Tarkatinta

  /kép forrása: pixabay/ Mese a mókuskerékről   A Nap millió sugara, mint kés pengéje vágta a Balaton-parti sovány fák képét a poros, sápadt gyepszőnyegbe. A parttól távolabb a tó felszíne keretre feszített, csillámporral mintázott, türkizszín selyemkendőhöz hasonlóan, rezzenetlen ragyogott; a lépcsők mellett azonban az önfeledten pacsáló gyerekektől iszapos, homokos, zagyva volt a langymeleg víz. Az árnyak már jó hosszúra nyúltak, a játszótéri csúszda és mászóka sziluettje eggyé olvadva óriási bogárként kúszott egészen a napozópadokig. A padok mellett, a járdán türelmetlen nagymama topogott; Indulni kellene már! Az üdülőben alig egy óra múlva szolgálják fel a vacsorát. A két rakoncátlan unoka mit sem törődött a mamával, nevetve, s egyre vadabbul kupacolták egymás fejére a tófenékről markolt, finom iszapot. Végül a kisebbik, a lányka szemét már csípte a szutykos víz. Kedvét vesztve, botladozó léptekkel indult a lépcső felé. A bátyja a játéktól hevülten, nevetve üldözte, ...

  A selyemkendő Nóri a megfakult füvön heverészett. Nyár volt, tikkasztó hőség. Szomjaztak a virágok, a zöldséges ágyásban soroló répák levelei petyhüdten terültek el a földön. Az öreg barackfa mellett, sárgult vézna fűszál tövében hangya pihegett. A rovarok egytől egyig mélyen a málló kéregdarabok mögé, vagy a poros föld felszíne alá húzódtak már. Csak ez a kis hangya, ez szorgoskodott az idő múlását nem érezve. Munkájába feledkezvén a déli napsütés perzselő erejére későn figyelt föl. Most kémlelt feszülten. A figyelmét a hangyaboly mellett, a porban heverésző Bodri kötötte le. S mert a Bodri kölyökkutya még, hát soha nem lehet tudni, hogy mikor fogja pöckölni, lökdösni a szorgos hangyanép jeles fiát. Pedig a bolyig el kell jutni valahogyan! Nóri erről az izgalmas bújócskáról nem vett tudomást. A fák, a virágok, a kerti ágyások poros földje – mindez ugyanúgy nem érdekelte. Az égen, a messziségben egy sötétebb, lilás-kékes felhőfolt látszott. A kis haragos színű felhőpamacs azo...

  Jánosok   1914. júniusának 28. napján a messzi Szarajevóban Gavrilo Princip szerb diák Ferenc Ferdinánd főhercegre és hitvesére emelte fegyverét. Azon a napon, mint szerte Európában bármely egyszerű, köznapi ember, a nógrádi hegyek tengerében megbúvó, ott is a Medves-fennsík karjába simuló bányászfalu, Salgóbánya lakói is csak úgy tették a dolgukat, mint máskor. Itt sem gondolt senki avval, hogy a nyár végére megfordul az élete. Július utolsó napjaira aztán a mozgósítás híre elérte a település lakóit. Az első vonalbéli 4. osztrák-magyar hadsereg német vezényleti nyelvű, losonci császári és királyi 25. gyalogezrede hívta hadba őket. Augusztus derekára már Losoncról Galíciába vitte a tagbaszakadt, csákánynyéllel edződött bányászokat a katonavonat. Vagy egy héten át nap mint nap indultak a szerelvények. A katonák s az őket búcsúztató losonci asszonyok és lányok szeme könnyezett is, mosolygott is. Az a vonat a nagy bizonytalanba, soha általuk nem járt földekre, puskatűz el...

  Pogy-gyász 1. A kocsifelhajtón kitárt ajtókkal, felnyitott csomagtartóval parkolt az Opel. Úgy festett, mint egy levegőégbe emelkedni készülő, szárnyát nyitogató esetlen bogár. Ahogyan a csomagok tömege növekedett, az idő haladt, egyre kevésbé látszott úgy, hogy az utazás Szolanzs álmai szerint alakul. Leginkább a hátsó ülésre kerülő böhömnagy hűtőtáska volt aggasztó. Ott a laptopnak meg a piperéknek, no meg a ridikülnek kell lennie, és persze a kispárnának valamint a puha, szöszös takarónak. Szolanzs az ajtóban állva, magában dohogott: „Minek oda a kaja. Egyébként is, minek azt cipelni? Miért nem lehet az autópálya mellett enni?” Tizenkilenc évének minden lendületét összeszedve kirángatta méretes bőröndjét. Ott tette le, rögtön keresztben a kijárat előtt. A terasz korlátjánál állt a barátja, aki az idő múlását várva ujjaival dobolta a keskeny léceken. Szolanzs odalépett és hirtelen ötlettől indíttatva meglökte a fiú könyökét, aki így az ütemet elvétette. Az szemöldökét felhú...