A dédi A nagy öblű, párnázott fotel a dédié volt. A magas karfák ölelő karéjába bújva egy gyermek szinte elveszett. Igazából két csenevész hétéves is elfért abban. Vagy egy gyerek, és vele a baba, a mesekönyv, a kincses ládika. A kiszuperált, kisebb fotel is kényelmes volt, az igaz. De ez! A bordó és szürke halszálka mintás, erős bútorszövet és a robosztus és gömbölyded formák örökre beégtek az emlékezet könyvének képei közé. A dédi este ebben az ülőalkalmatosságban pihent meg. A házban ezt a bútort mindenki tisztelte, sőt, a helyet nap közben sem bitorolta senki. A fotel becses darab volt, csak úgy, valahogyan a házhoz került, és az óta várta, csak várta, hogy este majd szolgálatot nyújthasson a ház legidősebb, legtiszteletreméltóbb asszonyának. A dédi számára a félhetes személy zakatolásával kezdődött a nap. Elmondta a reggeli üdvözlő imát, és miután a szűzanyát szíve mély szeretetével köszöntötte, komótosan felöltözött, botjára támaszkodva kicsoszogott. A korlát d...
Bejegyzések
A feketefenyő álma A hegyes-völgyes tájat az éjjel friss, lágy hó takarta be. A lágy hódunyha odafönn, a lankás, kopár, elnyúló Godén-tetőn ellentmondást nem tűrve bezárta mélyébe az utolsó buszok motorzaját, a tűzifa fejszecsapástól feljajduló hangját. A falu halk moraja belecsendesedett a délutánba. A szekérjárta dűlőút a gerincet lezáró Kis-dombhoz érve enyhén balra fordult, majd az út kissé széjjelfutott, hogy csipke és szederbokrok buja dzsungelén át a Hegyes-hegy fenyőinek széttáruló zöldje alatt egy másik, homokba vágódott földútba torkolljon. Csend uralta a hegyet, a dombot, ölébe vonva édes álomba ringatta a fehér dunyha alatt megpihenő világot. Szinte semmi sem mozdult. Hogy mégis van még éber lélek, csupán a Kis-domb oldalát fedő simaság szegélyét csipkéző apró cinkelábak nyoma mutatta. Más napokon a domboldalt már a déli harangszóra fényesre csiszolta a siserehad szántalpakkal, most híre sem volt gyerekzsivajnak, szánkók surranásának. Aztán ezt a puha var...
/kép forrása: pixabay/ Mese a mókuskerékről A Nap millió sugara, mint kés pengéje vágta a Balaton-parti sovány fák képét a poros, sápadt gyepszőnyegbe. A parttól távolabb a tó felszíne keretre feszített, csillámporral mintázott, türkizszín selyemkendőhöz hasonlóan, rezzenetlen ragyogott; a lépcsők mellett azonban az önfeledten pacsáló gyerekektől iszapos, homokos, zagyva volt a langymeleg víz. Az árnyak már jó hosszúra nyúltak, a játszótéri csúszda és mászóka sziluettje eggyé olvadva óriási bogárként kúszott egészen a napozópadokig. A padok mellett, a járdán türelmetlen nagymama topogott; Indulni kellene már! Az üdülőben alig egy óra múlva szolgálják fel a vacsorát. A két rakoncátlan unoka mit sem törődött a mamával, nevetve, s egyre vadabbul kupacolták egymás fejére a tófenékről markolt, finom iszapot. Végül a kisebbik, a lányka szemét már csípte a szutykos víz. Kedvét vesztve, botladozó léptekkel indult a lépcső felé. A bátyja a játéktól hevülten, nevetve üldözte, ...
A selyemkendő Nóri a megfakult füvön heverészett. Nyár volt, tikkasztó hőség. Szomjaztak a virágok, a zöldséges ágyásban soroló répák levelei petyhüdten terültek el a földön. Az öreg barackfa mellett, sárgult vézna fűszál tövében hangya pihegett. A rovarok egytől egyig mélyen a málló kéregdarabok mögé, vagy a poros föld felszíne alá húzódtak már. Csak ez a kis hangya, ez szorgoskodott az idő múlását nem érezve. Munkájába feledkezvén a déli napsütés perzselő erejére későn figyelt föl. Most kémlelt feszülten. A figyelmét a hangyaboly mellett, a porban heverésző Bodri kötötte le. S mert a Bodri kölyökkutya még, hát soha nem lehet tudni, hogy mikor fogja pöckölni, lökdösni a szorgos hangyanép jeles fiát. Pedig a bolyig el kell jutni valahogyan! Nóri erről az izgalmas bújócskáról nem vett tudomást. A fák, a virágok, a kerti ágyások poros földje – mindez ugyanúgy nem érdekelte. Az égen, a messziségben egy sötétebb, lilás-kékes felhőfolt látszott. A kis haragos színű felhőpamacs azo...