A selyemkendő
Nóri a megfakult füvön heverészett.
Nyár volt, tikkasztó hőség. Szomjaztak a virágok, a zöldséges ágyásban soroló
répák levelei petyhüdten terültek el a földön. Az öreg barackfa mellett,
sárgult vézna fűszál tövében hangya pihegett. A rovarok egytől egyig mélyen a
málló kéregdarabok mögé, vagy a poros föld felszíne alá húzódtak már. Csak ez a
kis hangya, ez szorgoskodott az idő múlását nem érezve. Munkájába feledkezvén a
déli napsütés perzselő erejére későn figyelt föl. Most kémlelt feszülten. A
figyelmét a hangyaboly mellett, a porban heverésző Bodri kötötte le. S mert a
Bodri kölyökkutya még, hát soha nem lehet tudni, hogy mikor fogja pöckölni,
lökdösni a szorgos hangyanép jeles fiát. Pedig a bolyig el kell jutni
valahogyan!
Nóri erről az izgalmas bújócskáról
nem vett tudomást. A fák, a virágok, a kerti ágyások poros földje – mindez
ugyanúgy nem érdekelte. Az égen, a messziségben egy sötétebb, lilás-kékes
felhőfolt látszott. A kis haragos színű felhőpamacs azonban még nem riasztotta
meg a tűzgolyót, a szikrázó sugarak teljes erejükkel kínozták a kert növényeit,
állatait. Nóri erre sem figyelt. 13 éves volt, még gyerek, de már picit felnőtt
is. Ebben az életkorban az ember lánya olykor úgy érzi, sem itt, sem ott
nincsen helye, és semmi, de semmi hősi és izgalmas vele nem történik.
Ez volt számára az álmodozás nyara.
Anya és apa dolgozott, öcsi óvodában volt, Nóri pedig, …. Nóri csak
tervezgetett, szövögette a jövő vásznát, színes ábrándfonalakkal öltötte fel rá
az eljövendő élete képeit. Mindezek közben édesanya selyem fejkendőjét húzta
elő a háta alól. Korábban a haját kötötte fel vele, de a kendő minduntalan
lecsúszott a fejéről. A selyemkendő Nóri szerint a hajában lett volna jó
helyen, mert szép volt, színes, mutatós darab. Miért is feküdt az
használatlanul a szekrény mélyén? Most szórakozottan csavargatta, hajtogatta,
oda sem figyelve a mozdulatokra. Nem is vette észre, hogy ez alatt az idő alatt
a távoli felhőcske közelebb húzódott, fenyegető-fekete felhőgomollyá nőtt, és
lassan eltakarta a Nap vakító korongját. Csaknem szürkületi sötétség lett.
Ebben a pillanatban hatalmasat
dördült az ég, fenyegető villám tört ki a felhőbirodalomból, és sejtelmes
fénybe vonta a kert fáinak koronáját. Menten elindultak az óriási, langyos,
mégis hűsítő esőcseppek. Itt egy placcsan, ott egy pottyan. Nóri ijedten kapta
fel a fejét. Ennek a fele sem tréfa! Felpattant, papucsába bújtatta meztelen
lábát, és mindent feledve rohant a házba.
A kis hangya rémülten szedte parányi
lábát, mert megkönnyebbülve látta, hogy a Bodri a mennydörgéstől félve,
nyüszítve szalad immár a csűr irányába. Egy veszedelem elmúlt. Hanem
pillanatokon belül az esőcseppek tétova pötyögését csaknem összefüggő
vízfüggöny váltotta fel, már nem esett, zuhogott. A kerti földút minden gödröcskéjében
pocsolya nőtt, és szegény hangyának igen csak kellett igyekezni, hogy a
tenger-pocsolyákat kikerülve, időben elérje a várát!
Feltámadt a szél is, sodorta a száraz
leveleket, fűszálakat, és édes anyuka selyemkendőjét is továbblibbentette. Az
hamarosan a köves feljáróhoz sodródott. Egy újabb széllökés, recsegtek,
ropogtak az öreg fák ágai, megadóan hajolt meg a felsőbb hatalom előtt a
szarkaláb és a cinea. A selyem fejkendő akarata ellenére újabb métereket tett
meg, végül a házfalához tapadt vizesen, piszkosan.
A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan
gyorsan ment. Először Bodri merészkedett elő, aztán Nóri is kidugta a fejét az
ajtónyíláson. Bodri vidáman üdvözölte az életet hozó víz nyomait, Nóri azonban
szomorúan fordult vissza. Vizes fűben fekve nem lehet felhőket nézegetni,
ábrándképeket szövögetni, csak alaposan felfázni. Később már csak az ablakon
pillantott ki egy-egy rövidke időre.
Ami Bodrit illeti, ő a mának élt.
Boldogan fedezte fel a selyemkendőt, és vidáman ráncigálta azt végig-hosszig az
udvaron. A kendő azonban nem örült az újféle szolgálatnak. Már attól sem volt
boldog, hogy Nóri a hajába kötötte, hogy kihozta a tűző napra, ami csak tovább
szívta a színeit. Hát még most! Ezt a megaláztatást, ráncigálást, tépdesést,
milyen bánatosan fogadta szegény. Elvégre ő előkelő kort ért már meg! Valaha a
dédike fejét ékesítette egy ünnepi alkalomkor, majd a nagymama kötötte fel.
Végül édesanya már nem viselte, csak finom mozdulattal tette arrébb a szekrény
polcán a szép emlékeket őrző darabot, ha a kezébe akadt. Megbecsülte, védte,
óvta. De most, az óvatos kezek, a finom mozdulatok emlékei elfoszlottak, múlttá
lettek.
A kendő végül halk reccsenéssel
megadta magát a sorsnak. Közepén szétrepedt. Bodri megállt. Megszeppenve nézte
az egykor dicsőbb életet élt ruhadarabot. Nagyon erősen érezte, hogy most
valami irtózatos nagy baj történt. Kétségbe esve próbálta eltüntetni a
bűnjelet. Először a járda betonját kaparta, hogy eltemesse ott, persze,
sikertelenül. Aztán a gyümölcsöskertben próbált szerencsét, de a talaj nem
puhult fel eléggé a hirtelen nyári vihartól, hát ott is eredménytelen volt az
igyekezet. Aztán eszébe jutott, hogy a lótetű az előző héten milyen gyorsan
ásta el magát a káposztásban, hogy hiába volt minden kutya-fürgesége, nem tudta
őt elcsípni. A kendővel a szájában odanyargalt hát a káposztás ágyáshoz, és
bőszen kaparni kezdett.
Szép, formás, mély gödröt ásott ki,
egészen rövid idő alatt. A megtépázott kendőt gondosan belehúzta, és nagy
figyelemmel visszakaparta a föld egy részét, amivel elég jól el tudta temetni
azt. Sokkal gondosabb volt, mint mikor piszkítás után rúgta hátra a talajt.
Igen elégedett volt magával.
És mert rövid emlékezetű kiskutya
volt, nem telt bele fél óra, már el is felejtette az egészet.
Akkorra bizony nem csak Bodri, Nóri sem
emlékezett semmire.
Édesanya és édesapa hazaértek,
hamarosan öcskös is otthon volt már, és vidám családi beszélgetéssel, közös
ténykedéssel múlt el a nap hátra lévő része.
Telt-múlt az idő, a nyári eget egyre
gyakrabban fedték piszkosszürke felhők. A szilva lepotyogott a fákról, a téli
alma egyre vidámabb piros mosolyt küldött a lombok közül, lassan színesedni
kezdtek a levelek. Megjött az ősz.
Anyuka minden ősz elején
nagytakarítást rendezett, és ilyenkor Nórinak is jutott feladat bőven.
Ebben az évben egy olyan, álmatag,
bágyadt fényű szombati napon volt a nagytakarítás, amilyenen az ember lánya
inkább csak a kuckójában olvasgatna. A polcozott ruhásszekrény is sorra került.
Anyuka gondosan szellőztette, rendezte annak tartalmát. Már visszarakodott,
mikor kétségbe esve kapott a fejéhez.
– Nem
láttam a dédi kendőjét. Nórikám, te találkoztál vele? - kérdezte.
Nóri szíve összeszorult. A kendő!
Ugyan hová keveredett? Nóri fejecskéjében lassan összeállt a kép. A kendőt a
hajába kötötte, de az minduntalan lecsúszott. Játszadozott vele, aztán jött az
a félelmetes vihar, és…. Nóri csendesen csóválta a fejét, két tenyerét
széttárta, de szólni nem is mert, nem is tudott. Édesanya lázas igyekezettel
rakodott ki és be, nézte át sorra a ruha stószokat, de sehol semmi. Vagy fél
órán át keresett, kutatott a kendő után, de persze sehogy sem lelte.
– Lehet,
hogy kint maradt a gyümölcsöskertben? – motyogta Nóri bátortalanul. Olyan
bizonytalan, megszeppent hangon mondta, hogy senki nem hallotta meg a szavait.
Közben anyuka már az akasztós
szekrényt rendezte, hátha annak az alján bukkan a kendőre. A kétségbeesett
kutakodás magyarázatként a körülötte tébláboló Nórinak mesélte a selyemkendő
történetét.
– Varázslatos
kendő az, kislányom! A dédmamád az édesapjától kapta, mikor már nagyocska volt.
Vándorszatócs boltjában vette azt az édesapja. A szatócs állította, hogy
varázserővel bír a kendő – mesélte édesanya. – A varázserő abban rejlik, hogy a
kendőben tündér lakozik, és a tulajdonosa amint kézbe veszi, vagy felköti, a
tündér igéjére olyan tiszta szívűvé válik, hogy soha semmit füllenteni,
hazudni, elhallgatni nem bír. Hát a kendőt egyszer kötötte a fejére a dédmamád,
amikor elment a farsangi bálba. Szegény lány volt, semmi vagyona sem volt, csak
ez a kendő. De a bálban a szép arcú szegény lány feltűnt valakinek – édesanya
elmosolyodott. – Egész éjjel együtt ropták a csárdást. Az a legény lett a te
dédapád. Mert a kendőtündér varázslatára a dédanyád sem bírta eltagadni előtte,
hogy igen megtetszett neki! Pedig fiatal volt még, eszében sem voltak addig az
időig a legények! Hát így lett, hogy hamarosan meg is ülték a lakodalmat. –
Nóri édesanyja elmerengett, aztán így folytatta:
– Később
nagymamád kötötte a fejéra a varázslatos kendőt. Ő is csak egyszer viselte
életében. Akkor háború volt, dörögtek a fegyverek, és menekülni kellett. Én még
pöttöm baba voltam. Nagymamád a varázskendő történetét ismerte, ezért igencsak
megbecsülte azt. Nem sok dolgot vett magához, de a kendőt nagy kapkodva
felkötötte. Engem pokrócba csavart és magához ölelt. Mikor elért velem a
légópincéhez, nem nagyon akarták már beengedni őt. „Megtelt! Nincs itt hely!” –
mondogatta mindenki. – Hanem nagymamád nem tágított. Mindenféle ötlet átsuhant
a fején, hogyan könyörögjön be kettőnket, de nem volt semmi jó füllentés, ami
az eszébe jött volna. Rám gondolt, hogy ott sírdogálok a karjában, és csak azt
tudta, engem meg kell mentenie valahogy. De hogyan? Akkor a kendő gyorsan
kimondatta vele a szavakat: „Az én életem fabatkát sem, ér, s ha engem nem is
engedtek be, a kisleányomat, ő olyan parányi, neki még élnie kell, őt
fogadjátok be, emberek!” – kiáltotta. És a kimondatott szavak szívhez szóltak
megint. Így végül csak beengedtek, befogadtak bennünket.
Édesanya feladta a keresést.
Csendesen letörölte a könnycseppeket, melyek a régi történetek és az emlék
elvesztésének szomorú érzésére gyűltek meg a szemében. Aztán valahogy elmúlt a
nap. Nagyon szomorú volt, a szívét a veszteség miatti bánat szorongatta.
Nóri is roppant mód lehangolt volt,
őt pedig a bűntudat gyötörte. Most ébredt rá, milyen felelőtlenül viselkedett.
Feltűnően csendes lett, korán ágyba bújt, de még az éjszaka is a kendő körül
forogtak a gondolatai.
Az álomtündér nyugtalanító álmot
hozott a számára. Látta benne a Bodrit, a kendőt, és hogy a kendővel a Bodri
szalad a hetedik határ irányába, vagyis a zöldségeskert felé.
Nóri erre az álomra már felriadt.
Hiszen ő az ablakon kitekintve valóban látta a Bodrit, amint futva a kert felé,
a szájában egy sáros rongydarabot húzogatott, ráncigált. Az lett volna tán a
selyemkendő? Azon az éjszakán már nem aludt semmit. Másnap vasárnap volt, de
hiába ért volna rá kényelmesen készülődni, kétségbe esve igyekezett a
reggelijét mielőbb magába tömni. Amint végzett, szaladt a kertbe.
Mikor a zöldségesbe ért, szétnézett,
itt-ott kapargatta a buckákat is, de csak egy régen elveszettnek hitt homokozó
formát lelt meg. A Bodri kíváncsian figyelgette Nórit. Ő aztán nem értett az
egészből semmit!
Az a vasárnap csak úgy szomorú volt,
mint a szombat este. És Nóri ettől a naptól fogva valahogy nagyon
megkomolyodott. Sokat segített a konyhában, a házimunkában, szépen tanulgatott,
sorra hozta a jeleseket, csak éppen szótlan volt, csendes, gondterhelt. Szülei
kérdezgették, próbálták kideríteni a lehangolt viselkedés okát, de Nóri mindig
kitérő válaszokat adott. Mert gyakorta látta, ahogy anyuka a nagy, polcos
szekrény nyitott ajtaját fogva, bánatos tekintettel elmélázva megáll, nem
nagyon tudta feledni a történteket. Olyankor Nóri, a szomorú pillantások és a
rosszkedv felelőtlen felelőse gyorsan elbújt egy könyv mögé, csak szóba ne
hozza édesanya az ő hangulatát, mert akkor nem tud tovább hallgatni, és
gondolni is félelmetes arra, milyen szidalom és büntetés jöhet.
Mivel elérkezett a zöldségek
betakarításának ideje, a következő szombat ennek a jegyében telt. Nóri – mert
kicsit még reménykedett a kendő előkerülésében – ezekben a munkákban különösen
igyekezett. Édesapja ásta ki sorra a petrezselyem gyökeret, a répát, Nóri rakta
azokat a vesszőkosárba. Eközben minduntalan az ásó nyomát figyelte, hátha…
Talán mégis előkerülne az a kendő, és esetleg vissza lehetne csempészni a
szekrénybe észrevétlen.
Lassan a végére értek a betakarításnak.
Nóri már nagyon feszült volt. Leginkább a csalódottság meg a megkönnyebbülés
érzése váltakozott a szívében. Ha most sem lesz meg, akkor talán a feledés
borít rá végre fátylat, és megúszta a felelősségre vonást, csak tovább ne
bántsa már a dolog. Ha megkerül, ügyesen visszateszi, és akkor anyuka örül
majd, ha ráakad. Talán nem is jön rá, kinek a keze van a dologban, csak a saját
figyelmetlenségének tudja be, és akkor Nóri egy kis sikert könyvelhet el
magának, hogy lám, milyen ügyesen elsimította az egész selyemkendő ügyet.
A kelbimbót hagyták még, de pár fej
káposztát készültek elvermelni, hát azokat is kihúzogatták. A káposztákat éppen
Nóri rángatta ki a földből, mikor valami színes foszlány került elő. Nóri szíve
nagyon dobbant! Csak nem? Óvatosan, remegő kézzel tovább bontotta az őszi
esőktől laza talajt.
Ott volt! Viharvert, piszkos,
szakadta, de meglelte hát!
Nóri a kezébe vette a sokat látott,
kiérdemesült darabot, és mélyet sóhajtott. Mielőtt édesapa észrevette volna,
hogy miben mesterkedik, a fürdőszobába sietett. Óvatosan kiöblítette a
selyemkendőt, és szívszorongva bámulta. Bizony, elég siralmasan festett
szegény. A színek még fakóbbak, a minták még elmosódottabbak voltak. A repedés,
mint fájdalmas kiáltás éktelenkedett a közepén. És bizony a kendő is
siralmasnak, szánalmasnak érezte már magát, hiszen a sok hányattatás után
tovatűnt a nyárelőn érzett büszkesége. Most mi legyen? Nóri magába roskadtan,
összetörődötten huppant le a szennyesláda tetejére, és a selyemkendőt
gyömöszölgetve töprengett, sírdogált, sírdogált, töprengett.
Végül édesanyjára gondolt, felidézte
azt a szomorú tekintetet, amivel a kendőt kereste, a lassú, lágy hangját,
ahogyan arról mesélt, és minden bátorságát összeszedte. Anyukája éppen a
kertben teregetett a kifeszített kötélre. Nóri bátortalan léptekkel közelített,
szemét lesütve megállt mellette.
– Édesanyám,
valami nagyon fontos dolgot kell most bevallanom neked – mondta. Majd töviről
hegyire elmesélte, mi történt a nyáron. Nem hagyott ki egyetlen részletet sem!
Közben Bodri is odaért. Vitte őt a
kíváncsiság, hisz a veteményeskert körül már nem nagyon volt mit nézni, a
békésen egerésző cirmost is sikeresen megzavarta. Így aztán új szórakozást
keresve, boldogan lelte fel kis gazdasszonyát. Nóri lába mellé telepedett, és elégedett
ábrázattal figyelt. Aztán valamit megértett abból, amit gazdája mesélt, mert
immár lehajtott fejjel, lógó füllel ült ott, mint aki tisztában van azzal, hogy
bűnrészes volt.
Édesanya figyelmesen hallgatta a
vallomást, majd a kendőre pillantott. Hát igen, a kendő siralmasan festett,
anyuka mégis elmosolyodott.
– Látod,
kislányom, a kendő tündére most is teszi a dolgát. Aki kezébe fogja, aki
viseli, az nem tud hazudni, füllenteni többé. Az az igazságot kimondja! De
bizony mennyivel könnyebb lett volna mindez, ha a kendő tündérének nem kellett
volna intézkednie, ha te magadtól bevallottad volna, még akkor, amikor a
takarítás alkalmával fény derült a fejecskédben! Egyenes úton, az őszinteség
kezét fogva kell járni, akkor soha nem lesz baj.
Azzal magához ölelte kislányát.
Igazából anyuka soha nem tudott haragudni a gyermekeire, ha azok őszintén
fordultak hozzá. Úgy tűnt, Bodri is megértette, mert szinte megkönnyebbült,
vidám csaholással ügetett a kerítéshez, hogy rendet teremtsen az elkóborolt
csirkék sorában.
Nóri az anyai megbocsátásban
feloldódva, a megkönnyebbülés könnycseppjeitől csillogó szemmel ballagott be a
házba.
– Édesanya
úgy tud szeretni, ahogyan csak egy tökéletes édesanya tudhat! – gondolta.
A selyemkendőt közös munkával
kimosták, óvatosan átvasalták. Anyuka nagy gondossággal összeöltögette a
repedést. Bár a kendő színe megfakult, de mégis, alig lehetett már azon
észrevenni, hogy hajlott korára milyen izgalmas események részesévé vált.
Együtt tették be a polcos szekrénybe, hogy a kissé megrokkant, megfáradt selyem
fejkendő békésen tölthesse élete hátra lévő napjait.
Ahányszor a nagytakarítás
elővarázsolta onnan, Nórinak mindig eszébe jött a története.
– Egyenes
úton, az őszinteség kezét fogva kell járni, akkor nem lesz baj – mondogatta
olyankor magában.
Csodálatos történet. Egy ilyen kendőt én is a fejére tennék valakinek, hogy soha többé ne hallgassa el a gondolatait.
VálaszTörlésHogy te milyen nagy tálentum vagy Ágika! Öröm olvasni az írásaid.
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm! :) Igyekszem.
TörlésGyönyörű történet!
VálaszTörlésMindig könnyeket csal a szemembe!
Nagyon szépen köszönöm. Örülök, hogy élmény az olvasásuk.
Törlés