Amikor az eső… Csabi izzadt, sovány hátát a sziklafalnak vetve állt, karját összefonva, elmélázva kémlelte a vakítókék égen gomolygó, a világnak ebben a sarkában már csaknem csodaszámba menő két felhőtornyot. Tekintetével egy, az elefántformájú felhő irányába távolodó, mindjobban töpörödő pontot követett. Ez volt a szülei után maradt egyik utolsó kézzel fogható valami, az esőt gerjesztő gép. Ahogyan apa fogalmazott egykor, az élet gépe. Bizony, apa és anya! De nagyon hiányoznak most! Együtt akartak ide jönni, azonban a szülőket Csabi és nagyapa elveszítette. Alig fél évvel a tervezett utazás előtt mentek el váratlanul és örökre egy munkahelyi balesetben. A tragédiát a vízerőmű gátjának átszakadása okozta. Az elszabadult víz magával sodorta a munkájukat végző szüleit is. Ugyan Csabinak csak ennyit mondtak, de a szülők egyik beszélgetését akaratlanul is hallotta, onnan tudta, hogy a gáton volt pár veszélyesnek tűnő, sőt, egyre jobban nyíló repedés, és egyik sem volt valami új keletű.
