amilyenre a szűzanya köpönyege volt festve a zagyvai templomban, ahová a salgóiak is jártak hálát adni a haza oltalmazójának, vagy éppen, mert a bányaomlás, a sújtólég elkerülte a bánya munkásait.

Azon a kék égen alig fordult meg egy-két könnyű, habos fehér felhő, s a Nap minden erejével tűzött a teljes menetfelszerelésben talpaló bakákra, mintha sugarai megannyi szuronyként próbálták volna megfordítani a menetet. Aznap jött a hír, hogy négy orosz hadosztály katonái rázzák már fenyegetően az öklüket a határ túlsó oldalán. Az osztrák-magyar had északkeletnek fordulva taposta az idegen utakat. A bakáknak az éjszakát is készenlétben kellett tölteniük, hajnalban pedig riadó szóra indult meg a sereg Pawlówka irányába. Azon a napon lépték át a határt.

1914. augusztus 26-án délelőtt fél 10 volt, amikor eldördültek az első lövések. A gyalogsági puskák ropogását hamarosan pergőn kelepelő, kattogó géppuskatűz tarkította. A 25. és a 85. gyalogezred harcosai vállvetve indultak rohamra, az ellent egyre hátrébb szorították, fel, északkeleti irányba, Pawlówka felé. Délidőre elértek egy erdőszélt, amit a főállásába visszaszorult muszka heves géppuskatűzzel, gyalogsági- és tüzérségi fegyverekkel védett. A huszonötösök ádáz harcot vívtak minden négyzetméterért. A nyári zöld legelőt váltó sárgába hajló tarlók keskeny parcelláit taposták az osztrák-magyar katonabakancsok; a csukaszürke egyenruhában rohamozó bakák az erdős védelemből nézve könnyű célpontként szolgáltak. Jó egyórás tűzharc folyt itt, az osztrák-magyar előrenyomulás erősen lelassult. Egyik sem adta könnyen magát. A veszteség tetemes volt, a srapnelek repeszei szerteszét vágódva ritkították a losonci bakák sorait, kik egyre másra rogytak a jó Isten lába elé.

Aztán a muszka az erőit már egy-egy pontra összpontosítva próbálta tartani állását, s nem a teljes frontvonalon; az osztrák-magyar a vezérkar ezt látva kisebb egységek rohamát rendelte el. A parancsszónak engedelmeskedve Kurt Stamler törzsőrmester a géppuskák pattogásától és a gyalogsági fedezőtűz ropogásától remegő ég felé emelte szuronyos puskáját, és vad dühvel túlbömbölve a fegyverek hangját rohamot indított.

– Vorwärts für den Kaiser! Vorwärts für das Vaterland! (Előre, a császárért! Előre a hazáért!)

A hazáért! A királyért! A császárért! Előre! Józsikáért! Margitkáért! Előre! Jenciért, Zolikáért előre! Élni kell, mire beáll a csikorgó tél, ott kell lenni a sparherd pattogó tüzének melegénél. Akkor, míg meséli a katona, mint volt, hogy volt a haza megmentése, a krumplit közben jómaga forgatja meg, hogy omlósra átsüljön az. És került majd arra vaj is, csillogva csordul a szétnyitott barna héjára. Rohamozni kell, előreszegezett szuronnyal, vad erővel és elszántsággal! Mert a krumplit a sütőben majd meg kell forgatni.

 

Kis csoportokban küzdve kora estére az osztrák-magyar sereg a pawlówkai magaslatot elfoglalta. Nivelt János és Herrich János akkor már nem volt ott közöttük.

Az egészségügyi legénység ekkor tudott igazán a dolgához fogni. A sebesültvivők Nivelt Jánost egy csipkebokor alatt találták. Ő még a délután érte lövés, amikor épp féltérdre ereszkedve célzásra fogta fegyverét. Tüdőlövéssel oda kínlódta be magát, a légiesen meghajló közeli csipkeágak alá, hogy valamelyest védve legyen. A vioformos organtint a lövés bemeneti nyílására még maga fordította rá, de a kimeneti pontot a keze nem érte el. A fájdalomban elgyengült a teste, vacogott is, verejtékezett is, mire az egészségügyi legénység megtalálta.

Herrich János abban az utolsó a rohamban géppuskatűz terítette le. Térdre rogyott, majd karját széttárva bukott előre. Még érezte az arca alatt engedelmesen elsimuló fűszálakat. Erősen vérzett, és hamarosan elveszítette az eszméletét.

A nap szinte teljesen estébe hajlott már, mire a sebesülteket együvé hordták.

Nivelt János egy iskola udvarán eszmélt fel. Ott tették sorba a sebesülteket, kik az épületben nem fértek már. Egy szilvafa alatt feküdt.

Egyszerre erőtlen hangon megszólalt egy hordágyon valaki:

– Te vagy az, János?

A szíve összeszorult, ahogyan oldalra fordulva meggyőződött arról, hogy jól hallja, Herrich János szólította meg.

– Én vagyok, János. – válaszolta halkan.

A szanitécek az elsők között találtak Herrich János őrvezetőre, s mert láttak még benne valami életet, sebtében lecsillapították a vérzést, úgy vitték a Pawlówka alatti erdőszélről oda, az iskolához. Herrich őrvezető nem adta fel olyan könnyen. Élnie kell! Várják a gyermekek! A frontsebész elsők közt látta el a sebeit. Súlyos volt a sérülése, előre vették az ellátását. A lassan feleszmélő Jánost az orvos faggatta, míg egy szanitéc segítségével levágták mellkasáról az egyenruhát.

– Fájdalmat hol érez? Az erős vérzést látom. Több golyó bemeneti nyílása van itt.

János kicsit megemelve jobb kezét a gyomra irányába mutatott.

– S mindenhol - suttogta. – A vállamig.

Amint ezt a pár halk szót kiküzdötte, köhögés rázta meg, melynek hatására teste görcsbe rándult, és testének golyók ütötte a mélyedéseiből sötétvörösen lökődött ki a vér. Az orvos sietősen letisztította a sebeket, és gondosan bekötözte őt.

– A pulzusa igen gyenge és ritka, a légzése felületes és meglehetősen szapora. Nem tudni, a vérzés majd spontán megszűnik-e, vagy műteni kell. Igen csúnya sérülés. Tán a jobb tüdő le is van szakadva, s egy golyót a szegycsont megfogott, a többi úgy számolom, a lapocka alatt távozott – szólt az orvos a kötözés végeztével, majd a fémtálcán a kötszereket és sebészeti eszközöket rendező ápolóhoz fordult: – Az elsők között tegyék föl a vonatra. Erős ember, Pesten még megmenthetik.

Herrich Jánost vitte a vonat magyar földre, túl Losoncon és túl az otthonán, egészen Pestig. Vitte, őt az akarata is, ragaszkodása az életéhez. Állapota javulni látszott. A Pesti Izraelita Hitközség Kórházába szállították.

Fehér falú, tiszta, kórteremben fekve lábadozott. Fájdalmait néha kevéske morfiummal csillapították, olyankor csendben aludt, álmában otthon járt. Józsika kezét fogta, Margitka a karján ült. sétált velük ki, Salgó-pusztára. Baljukon a rozs aranyló kalásza lágyan hullámzott a szélben, jobb felől a Salgó vára szürkén magasodott föléjük. Józsika noszogatta, menjenek a várra fel, ahonnan látszanak a mesés távoli hegyek, meg a másik vár, a somosi. De ő azt mondta, nem lehet, mert Salgó-pusztára kell most menni kecsketejért. Mikor álmában ideért, mindig felriadt. Jaj, miért is nem engedett a gyereknek! Hát mit számít az a fél óra késedelem! S milyen boldog lett volna Józsika!

Máskor ott volt álmában, a pawlówkai csatában, ropogtak a fegyverek, kattogott a géppuska, s felettük ezerfelé szóródtak süvöltve a repeszek, de őt nem találta el semmi, de semmi. Csak rohant előre, hogy bajtársaival együtt visszafordítsa az ellent. Csak rohant, semerre sem nézve. Aztán hirtelen csend lett. A nagy, süket csend, amiben a madár csipegését, a szél zúgását, a bogár zümmögését sem hallani. Álmában akkor megállt, körbetekintett, látta, hogy körülötte még egy fűszál sem rezzen, minden olyan, mint egy festmény, mozdulatlan. És látta, a harctéren csak ő állt egyedül, magányosan, körülötte mind, mind elestek. Verejtékben, hevült testtel, zihálva ébredt.

Az állapota rosszabbodott. Egyre magasabbra szökött a testhőmérséklete, pár nap múlva a nővérke már aggodalmas arccal jelentette a doktoroknak, hogy a láz nem csökken, sőt! Már a reggeli mérés 39 ⁰C. És a sebekből szivárgó véres váladék is egyre bűzösebb.

– Jégtömlő, morfium, nyugalom. Ételt és italt mellőzni. Feltárjuk a tüdőt – rendelkezett az orvos.

A műtőasztalon feküdt már Herrich János őrvezető. Kloroform-éter vegyes narkózisban készültek a tüdő felnyitására, de annak adagolása előtt a nővér kezét eltolta.

– Éljen a haza! Éljen a király! – mondta. Kiáltani szerette volna, de hangja erőtlen volt. Úgy mondta, mint egy imát: Értetek küzdöttem, ne hagyjatok cserben!

Herrich János a műtőasztalon fekve 1914. szeptember 14-én ezekkel a szavakkal mondott búcsút földi életének.

Szeptember 16-án temették el a Kőbányai Központi Temetőben. Akkor már két parcella volt ott elkülönítve katonai temető céljára. Végső nyughelye a 16/XII. parcella, 1. sor, 2. sírja lett. Bár a sírhely már feledésbe merült, Herrich János őrvezető neve Salgóbányán, a hősi emlékművön ma is olvasható.

 

Nivelt János felépült a tüdőlövésből, és gyógyulása után hamarosan újra a fronton találta magát. Még egyszer megsebesült, 1916-ban, egy orosz kárpáti betörésnél. Egy dum-dum golyó rettenetes darab húst tépett ki a hátából. A lövés erejét elmondja, hogy az háromszor megpörgette. Ekkor már jó páran szolgáltak alatta a huszonötösök közül. A dum-dum találat után még látta, hogy egyik katonája nem késlekedett, egy fészer tetejéről az oroszt lelőtte. Egy sátorlappal is alig lehetett elállítani a vérzést. Nivelt János a második sebesülése után egy kárpáti bányába került, szakmája szerint. Hazajutott végül Salgóbányára, számára tisztes idő adatott meg a földi életből. Láthatta felnőni gyermekeit, ismerte unokáit.

 

Herrich János fia, József, aki 1908-1909 körül születhetett, árvaházban nevelkedett, és talán Tatabányán élt. Nevét ő, vagy az utódai magyarosíttatták ugyan, de hiszem, hogy a történetet és a Herrich nevet az ő emlékezetük is őrzi, és valamikor még megtaláljuk egymást. Kislánya, Margitka Nivelt János fiának, Jenőnek lett a hitvese. Ők voltak az én szeretett nagyszülőim. Ezeket a dolgokat tőlük hallottam. Nem egyszer, de százszor elmeséltettem velük mindazt, amit most megírtam.

A király s a haza nem segített Herrich dédapámon 1914. szeptember 14-én, és a már repedezett álom végképp szétszakadt. Ott és akkor egy kis család ábrándképének foszlányait is szétszórta a Nagy Háború. De remélem, hogy a szeretet, a hit, az emlékezet és a közös múlt egyszer ezt a családot is egy kévébe öleli majd.

 

Salgótarján, 2022. augusztus 16.